Titi Hajnalka
A tél örök csendje
Hófehér takaró borítja a tájat,
Csendes téli éjben suttog a szél.
Fülembe cseng egy túl régi dallam,
A látvány most erről mesél...
A fák ágai, akár az emlékek,
A hótömeg alatt meghajlanak.
A pillanatok súlya, millió hópehely,
Vállamon egyre roskadoznak.
Megcsillan a holdfény a hótakarón,
Ezernyi apró gyémánt ragyog.
Minden léptem egy érzés, egy emlék,
S a talpam alatt a hó csak ropog.
Ez is elmúlik. Mi is megyünk.
Mégis annyira szép, hogy élhetünk!
El kell fogadnunk a változást,
Hisz nyugalmat csak így lelhetünk.
Az elmúlásnak is megvan a szépsége,
A természet bölcsen tanít és ad.
Ahogy egyszer csak a tavaszba lépünk,
A tél örök csendje velünk marad...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése