Váczy Virág: Pillanatcseppek
(Lányom a lacikonyha előtt, egy szál levéllel a kezében engem nézett, és erősen gondolkodott, jöjjön vagy maradjon. Aztán döntött...)
Lehullott levél
Kicsi kezében nagyobb,
Mint a csöpp arca.
Bámul, tanakodik:
Óriás levéllel merre
Menjen? Anyjához?
Szél kap hajába,
Hideg csókú téli lég -
Száll a levél.
Kicsi láb szalad,
Viszi gömbölyű testét,
Gyöngykacagását.
Ó, tréfás levél!
Anya felé hord a szél,
Legjobb irányba!
Ott van étel, ital,
Szeretet, ölelő karok
Bővében.
(Fiam elaludt este... Így:)
Este altatta el,
Álom pillanatában
Kapta el alvás.
Arca fent ágyon,
Teste pedig félúton,
Lába térdelő.
Mint imádságban
Megfáradt kicsi fiú,
Hívta az éjjelt.
Gyorsan eljöve
Szárnyán az álomtündér,
Hintett szemére
Álomport tüstént,
Fénylő barna szemére
Hosszú pillákra.
Hosszú pillákra,
sűrű, fekete felhő
Néha esőt ad.
Pirospozsgásan
Lepte meg álom őt, és
Már ébredezik?
Csak apró álommanók
Játszanak kedves eszével,
Ébresztgetik.
Robin O’Wrightly: A mürai atya titkos ajándéka
Aina gondterhelten sietett a templomba azon a szürke szombati estén, miután a hites ura és a lányaik lepihentek pár órára. Hosszú ideje nyomta a lelkét a bűne, és mielőbb meg akart tőle szabadulni. „Vajon megbocsát nekem a Jóisten?” – tépelődött. „Így is, úgy is a pokolban rothadok el... De meg kell tennem.” A lelkiismerete azonban annyira nem hagyta nyugodni, hogy nem a cselekedet után, hanem még előtte akarta meggyónni a város páterének, Niko atyának.
– Mondd, gyermekem, mi nyomja a lelked? – csendült a megnyugtató bariton a rácsok túloldaláról a félhomályban.
– Vétkezni fogok, atyám – rebegte az asszony. – De mielőtt megteszem, meg kell vallanom.
A pap hirtelen nem tudta, mit mondjon, aztán eszébe jutott valami.
– Mi lesz a bűntetted, lányom?
– Megétetek három embert, hogy ne kelljen szenvedniük, aztán a negyedikkel és magammal is végzek holnap este.
A beálló csöndben egy sóhajtás sem hangzott. Talán maga az Úristen is kétségbeesett e szavak hallatán, és hogy az Ő napján készülnek rémtettet elkövetni.
– És mi, vagy ki akadályozhatna meg ebben? – törte meg a hallgatást Niko atya.
Az asszony meglepődött, hogy nem a szokásos litániát kapta, az ötödik parancsolattal, meg azzal, hogy az öngyilkosság olyan bűn, ami elszakít a mennyországtól. Hiába várta a temérdek Miatyánk– és Üdvözlégy-mondás kötelmét, mintha az ima valami büntetés volna, ehelyett kérdést kapott válaszul. Úgy érezte, képtelen hazudni, hirtelen mozdult a szája, azonnal kimondta, ami a szívén tornyosult:
– Háromszáz aranytallér, atyám. Máskülönben holnapután reggel elviszik a lányaimat a fertelmes negyedbe erővel.
Elég volt ennyit mondania, mivel akkortájt mindenki tisztában volt vele, milyen aljas üzelmek folynak azon a helyen és kiket hurcolnak oda. Az eladósodott lakosok ifjait és leányait szolgálóknak és kéjnőknek mindenféle nemesember legmocskosabb céljaira. Sokan nem tértek vissza onnan, mert ha nem különféle kórságban hunytak el, akkor gazdáik hajszolták őket a halálba.
– Feloldozlak eddigi bűneid alól az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében – vetett keresztet a gyóntató. – De jövendő vétkedért előre nem tehetek ilyet. Csak az Isten tudhat mindent. Menj haza, és imádkozz Urunkhoz, hogy tegyen csodát, és ő adjon neked bölcsességet és reményt. Jómagam is imádkozom a lelki üdvödért, ahogy a házad népéért is.
Nem kapott egyéb szentenciát, hiszen éppen eléggé büntette őt az aggodalom és a kétségbeesés démona. Elhagyta a fülkét és a templomot is, ám a lelke csak nehezebb lett, nem könnyebb. Úgy érezte, elfordult tőle a Mindenható, pedig még nem is követett el semmi gonoszságot.
Közeledett a Megváltó születésének ünnepe, ám Mürában nem esett a hó, csak az egyre csípősebb esték és reggelek emlékeztettek a tél beköszöntére.
Niko atya nem bírta elfelejteni a gyónáson történteket. A vasárnap esti szentmise után a sekrestyében intézkedve a tizedgyűjtő ládikára esett a tekintete. Minden évben ilyenkor volt szokás kiüríteni, és szétosztani tartalmát a város szegényei között. Kinyitotta, és megszámolta a benne lévő pénzt: ebben az évben pontosan háromszáz aranytallér gyűlt össze a díszes dobozban. Ez igen elgondolkodtatta: „Talán ez egy jel, Uram? De hát mégsem adhatom egy családnak, hogy továbbadja egy uzsorásnak! Akkor mit kap a többi rászoruló? Mit válasszak, egy város életét öt ember lelkéért cserébe? Lehet-e nekem, egy ilyen kis porszemnek ekkora horderejű döntést hoznom? Krisztusom, segíts!” – rimánkodott tépelődésében.
Azon az éjjelen a pap nem tudta lehunyni a szemét, így újra kinyitotta a ládikát, majd felmarkolta a tartalmát, amit egy bőrzsákba öntött. „Az Úr megváltotta az emberiséget a vére árán, én pedig megváltom azt a szerencsétlen asszonyt ezen pénz árán. Bár a városé, de most jó ügyet szolgál, ha elveszem. Majd holnaptól mindennap egy aranytallért visszateszek, így jövő ilyenkorra meglesz az új háromszáz. Nemde a példázat is így szól: a jó pásztor otthagyja a kilencvenkilenc juhát, hogy egyet megleljen a tévelygők közül? Ez az én részem. Az Úr pedig majd gondoskodik a saját részéről.” Azzal a hátára vetette a súlyosra dagadt szütyőt.
Hogy senki fel ne ismerje, magára húzott egy barnásvörös talárt, és alá rétegesen felöltözött, hogy ne fázzon. Gyújtott egy mécsest lámpásul, és egy lyukas cseréptartóba tette, hadd világítson, de ne fújja el a zord éji szél. A mécs halványvörösre színezte Niko atya körül az éjszakát.
„Öt ember, egy asszony, a férje és három süldő lány” – emlékezett a gyónásra, de tudta, a városban számos ilyen család él. Honnan tudhatná, kinek vigye az adományát? Mit tehetett, mit nem, elindult egy irányba, aztán csak buzgón imádkozott: „Uram, te tudod, kik azok, kérlek, mutass nekem utat!”
Csodák csodája, és a cserépbe zárt mécses az egyik kis lyukon át vörös csóvát lövellt ki az orra előtt, majd mutatni kezdte az utat, akár egy jelzőfáklya. „Káprázik a szemem?!” – hitetlenkedett a pap. De nem: a kis fénynyaláb hívogatón nyurgult előtte, és hajlott jobbra vagy balra, ahogy kanyarogtak az utcák. Isten buzgó szolgája egyre csak követte, amíg egyszer csak el nem halványult a fény.
„Jaj, ne, csak nem pont most fogyott ki az olaj?!” – fogta el az aggodalom. Egy ház előtt találta a sötétség, ami olyan volt, mint a többi. Csak egy ablakából szűrődött ki némi gyertyafény, és fülét szomorú hangok ütötték meg: valaki keservesen sírt. Sőt, egy egész kórus zokogott, így Niko atya egyenest az ablak alá avászkodott hallgatózni.
– Nem akarok menni! – nyöszörögte egy lányhang, aki már gyenge lehetett a sok sírástól.
– Én sem, édesanyám, ne engedd! – kontrázott rá egy másik.
– Bárcsak meghalnék! – nyítt fel a harmadik.
„Ez az igazi jel!” – rikkantott fel gondolatban a lelkipásztor. „Végre idetaláltam! Köszönöm, Uram!” – nézett fel a csillagos égre. Megvárta, míg elcsitult a zokogás és hüppögésbe fulladt, majd elaludt a lámpás a szobában. Akkor óvatosan felkapaszkodott az ablak párkányába, ami nehéznek bizonyult, mivel bár jókötésű férfi volt, már elég régen edzette a testét. Most mégis erősebb lett benne az akarás, mint a képességei, ezért egy hang nélkül felküzdötte magát, és igyekezett minél csendesebben lejuttatni a zsákocskát a döngölt padlóra.
– Van ott valaki? – csendült riadtan egy női hang.
Niko atya felismerte benne Ainát. Gyorsabban ugrott vissza az ablak alá, mint egy gyík, meg sem érezve a kiugró bokájában ébredő sajgást. Aztán minden erejét bevetve, minél messzebb igyekezett rohanni a háztól, amíg csak össze nem esett a rátörő kíntól és kimerültségtől. Akkor szisszent fel először, mert a fájdalomtól még több csillagot látott az éjszakai égen, mint azelőtt. „Halleluja, sikerült! Megmentettünk öt életet, Uram!”
Következő szombaton a rostély mögül ismerős hang szólalt meg:
– Oldozz fel, atyám, mert vétkeztem! – rebegte Aina, de már nem kétségbeesetten. Öröm bujkált a szavaiban.
– Hogyan, lányom? Valld meg bűneidet, meghallgat az Isten – sóhajtotta a pap, felkeltette kíváncsiságát, miről lesz szó.
– A hitetlenség környékezett meg, amikor a múlt szombaton eljöttem atyámhoz. Az Úr napján pedig egy angyal akadályozta meg a szörnyűséget, amit tenni készültem. Tudod, atyám, az én férjem jó ember, de gutaütéssel fekszik, én ápolom már hosszú hónapok óta. Három lányom van, minden munkát elvállalunk, amire csak asszonyi kéz képes. Ám mégis megtalált minket egy uzsorás és háromszáz arannyi tartozás fejében lányaim erényének elvételével fenyegetett meg minket. Elgyengültem… Ám vasárnap éjjel fény cikázott az ablakunk alatt, majd valahogyan beesett egy bőrszütyő. Mintha egy láthatatlan kéz dobta volna be hozzánk. Azt gondoltam, álmodom, mert amikor kinyitottam, pontosan annyi pénz volt benne, amivel kiválthattam magunkat a szorult helyzetünkből. Reggel vártam az uzsorást, hogy nekiadjam, ám senki nem érkezett. Hamar megtudtuk a hírét, hogy elfogták azt a gaztevőt, és tömlöcbe vetették, nemsokára kivégzik temérdek bűnéért. – Valami csörgött a félhomályban. – Ímhol a háromszáz arany! A mi Urunk adta, én pedig visszaadom Neki, mert nem akarok a tolvajlás bűnébe is esni. Fogadd el, atyám, és tedd a templom perselyébe! Legyen bizonyságul mindenki számára: hűséges az Isten, és meghallgat mindenkit, aki Őt keresi.
Niko atya alig kapott levegőt, és csak némán ült ott, engedve, hogy patakozzanak a könnyei. Szívében doboltak a visszhangzó szavak: „Hűséges az Isten, és meghallgat mindenkit, aki Őt keresi.”
(igaz történet nyomán)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése