2025.-ös MKMT Mozgalom adventi naptár december 2.

Violet V. Vandor:

Adventi fények

A hó nesztelenül hullott a város fölé, csillogó, puha takaróval borítva be az utcákat, házakat, fákat.

Anne a kávézó pultja mögül figyelte, ahogy az autók lámpáinak sárgás fényei megcsillannak a pelyheken, és a járókelők fázósan, a sáljukba burkolózva sietnek haza. Már csak pár nap volt karácsonyig, de számára az ünnep most nem csodát, hanem a hiányt, az egyedüllétet jelentette. Két évvel ezelőtt, pont ezen a napon szakított Briannel. Azóta minden adventi fény bármilyen gyönyörű is volt, fájó emlékeket idézett fel benne.

A kávézóban halk karácsonyi zene szólt, a levegőben fahéj és sült alma illata keveredett. Anne forró csokoládét készített egy fiatal párnak, akik kéz a kézben üldögéltek egymás mellett, nevetgélve. A szíve összeszorult, de mosolyogva vitte asztalukhoz a két bögrét. A szerelem mindig szép látvány volt, még akkor is, ha neki most csak az emléke jutott.

Alig ért vissza a pulthoz, a háta mögött megcsendült a bejárati ajtó kis harangja. A beáramló hideg légárammal együtt egy ismerős illat is belibbent, friss hó, bőrkabát, és valami halvány, régi melegség. Anne felnézett. Brian állt előtte.

Ugyanabban a szürke kabátban, amit ő választott neki ajándékba, szakításuk előtt.

– Hello, Anne – szólalt meg halkan, kissé bizonytalan mosollyal. – Láttam, hogy még mindig itt dolgozol. Gondoltam, megiszok valami meleget, mert hideg van kint.

Anne nem tudta, mit mondjon. Két éve nem beszéltek, nem is látta azóta, és most, mintha semmi sem változott volna, újra ott állt előtte.

– Persze – mondta végül kissé rekedten. – Foglalj helyet. Még mindig forralt bort kérsz a kávé mellé, ugye?

– Még nem felejtetted el? – nevetett fel halkan Brian és leült az ablak közelébe.

Amíg Anne az italt készítette, remegett a keze. Bosszantotta a dolog. Nagyon váratlanul érte a férfi megjelenése. A szíve is egyszerre vert hevesen és óvatosan. Amikor az italt az asztalra helyezte, Brian ránézett, és a pillantásában ott játszott az az ismerős fény, amelyet nem tudott elfelejteni.

– Tudod, a tavaly decemberben is eljöttem ide – mondta halkan –, csak nem mertem bejönni.

Anne elmosolyodott, de a torkát a sírás fojtogatta.

– És most mi változott? – kérdezte végül.

– Talán az, hogy rájöttem semmi értelme a büszkeségnek, ha közben nélküled a mindennapok üresek.

Szavai őszintének tűntek. A háttérben a zene lágyan szólt: „Have Yourself a Merry Little Christmas” dallama töltötte be a helységet. Odakint sűrűbben hullott a hó, bent pedig a kis meleg presszóban, valami régi érzés újraéledt.

Brian lassan átnyúlt az asztalon és megfogta Anne kezét.

– Kezdjük elölről. Nem úgy, mint régen, hanem úgy, ahogy most tudjuk, őszintén.

Anne sokáig nézte a kezét az övében, aztán bólintott.

– De csak akkor, ha idén együtt díszítjük fel a fát.

Brian elmosolyodott.

– Megígérem. És minden évben újra.

Odakint az adventi fények még erősebben ragyogtak, mintha az ég is áldását adta volna rájuk. A kávézó melege körülölelte őket, s ezen az estén, egy csésze forralt bor fölött, lassan újra megszületett a karácsony igazi csodája: a megbocsátás, a remény és a szerelem.

Eltelt egy pár nap a találkozásuk óta, és mivel Brian nem jelentkezett, Anne bár nagyon remélte, hogy eljön, valójában egy olyan jelenséget érzett kibontakozni szívében, hogy talán a férfi mégiscsak megfeledkezett az ígéretéről. A város ünnepi fényben úszott, minden ablakban gyertyák és apró égők ragyogtak. A hó vastagon borította be az utcákat, a levegőben sült gesztenye illata keveredett a téli hideggel.

Anne kabátjába burkolózva sietett hazafelé, kezében egy papírzacskóban a legfontosabb karácsonyi kellékekkel: mézeskalács, narancs és két apró dísz – egy szív és egy csillag. Az egyiket magának vette, a másikat, Briannek.

Belépett a lakásba. A kandalló jóleső melege körbefonta a szobát és megsimogatta jéghideg arcát. A fenyő a sarokban várta, hogy feldíszítsék, de már betöltötte az otthont az illatával. Lassan levette a kabátját, körülnézett és halkan felsóhajtott. Két éve még ketten díszítették fel a fát. Most pedig…

A gondolatait egy kopogtatás szakította félbe. Összerezzent. Vékony ujjaival végig simította haját, majd az ajtóhoz sietett, és kinyitotta. Ott állt előtte Brian. Kezében egy doboz, benne színes gömbök és egy ezüstszálas girland.

– Megígértem, hogy együtt díszítjük fel a fát – mondta mosolyogva. – Remélem nem késtem el.

Anne csak bólintott, és félreállt az ajtóból. Hát mégis eljött, itt van.

– Gyere be. Épp most akartam feldíszíteni a fát. Azt hittem, hogy… – de nem fejezte be. Brian bement és letette a dobozt a kis asztalra. Tudta, hogy mit akart mondani Anne, de úgy tett, mintha nem hallotta és nem értette volna.

A szoba lassan megtelt nevetéssel, vidám, meghitt beszélgetéssel, és a díszek csilingelésével. A férfi a fenyő tetejére egy aprócska angyalt tett, amit évekkel ezelőtt közösen vettek egy karácsonyi vásáron.

– Még mindig megvan – jegyezte meg halkan.

– Persze, ami tetszik, azt soha nem dobom ki – felelte Anne, és a hangja elárulta, hogy nem csak a díszről beszél.

Kint közben újra elkezdett havazni. A fehér pelyhek rászálltak az ablakpárkányra, és kíváncsian kukucskáltak be az ablakon. Minden olyan békés, meghitt volt, mintha maga az ég is ünnepelne odafent.

Brian egy gyertyát gyújtott, a láng megremegett, majd békésen táncolni kezdett az asztalon.

– Hiányoztál, Anne – mondta alig hallhatóan.

– Te is nekem – felelte ugyanolyan halkan Anne, és ebben a három szóban benne volt az a két elmulasztott karácsony, minden el nem küldött üzenet, és minden kimondatlan bocsánatkérés.

Brian lassacskán közelebb lépett, és megfogta Anne kezét.

– Tudod, mit kívántam, amikor leesett az első hó? – kérdezte.

– Mit?

– Hogy újra veled lehessek karácsonykor. Hogy újrakezdjük, de most már úgy, hogy többé ne engedjük el egymás kezét.

Anne tekintete megtelt fénnyel, és ahogy Brian karjai közé bújt, a szívéből eltűnt minden múltbéli fájdalom.

Odakint megkondult a templom harangja. Bent pedig, a kis szobában, a karácsonyfa aranyló fényei között, két ember újra egymásra talált.

A gyertya lángja táncolt a díszeken, a hó puhán hullott, és valahol odakint egy száncsengő csilingelt.

– Boldog karácsonyt, Brian – suttogta Anne.

– Boldog karácsonyt szerelmem – felelte ő. – Ez lesz az első közös ünnepünk… a sok közül.

És ahogy a hó lepte éjben a két szív egymásra talált, a fenyő csúcsán ülő kis angyal is mosolygott, hiszen tudta, hogy a karácsony legszebb ajándéka nem a fa alatt, hanem a szívben rejtőzik.