Oldalak

2024. december 30., hétfő

Pogány Alex: A középszerűnél egy fokkal jobb

Szeretném megköszönni Pogány Alexnek a lehetőséget, hogy elolvashattam a nemrég megjelent verses kötetét, amelynek címe A középszerűnél egy fokkal jobb. Ebbe a kötetben olyan versek találhatóak, amelyek sokszor az elmére hatnak. Alex a versein keresztül a belső énünket szólítja meg.

Pogány Alex
A középszerűnél egy fokkal jobb


Tartalom:

A felszín kapargatása után lemerültem a démonikus mélybe, felkapcsoltam a fényt és körbenéztem. Nem voltam lenyűgözve a látványtól. A versek magukban hordoznak engem, de már magukért beszélnek. Ha hozzátennék bármi mást, csak elvennék belőlük.

Véleményem:

Szeretem a verseket, éppen ezért is örülök annak, hogy lehetőségem volt elolvasni ezt a kis verses kötetet. Hiszen úgy tartja egy mondás, hogy versolvasás közben kinyílik a lélek. Ami sokszor annyit tesz, hogy megmutatja mi is lakozik bennünk, de erre csak azok a versek/művek képesek, amelyek valamilyen hatást gyakorolnak ránk. Én Alex verseinek olvasása közben többször is azon kaptam magamat, hogy mintha a saját részem egy bizonyos szelete is megbújna a sorok közt. Hatást gyakorolt rám, elgondolkoztatott.
Szinte megszólította a belső énemet.

A szerző a versei által önmaga és az olvasó elé is egy görbe tükröt tart, amely megmutatja legbelső gondolatait. Megszólítja külön-külön az érzelmeket, és hat az elmére.

Az olvasó akarata kívül is beleéli magát vagy azonosul a sorokkal.

A versei bár rövidek, de mélyrehatóak. Némelyik apró üzenetet is hordoz magába.

Sőt némelyik hasonlat érdekes képeket fest le az olvasó lelki szemei előtt.

Pogány Alex nem csak a belső érzéseit/gondolatait osztja meg a világgal, hanem a vágyódását, őrlődését is.

Aki szereti a verseket, annak ezt nem érdemes kihagyni. Hiszen minden egyes sor amit leírt, az maga az élet.

Tényleg tetszett, hogy elgondolkoztatott, más látásmódot nyújtott.

Ha egy regényben a legbelsőbb titkos vágyainkat fedezzük fel, akkor a versek a lelkünket meztelenítik le érzések terén.

Igen Alex műveiben is ott vannak a érzelmek, vágyakozások és álmok. A múlt, a jelen és a jövő emlékei és ábrándjai. A megélt pillanatképek előtti tisztelgés.

Tényleg ha tehetitek akkor olvassátok el, és ne hagyjátok ki.

2024. december 24., kedd

2024 adventi naptár 24. extra meglepetés

Böbke Lucas
Kis Angyal a Karácsonyi Éjben


A tél rideg karmai mélyen belevájtak a város sötét utcáiba. A hó apró pelyhekben hullott, lassan, csendesen, mintha az ég is gyászolná a sötétségbe burkolózott karácsonyestét. A peremkerületi utcákon alig mozgott valaki. Néhány kopott fényfüzér küzdött a hideggel és a széllel, próbálva hirdetni, hogy az ünnep nem tűnt el teljesen.

Egy apró alak lépkedett a havas járdán. Lilla volt az, egy kilencéves kislány, akinek kabátja vékony volt, cipője talpa pedig alig tartott. Kezében egy régi dinamólámpát szorongatott, amit nagyapja, István bácsi hagyott rá. A dinamó fénye alig világította meg a lány apró arcát, de szemeiben ott pislákolt a remény.

„Csak néhány lámpát kell meggyújtanod, Lilla” – mondta reggel István bácsi. Az idős férfi a kis kályha mellett ült, fáradt arcán finom mosoly pihent. „Tudod, régen, amikor még én vigyáztam a városra, mindig azt mondták, hogy a fény a karácsony lelke. Most rajtad a sor, kislányom. Tedd meg helyettem, és ne hagyd, hogy a sötétség győzőn.”

Lilla csak bólintott, de a szíve nehéz volt. Félt, hogy nem tud megfelelni ennek a nagy feladatnak, de ugyanakkor érezte, hogy István bácsinak mennyit jelentene, ha a főtéren a lámpák újra ragyognának.

A kislány megállt az első lámpánál, ami a város szélén állt. A dinamólámpa halk surrogással felizzott, ahogy forgatni kezdte a kart. Amint a fény kigyúlt, az utca megtelt egy furcsa, megnyugtató melegséggel. Lilla előtt egy pillanatra felderengett egy emlék: az édesanyja, ahogy nevetve hívta őt a karácsonyfához. Édesapja a háttérben állt, kezében egy aprócska zenedobozzal, amelyből egy lágy dallam csendült fel. Lilla mélyet sóhajtott, és tovább indult.

A harmadik lámpánál Lilla egy összegubbasztott alakot pillantott meg az egyik kapualjban. Egy hajléktalan asszony volt, rongyokba burkolódzva, remegő kézzel. Ahogy Lilla közelebb ért, a nő felnézett, és tekintetük találkozott.

– Mit keresel itt, kislány? – kérdezte az asszony rekedt hangon.

– A lámpákat kell meggyújtanom – felelte Lilla halkan. – Nélkülük nincs karácsony.

Az asszony szeme megtelt könnyekkel. – Nem gondoltam, hogy vannak még olyanok, akik hisznek a karácsonyban.

Lilla habozott, majd levette kopott kabátját, és az asszony vállára terítette.

Az asszony megszorította a kislány kezét. – Köszönöm. Nem felejtem el, amit tettél.

Ahogy Lilla a főtérre ért, a hó egyre sűrűbben hullott. Az utolsó lámpa bekapcsolása nehezebbnek tűnt, mint az összes többi. A kezei már elgémberedtek a hidegtől, de valahogy mégis erőt merített. Ahogy a lámpa kigyúlt, a tér fényei sorra megelevenedtek, mintha a dinamó lámpája minden reményt felébresztett volna.

Az emberek lassan gyűlni kezdtek. Eleinte csak néhányan nézték kíváncsian a ragyogó fényeket, majd egyre többen jöttek elő házaikból. Emma néni, aki mindig mogorva volt, forró teát osztogatott. Egy idős férfi, aki szinte sosem beszélt senkivel, kalácsot vitt a tér közepére. A tér megtelt karácsonyi dalokkal és nevetéssel.

Amikor az utolsó lámpa kigyúlt, Lilla a tér közepére nézett, és megállt. Az égen egy csillag ragyogott különösen fényesen. A csillag mintha egy dallamot küldött volna lefelé, azt a dallamot, amit Lilla a zenedobozból ismert. A kislány szemébe könnyek szöktek. Úgy érezte, hogy szülei figyelik őt valahonnan, és büszkék rá. István bácsi is megjelent, nehézkesen, de mosollyal az arcán. Amikor megölelte Lillát, csak annyit mondott:

– Te vagy a legbátrabb kislány, akit ismerek.

A hajléktalan asszony ott állt a téren, és a kabátot szorosan magára húzva figyelte, ahogy az emberek karácsonyi dalokat énekelnek. Könnyek peregtek le az arcán, de most valami új érzés töltötte el: remény. Ahogy a tér megtelt melegséggel és fényekkel, Lilla úgy érezte, hogy mindaz, amit elveszített, valahogy mégis vele maradt. A szeretet, amit adott, nemcsak a várost, hanem a szívét is fénybe borította.

2024 adventi naptár 24.

Ria Anne Donovan
Feliz Navidad


Nem kellett karácsonyfa a szoba közepére
Díszek sem lakták be a falakat.
Nem volt szükség ajándékokra
A pillanat maga volt az.

Azon az estén nem jött haza a fájdalom
Sikerült messzire űzni.
Csak egy napot kértem
Hogy együtt tudjunk ünnepelni.

Másféle könnyek ragyogtak fel aznap
Felért több tucat fűzérrel.
Még ma is magam előtt látom
Hiába engedtem is el.

Nem szóltak karácsonyi dalok
Nem voltak hagyományok.
De az igazi szeretet ott volt
Az hozta el az igazi ajándékot.

Akkor már rég nem számított
Hogy mivel is koccintunk.
Hiszen a lényege az volt
Hogy egymásnak ott voltunk.

Unicumot csempésztem be
A szokott gyógyszereket kitolva.
Hogy felragyogjon az a mosoly
Melyet nem láttam már oly régóta.

Segítettem anyunak koccintani
Kezében megremegett a pohár.
Elsimítottam egy tincset az arcából
Szeme szebben ragyogott a legtöbb karácsonyfánál.

Mama mosolyogva nézett szét
Az egyszerű kis szobán.
Akkor ünnepeltünk utoljára
A fájdalom másnap visszaköltözött hozzánk.

2024. december 23., hétfő

A három grácia interjúja Dr. Árva Margittal

Niki:
Gondolkozott már azon, hogy olyan témába írjon, amelyet ismer? Értem ezt a munkájára célozva, amely minden nap körülvesz bennünket, pl: nehéz helyzetben élő nők vagy gyermekek élethelyzete.


Dr. Árva Margit: Ami körülvesz, amit átélünk, látunk. Megérint ez Újságíróként és szakmai tudományos íróként.
Jogi Szociális, Mindennapi életesemények.

Pl.Mégis kinek az élete. ESSZÉ
AZ EMBERI MÉLTÓSÁGRŐL.
Pl.Virtualis kiállítás és Művészet.
Pszichoszociális és Szociálpszichológia témák.

Angi:
Milyen kéziraton dolgozik jelenleg?

Dr. Árva Margit: Életregény. A Hős Anya című könyvön kb. 300 oldal.
Szakmai munkákat kötetbe 2x3 300 oldal kb 1000 oldal.


Moncsi:
Mennyier befolyásolta önt a munkája abban, hogy az írás felé vezette az útja?


Dr. Árva Margit: Az írás a mindennapjaim része volt, van és lesz. Erős kommunikáció.


Niki:
Melyik az a műfaj, amely írás terén közelebb áll önhöz? A regény, novella vagy a versek?

Dr. Árva Margit: Műfaj elsősorban a novelleszerűek, valamint a HAIKU vers, és természetesen a szakmai írasok ESSZÉK.


Angi:
Melyik a kedvenc verse? Miért erre esett a választása?

Dr. Árva Margit: Kedvenc versem és arspoetikam József Attila, Születésnapomra."
ÉN EGÉSZ NÉPEM FOGOM NEM KÖZÉPISKOLÁS FOKON TANÍ-TANI. "

Moncsi:
Mi vonza önt a spirituális világban?


Dr. Árva Margit: Spirituálisan a teljes testi - lelki, mentális és spirituális egészség.
Az ember küldetése és életfeladata.

2024 adventi naptár 23.

Garajszki Rozika: Karácsony


A karácsony hideg, rideg fénye,
belevész az éjszaka sötétjébe.
De egy tévedés új irányt adott,
kinyíltak a szeretetablakok.


Garajszki Rozika: Egy tévedés következménye


Anya vezet, én pedig a hátsó ülésen olvasok. Már kilenc éves vagyok, Gyöngyinek hívnak és nagyon szeretem a könyveket. Ezzel a nagyim is tisztában van, mert amit most tartok a kezemben, azt is tőle kaptam ma. Anya szüleinél voltunk vidéken, mert ők már betegek, és nem tudnak eljönni az ünnepekre hozzánk a nagyvárosba. Olyan jó volt ott náluk. A nagymama finomakat főzött és sütött, a nagypapával pedig hóembert építettünk és hógolyóztunk. Otthon csak anya van, ő pedig sose játszik velem. A házvezető néni meg azt mondta, neki nem az a dolga. Pedig itt a könyvben is azt olvasom, hogy az anyuka sokat játszik Julkával, pedig a lánynak még kistesója is van.

- Gyöngyi! Itt megállunk fenyőt venni. – szól hátra anya. Felnézek, és már kanyarodik is egy parkolóba, ahol rengeteg fenyőfa van talpakba állítva. Akkora, mint egy egész fenyőerdő!

- Muszáj? – kérdezem, de nem merem tovább mondani a gondolataim. Mi a fenének nekünk karácsonyfának való? Úgyis csak anya és Márti néni, a házvezetőnőnk fogja feldíszíteni. Az égők is csak addig világítanak, míg a nappaliban ég a villany. Utána kikapcsolja anya. Én a közelébe se mehetek, csak arra a tíz percre, amikor a már vagy huszadik Barbit, vagy a tizedik Barbiházat szedem ki alóla. Vagy a csuda tudja mit talált ki most is anya ajándéknak. Észre se veszi, hogy soha nem játszom velük, és meg se kérdezi, mit szeretnék. Helyette inkább kaphatnék tőle néhány ölelést, vagy egy közös játszást! Vagy csak beszélgetnénk, együtt! De neki arra sose jut ideje. Folyton a laptopján kopogtatja az ujjait, dolgozik.

- Holnap már Ádám-Éva! Kell egyet venni. Itt máskor is szépek voltak. Gyere, válassz egyet. – mondja pattogósan, száraz hangon. Nyoma sincs benne némi érzésnek, pedig én úgy hallottam, a karácsony a szeretet ünnepe. Csak bólintok, és kiszállok. Eleinte anya mellett nézegetek, de mindet meg szeretném figyelni, ezért elkószálok kicsit. Tudni akarom, melyik a legcsúnyább, azt fogom választani. Legalább legyen valami rendkívüli, ne csak a megszokott előkelő tökéletesség. Kettőt is látok, ami kicsit görbe. Vajon melyik a borzasztóbb? Alaposan megszemlélem mindkettőt. Míg ezen gondolkodom, meglátom megint anyát. Felém jön, de én egy fa mögött állok. Talán nem is lát.

- Gyöngyi! Gyere! Már hálóba húzták, fel is rakták a kocsi tetejére! – és elkapja egy tőlem öt-hat lépésre lévő kislány kezét, és már húzza is magával. A lány rángatná ki magát, de anya csak vonszolja, én pedig alaposan megnézem a gyereket. Hát ugyanúgy néz ki, mint én, csak nem piros, hanem rózsaszínű kabát van rajta. Nem szaladok utánuk, megvárom mikor veszi észre a tévedését. Azonban egyszer csak látom kihúzni az autónkat a parkolóból.

Anya elvitte az idegen gyereket?

Hát ennyire nem figyelt rám, hogy még a kabát színe se tűnt fel neki?

Most ezen nevessek, vagy sírjak inkább?

Várok, mikor veszi észre, hogy valaki mást vitt magával. Már jó sokat vártam egyhelyben állva, amikor egy bácsi jön felém.

- Györgyike! Gyere angyalom, sikerült találnom egy szépet. Nézd meg te is. – én pedig csak bámulok a bácsira, aki leguggol hozzám, és megemeli az államat.

-Te jóságos ég! Te nem is Györgyi vagy! – nézünk egymás szemébe. Én már láttam ezt a férfit valahol! Megvan! Anya laptoppján, mikor azt hitte, én nem is figyelek rá, ezt a bácsit nézegette. Többször is megfigyeltem. De az idegen is elmosolyodik.

- Gyöngyikém! Te vagy? – én csak bólogatok, és nem értem, honnan tudja a nevem. – De akkor hol van Györgyike?

- Anya elvitte! Azt hitte engem visz magával. – világosítom fel a bácsit. – Biztos mindjárt visszajön, ha észreveszi, hogy nem én ülök a kocsijában.

- De hogy tudta elvinni Györgyit? Hiszen még a ruhátok is másmilyen? – néz végig az öltözékemen.

- Anyánál ez nem akadály. Ő csak a munkájára figyel, rám soha. – A férfi csak a fejét csóválja.

- Ej, Anikó, Anikó! Remélem azért rájössz a tévedésedre. – Mondja, és megint megemeli az állam, és a szemembe néz. – Mióta vagy itt kincsem? Nem fázol?

- Már szerintem több mint fél órája. Azt hittem anya előbb rájön, hogy egy másik kislányt vitt el.

- Tudod mit! Akkor gyere, szólunk a fenyőárusoknak, hogy haza viszlek, ott talál meg bennünket, ha mégis visszafordulna.

- Tudod hol lakunk? – lepődöm meg, mikor az eladóhoz megyünk, és elmondja a néninek a cserét.

- Nem, azt sajnos nem tudom, ti merre éltek, de édesanyád tudja, én hol lakom. Oda viszlek. Meg fog találni. Otthon azt hiszem mindent el kell, hogy meséljek neked.

Egy városszéli gyönyörű házhoz kanyarodunk be, ahol akkora az udvar, mint anyánál az egész társasház parkja. Tele fákkal és bokrokkal. A kicsi fenyőkön még fények is villognak. Kikap a terepjárójából, letesz, de én csak lassan haladok. Mindent látni szeretnék. A házba érve a nappaliba vezet, mellém ül, és elmeséli, hogy ő az én apukám, és ők elváltak, mikor mi még csak totyogósok voltunk. Anikónak, tehát anyának túl rideg és egyhangú, csendes volt ez a közeg, nem tudta megszokni. Vissza vágyott a nagyváros zsongásába. Ő, tehát apa pedig ott nem tudott volna megmaradni. Ő az állatok megszállottja, lovakat tenyészt. Erre felcsillannak a szemeim, remélem megmutatja! De most nem szólok közbe, hagy folytassa. Kíváncsi vagyok nagyon. Gyöngyit, azaz engem anya vitt magával, Györgyi pedig nála maradt. Így egyeztek meg akkor régen. Azóta pedig nem is beszéltek.

Először csak gondolkodom, és magamban összerakosgatok apróságokat. Elejtett szavakat, utalásokat, a képet anya laptoppján, majd lenyugszom. Nekem is van édesapám. Meg egy testvérem is, aki ugyan olyan, int én. Ettől az egésztől valahogy boldogabb lettem. A felvilágosítás után együtt díszítjük fel a fenyőt, majd együtt csinálunk kifliből mákos gubát. Míg vacsorázunk, beszélgetünk, és még utána is nagyon sokáig. Ez sokkal jobb, mint otthon. Apa kifejezetten figyel rám, és legalább annyi mindenre kíváncsi ő is, mint én. Bár nem készült nekem külön ajándékkal, de elosztotta a Györgyinek vásárolt mesekönyveket. Már éjszaka van, de anya sehol, így az ikertesóm ágyába indulok pihenni a csodálatos mesekönyvek társaságában. Arra gondolok, ha neki nem tetszik a megosztás, majd holnap visszacserélgetjük. Másnap reggel is apukámmal reggelizek. Kakaót készít nekem, meg bejglit kapok hozzá. Azt állítólag az itteni nagyim csinálta, utána pedig kimegyünk a lovakhoz, adunk nekik enni. Apa mindnek tudja a nevét, pedig elég sokan vannak. És minddel beszélget is, én pedig megsimogathatok néhányat. Majd társasjátékozunk, közben finom sütiket majszolunk. Már dél van, mikor anya autója begördül apa udvarára. Én nem szaladok elébe, mert nem szeretnék azonnal hazamenni. Györgyi viszont fut befelé, de nem az apjához, hanem hozzám rohan. Átöleljük egymást, és sírunk. Anya és apa pedig csak néznek bennünket, miközben ők is megfogják egymás kezét. Apa javaslatára anya is marad először csak ebédre. Olyan jó itt ebédelni. Mi a tesómmal annyit csivitelünk, anyáék pedig csak mosolyognak. Valahogy sokkal boldogabb a hangulat, még a fenyő illata is érződik, sőt a sütik illatával elkeveredve fenséges, mámorító és családias. Hogy is mondják a felnőttek? Olyan csordultig van a szívem boldogsággal!

Ebéd után apa sétálni hívja anyut, mi pedig alig várjuk, hogy kettesben maradjunk.

- Mikor jött rá anya, hogy te nem én vagyok? – érdeklődöm azonnal vigyorogva Györgyitől.

- Hát ő csak akkor, mikor nem tudtam hol a szobám, hová menjek aludni. Ja! Tudod, hogy két szép Barbit kaptál karácsonyra? – csak legyintek a játékra, nem érdekel. Helyette inkább kérdezek.

- Nem mondtad neki, hogy te nem az vagy, akit szeretne?

- Először igen, de nem figyelt rám. Utána meg úgy voltam, szeretném tudni, mi fog történni, hiszen ismerős volt az arca. Láttam apa fiókjában egy fotót, ahol két kisbaba és az a nő van apa mellett. Ki szerettem volna deríteni, igaz -e a feltételezésem! Igaz lett! Tesók vagyunk. – Ugrik a nyakamba Györgyi, én meg boldogan ölelem át. Kifundáljuk, hogy én nem szeretnék elmenni, így maradjon anyu is itt éjszakára. Mikor betérnek ismét a házba, már állunk is elébük az ötlettel. Apa is helyesel, hogy a lányoknak több idő kell, ha már végre megismerték egymást, így anya elfogadja az érveket. Sőt! Furcsállom, hogy önmagához képest túl könnyen, és túl gyorsan mond igent.

Reggel, mikor Györgyivel meglessük őket, mindketten apa hálójából osonnak ki, mi pedig boldogan bólogatunk. Talán többé nem kell elszakadnunk egymástól.

2024. december 22., vasárnap

2024 adventi naptár 22.

Váczy Virág: Pillanatcseppek


(Lányom a lacikonyha előtt, egy szál levéllel a kezében engem nézett, és erősen gondolkodott, jöjjön vagy maradjon. Aztán döntött...)


Lehullott levél
Kicsi kezében nagyobb,
Mint a csöpp arca.

Bámul, tanakodik:
Óriás levéllel merre
Menjen? Anyjához?

Szél kap hajába,
Hideg csókú téli lég -
Száll a levél.

Kicsi láb szalad,
Viszi gömbölyű testét,
Gyöngykacagását.

Ó, tréfás levél!
Anya felé hord a szél,
Legjobb irányba!

Ott van étel, ital,
Szeretet, ölelő karok
Bővében.

(Fiam elaludt este... Így:)

Este altatta el,
Álom pillanatában
Kapta el alvás.

Arca fent ágyon,
Teste pedig félúton,
Lába térdelő.

Mint imádságban
Megfáradt kicsi fiú,
Hívta az éjjelt.

Gyorsan eljöve
Szárnyán az álomtündér,
Hintett szemére

Álomport tüstént,
Fénylő barna szemére
Hosszú pillákra.

Hosszú pillákra,
sűrű, fekete felhő
Néha esőt ad.

Pirospozsgásan
Lepte meg álom őt, és
Már ébredezik?

Csak apró álommanók
Játszanak kedves eszével,
Ébresztgetik.

Robin O’Wrightly: A mürai atya titkos ajándéka


Aina gondterhelten sietett a templomba azon a szürke szombati estén, miután a hites ura és a lányaik lepihentek pár órára. Hosszú ideje nyomta a lelkét a bűne, és mielőbb meg akart tőle szabadulni. „Vajon megbocsát nekem a Jóisten?” – tépelődött. „Így is, úgy is a pokolban rothadok el... De meg kell tennem.” A lelkiismerete azonban annyira nem hagyta nyugodni, hogy nem a cselekedet után, hanem még előtte akarta meggyónni a város páterének, Niko atyának.

– Mondd, gyermekem, mi nyomja a lelked? – csendült a megnyugtató bariton a rácsok túloldaláról a félhomályban.

– Vétkezni fogok, atyám – rebegte az asszony. – De mielőtt megteszem, meg kell vallanom.

A pap hirtelen nem tudta, mit mondjon, aztán eszébe jutott valami.

– Mi lesz a bűntetted, lányom?

– Megétetek három embert, hogy ne kelljen szenvedniük, aztán a negyedikkel és magammal is végzek holnap este.

A beálló csöndben egy sóhajtás sem hangzott. Talán maga az Úristen is kétségbeesett e szavak hallatán, és hogy az Ő napján készülnek rémtettet elkövetni.

– És mi, vagy ki akadályozhatna meg ebben? – törte meg a hallgatást Niko atya.

Az asszony meglepődött, hogy nem a szokásos litániát kapta, az ötödik parancsolattal, meg azzal, hogy az öngyilkosság olyan bűn, ami elszakít a mennyországtól. Hiába várta a temérdek Miatyánk– és Üdvözlégy-mondás kötelmét, mintha az ima valami büntetés volna, ehelyett kérdést kapott válaszul. Úgy érezte, képtelen hazudni, hirtelen mozdult a szája, azonnal kimondta, ami a szívén tornyosult:

– Háromszáz aranytallér, atyám. Máskülönben holnapután reggel elviszik a lányaimat a fertelmes negyedbe erővel.

Elég volt ennyit mondania, mivel akkortájt mindenki tisztában volt vele, milyen aljas üzelmek folynak azon a helyen és kiket hurcolnak oda. Az eladósodott lakosok ifjait és leányait szolgálóknak és kéjnőknek mindenféle nemesember legmocskosabb céljaira. Sokan nem tértek vissza onnan, mert ha nem különféle kórságban hunytak el, akkor gazdáik hajszolták őket a halálba.

– Feloldozlak eddigi bűneid alól az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében – vetett keresztet a gyóntató. – De jövendő vétkedért előre nem tehetek ilyet. Csak az Isten tudhat mindent. Menj haza, és imádkozz Urunkhoz, hogy tegyen csodát, és ő adjon neked bölcsességet és reményt. Jómagam is imádkozom a lelki üdvödért, ahogy a házad népéért is.

Nem kapott egyéb szentenciát, hiszen éppen eléggé büntette őt az aggodalom és a kétségbeesés démona. Elhagyta a fülkét és a templomot is, ám a lelke csak nehezebb lett, nem könnyebb. Úgy érezte, elfordult tőle a Mindenható, pedig még nem is követett el semmi gonoszságot.

Közeledett a Megváltó születésének ünnepe, ám Mürában nem esett a hó, csak az egyre csípősebb esték és reggelek emlékeztettek a tél beköszöntére.

Niko atya nem bírta elfelejteni a gyónáson történteket. A vasárnap esti szentmise után a sekrestyében intézkedve a tizedgyűjtő ládikára esett a tekintete. Minden évben ilyenkor volt szokás kiüríteni, és szétosztani tartalmát a város szegényei között. Kinyitotta, és megszámolta a benne lévő pénzt: ebben az évben pontosan háromszáz aranytallér gyűlt össze a díszes dobozban. Ez igen elgondolkodtatta: „Talán ez egy jel, Uram? De hát mégsem adhatom egy családnak, hogy továbbadja egy uzsorásnak! Akkor mit kap a többi rászoruló? Mit válasszak, egy város életét öt ember lelkéért cserébe? Lehet-e nekem, egy ilyen kis porszemnek ekkora horderejű döntést hoznom? Krisztusom, segíts!” – rimánkodott tépelődésében.

Azon az éjjelen a pap nem tudta lehunyni a szemét, így újra kinyitotta a ládikát, majd felmarkolta a tartalmát, amit egy bőrzsákba öntött. „Az Úr megváltotta az emberiséget a vére árán, én pedig megváltom azt a szerencsétlen asszonyt ezen pénz árán. Bár a városé, de most jó ügyet szolgál, ha elveszem. Majd holnaptól mindennap egy aranytallért visszateszek, így jövő ilyenkorra meglesz az új háromszáz. Nemde a példázat is így szól: a jó pásztor otthagyja a kilencvenkilenc juhát, hogy egyet megleljen a tévelygők közül? Ez az én részem. Az Úr pedig majd gondoskodik a saját részéről.” Azzal a hátára vetette a súlyosra dagadt szütyőt.

Hogy senki fel ne ismerje, magára húzott egy barnásvörös talárt, és alá rétegesen felöltözött, hogy ne fázzon. Gyújtott egy mécsest lámpásul, és egy lyukas cseréptartóba tette, hadd világítson, de ne fújja el a zord éji szél. A mécs halványvörösre színezte Niko atya körül az éjszakát.

„Öt ember, egy asszony, a férje és három süldő lány” – emlékezett a gyónásra, de tudta, a városban számos ilyen család él. Honnan tudhatná, kinek vigye az adományát? Mit tehetett, mit nem, elindult egy irányba, aztán csak buzgón imádkozott: „Uram, te tudod, kik azok, kérlek, mutass nekem utat!”

Csodák csodája, és a cserépbe zárt mécses az egyik kis lyukon át vörös csóvát lövellt ki az orra előtt, majd mutatni kezdte az utat, akár egy jelzőfáklya. „Káprázik a szemem?!” – hitetlenkedett a pap. De nem: a kis fénynyaláb hívogatón nyurgult előtte, és hajlott jobbra vagy balra, ahogy kanyarogtak az utcák. Isten buzgó szolgája egyre csak követte, amíg egyszer csak el nem halványult a fény.

„Jaj, ne, csak nem pont most fogyott ki az olaj?!” – fogta el az aggodalom. Egy ház előtt találta a sötétség, ami olyan volt, mint a többi. Csak egy ablakából szűrődött ki némi gyertyafény, és fülét szomorú hangok ütötték meg: valaki keservesen sírt. Sőt, egy egész kórus zokogott, így Niko atya egyenest az ablak alá avászkodott hallgatózni.

– Nem akarok menni! – nyöszörögte egy lányhang, aki már gyenge lehetett a sok sírástól.

– Én sem, édesanyám, ne engedd! – kontrázott rá egy másik.

– Bárcsak meghalnék! – nyítt fel a harmadik.

„Ez az igazi jel!” – rikkantott fel gondolatban a lelkipásztor. „Végre idetaláltam! Köszönöm, Uram!” – nézett fel a csillagos égre. Megvárta, míg elcsitult a zokogás és hüppögésbe fulladt, majd elaludt a lámpás a szobában. Akkor óvatosan felkapaszkodott az ablak párkányába, ami nehéznek bizonyult, mivel bár jókötésű férfi volt, már elég régen edzette a testét. Most mégis erősebb lett benne az akarás, mint a képességei, ezért egy hang nélkül felküzdötte magát, és igyekezett minél csendesebben lejuttatni a zsákocskát a döngölt padlóra.

– Van ott valaki? – csendült riadtan egy női hang.

Niko atya felismerte benne Ainát. Gyorsabban ugrott vissza az ablak alá, mint egy gyík, meg sem érezve a kiugró bokájában ébredő sajgást. Aztán minden erejét bevetve, minél messzebb igyekezett rohanni a háztól, amíg csak össze nem esett a rátörő kíntól és kimerültségtől. Akkor szisszent fel először, mert a fájdalomtól még több csillagot látott az éjszakai égen, mint azelőtt. „Halleluja, sikerült! Megmentettünk öt életet, Uram!”

Következő szombaton a rostély mögül ismerős hang szólalt meg:

– Oldozz fel, atyám, mert vétkeztem! – rebegte Aina, de már nem kétségbeesetten. Öröm bujkált a szavaiban.

– Hogyan, lányom? Valld meg bűneidet, meghallgat az Isten – sóhajtotta a pap, felkeltette kíváncsiságát, miről lesz szó.

– A hitetlenség környékezett meg, amikor a múlt szombaton eljöttem atyámhoz. Az Úr napján pedig egy angyal akadályozta meg a szörnyűséget, amit tenni készültem. Tudod, atyám, az én férjem jó ember, de gutaütéssel fekszik, én ápolom már hosszú hónapok óta. Három lányom van, minden munkát elvállalunk, amire csak asszonyi kéz képes. Ám mégis megtalált minket egy uzsorás és háromszáz arannyi tartozás fejében lányaim erényének elvételével fenyegetett meg minket. Elgyengültem… Ám vasárnap éjjel fény cikázott az ablakunk alatt, majd valahogyan beesett egy bőrszütyő. Mintha egy láthatatlan kéz dobta volna be hozzánk. Azt gondoltam, álmodom, mert amikor kinyitottam, pontosan annyi pénz volt benne, amivel kiválthattam magunkat a szorult helyzetünkből. Reggel vártam az uzsorást, hogy nekiadjam, ám senki nem érkezett. Hamar megtudtuk a hírét, hogy elfogták azt a gaztevőt, és tömlöcbe vetették, nemsokára kivégzik temérdek bűnéért. – Valami csörgött a félhomályban. – Ímhol a háromszáz arany! A mi Urunk adta, én pedig visszaadom Neki, mert nem akarok a tolvajlás bűnébe is esni. Fogadd el, atyám, és tedd a templom perselyébe! Legyen bizonyságul mindenki számára: hűséges az Isten, és meghallgat mindenkit, aki Őt keresi.

Niko atya alig kapott levegőt, és csak némán ült ott, engedve, hogy patakozzanak a könnyei. Szívében doboltak a visszhangzó szavak: „Hűséges az Isten, és meghallgat mindenkit, aki Őt keresi.”

(igaz történet nyomán)

2024. december 21., szombat

2024 adventi naptár 21

Rebeca Green
Téli élmény



Nedves a hó, meg hideg,
A kezem már elgémberedett,
A csizmában a lábam lefagy,
Olyan hideg már most, mint a jégcsap!
Még egy hógolyó, és idefagyok!
Inkább egy hétig mosogatok!

Rebeca Green
Téli élmény


Az ikrek betöltötték nyáron az öt évet, David meg a kilencet. Úgy döntöttünk Erikkel, hogy az idén kipróbáljuk a TELET. Hóval, jéggel, szánkóval, síléccel, korival, ahogy azt kell. És mind a három gyerekkel!

Eddig csak Daviddel mentünk egy-egy hétvégén síelni, a lányokat meg csak szánkózni vittük néhány órára. Erik ugyan jól korcsolyázik, de én a jégen csak eltaknyolni tudok, szóval a korizást nagyon át kellett gondolni a kicsikkel.

Bella és Anna hihetetlen energiával rendelkezik, és állandóan valami huncutságon törik a fejüket! David kicsit visszahúzódó, kevésbé merész, mint a húgai, de szerencsére ennél maradandóbb lelki sérülést nem okozott neki a baleset, amiben elvesztették a szüleiket. A lányok még újszülöttek voltak, eddig még nem vettük észre, hogy megviselte volna őket az eset. Szerencsések voltak, hogy a hátsó ülésen ültek, néhány karcolástól eltekintve semmi bajuk nem lett. Hazafelé tartott a kis család a kórházból, amikor a tragédia történt. David akkor volt négyéves.

Ennek a tragédiának köszönhetjük, hogy meleg-házaspárként három fantasztikus gyereket nevelhetünk. Mert mi készen álltunk arra, hogy mind a három porontyot befogadjuk. Szerencsére anyagilag is megengedhettük ezt magunknak. (Istenem, azt a sok pelenkát, amit vásároltunk… Hogy ezt egy átlagfizetésből élő család hogy bírja???)

Ők a mi szemünk fényei.

Mindenünk megvolt, pénz, karrier, szerelem, csak a gyerekek hiányoztak a teljes boldogságunkhoz. Erik családja, de még az én anyám is úgy pátyolgatják a csemetéket, mintha a saját unokáik lennének. Igaz, jogilag azok is: a mi nevünket viselik.


Az utazás

- Lányok, miben egyeztünk meg tegnap, hány bőröndje lehet mindenkinek?

- Egy – vágta rá Bella azonnal. – De Max apu, neked igazán meg kell értened, hogy egy lány a mi korunkban nem mehet el csak úgy, egy teljes hétvégére, mindenféle ruci nélkül! És akkor még hol van a cipő meg a többi?...

- Tündérkém, még az én dolgaim is beleférnek egy bőröndbe, pedig az én nadrágom háromszor akkora, mint a tiéd, a cipőmről már nem is beszélve! - nevettem Bella próbálkozásán.

- Úgyhogy irány a szobátok, és tessék szortírozni. Vagy megyek én, és majd segítek pakolni – nézett a két csajszira Erik, a párom, szigorúan.

Anna és Bella, az iker-boszik, ahogy a hátuk mögött hívjuk őket, duzzogva baktattak vissza a szobájukba, maguk után húzva a két-két bőröndöt, plusz a hátitáskájukat.

Ahogy eltűntek az ajtó mögött, Erik azonnal átölelt, és belekuncogott a nyakamba.

- Istenem, ez a két kis pinás! Szerinted mit tudtak ennyi mindent bepakolni?

- Én tudom, apuci – vetette oda félvállról David. – Azt mondták, hogy ha három napig leszünk a panzióban, és naponta legalább háromszor át kell, hogy öltözzenek, akkor több mint tíz váltás ruha kell, meg legalább kettő tartaléknak, meg a fürdőruci és egyebek. Mert ott mosni biztos, hogy nem fogunk! Még az én bőröndömbe is bepakoltak pár dolgot – vágott egy fintort a kisfiú.

- Majd adok én nekik ennyi ruhát! – nevetett Eric, és olyan szívdöglesztően vigyorgott, hogy megmoccant a gatyám tőle.

- Szerintem hagyjuk itthon őket! – sóhajtott egy nagyot David. – Úgyis csak a baj lesz velük!

A szívem mélyén én is szívesebben mentem volna a fiunkkal hármasban, mert az ikrekkel ellentétben David maga volt a földre szállt angyal. Végül Erik oldotta meg a gordiuszi csomót azzal, hogy közölte a lányokkal: öt percen belül indulunk. Hogy velük vagy nélkülük, az rajtuk múlik.


Útközben

Öt perccel az indulás után.

- Apuci, pisilni kell! – nyafogott Anna.

- Még a városból sem értünk ki, kislányom! Miért nem pisiltél indulás előtt? - kérdezte Erik, aki képes volt néha szigorú is lenni, nem úgy, mint én.

- Ti vagytok az oka, hogy elfelejtettem, – replikázott azonnal a lányunk - mert hajszoltál minket!

Ezen már tényleg csak nevetni tudtunk, de persze kerestünk egy gyorséttermet, ahol mind a két boszit betereltük a női WC-be azzal, hogy most egy órán át nem fogunk megállni, bármi történjen!


Fél óra múlva

- Apuci, éhes vagyok! – folytatta a szokásos műsort most Bella.

- Az igen kellemetlen lehet neked, kislányom – vágta rá Erik. – Mindenki reggelizett, te is. Miért nem ettél eleget?

- De apuci! Azt akarod, hogy valami kövér tehén legyek? Hogy telezabáljam magam egy hosszú út előtt?

- Kicsi kincsem, amennyit te meg Ancsuska rohangáltok, akkor se tudnátok meghízni, ha akarnátok! – próbáltam a lelkére beszélni.

- Vegyétek elő a hangoskönyv olvasót, és hallgassatok egy szép mesét! – adta az ötletet Erik.

- De én nem akarom ugyanazt a mesét hallgatni, mint Anna! - nyafogott Bella.

- Akkor hallgass mást! – közölte halálos nyugalommal Eric. (Irigylem ezért!!!)

- Otthon kellett hagynunk a fülest, mert nem fért be a bőröndbe! Miattatok! – tette hozzá durcásan Anna, és én közel álltam ahhoz, hogy elnevessem magam.

- Majd legközelebb átgondoltabban pakoltok! – zárta le a vitát Erik.


Újabb tíz perc múlva

- Apuci, szomjas vagyok! – szólalt meg most Anna.

- Mondtam, hogy jobb lett volna őket otthon hagyni! – szólalt meg rezignáltan David.

- Még mit nem! – fordult a két lány, mint fúria a bátyjuk felé.

Amíg a gyerekek vérre menő vitában próbálták egymást túlkiabálni, Erik megszorította a combomat és rám nevetett.

- Szerinted lesz nekünk egy picike időnk magunkra is, szerelmem?

- Ha máskor nem, amikor hazamegyünk, vasárnap este – nevettem rá.

Fél óra múlva megálltunk egy autós étteremnél, és Erik elment Daviddel kaját venni, én meg elvittem a lányokat a mosdóba. Soha nem fogom megérteni, hogy miért pisilnek többet a lányok, mint a fiúk!

Délután kettőre sikerült megérkeznünk a panzióba. Anna és Bella persze azonnal berohantak a recepcióra, amikor mi még csak szedegettük ki a pick-up hátuljából a bőröndöket. David vigyorogva fogta a magáét és indult a húgai után.

Nem telt el két perc és a két kis banya egymást előzve rohant az autóhoz.

- Most komolyan, Erik apu, képes lettél volna eladni a bőröndjeinket? Ahelyett, hogy behoztátok volna? Hiszen ti olyan erősek vagytok Max apuval mind a ketten!

Rögtön tudtuk, hogy David keze van a dologban, úgyhogy rájátszottunk egy kicsit.

- Megbeszéltük otthon, hogy mindenki viszi a sajátját, mindenki figyel a sajátjára! Mi nem a szolgáitok vagyunk, édes gyerekem, hanem az apukátok! – zárta le a vitát Erik.

Igen, sajnos a lányokkal csak így lehetett boldogulni!

Már kisbabának is hihetetlenül makacsok és önfejűek voltak, néha az egész családot kikészítették. És ez nem sokat változott az elmúlt öt év alatt.

Egy óra múlva végre mindannyian kint voltunk a sípályán. Nem kis feltűnést keltettünk a szuper szerelésünkben, a Silk-dizájn gönceiben.

Aztán jött az első balhé is, szinte azonnal. Csak azt láttuk, hogy először a két lány nekiesett egy náluk idősebb fiúnak, majd becsatlakozott David is. Egyszerre értünk oda a másik kisfiú apukájával.

- Apuci, apuci, ez a tetűláda azt mondta, hogy ti nem vagytok igazi szülők, mert csak az az igazi szülő, aki egy anyuka meg egy apuka! – futott hozzánk Bella azonnal.

Megszorítottam Erik kezét, hogy várjuk meg, hogy reagál a másik fél. A panzió tulajdonosa kedvelt minket, de persze azt nem várhatta el minden vendégétől, hogy azok is fogadjanak el egy meleg házaspárt három gyerekkel.

– És nem akart bocsánatot kérni! Azt mondta, hogy… nem is akarom kimondani, hogy mit mondott, de nagyon csúnyát! – pityeredett el ekkor már Anna.

David azonnal magához ölelte hugicáját, de akkor már Bella is ott lógott rajta.

Sajnos a kisfiú papája sem volt jobb, úgyhogy amikor azt mondta a panziósnak, hogy vagy minket rúg ki, vagy ők mennek el, Hettie egy szó nélkül visszafizette nekik a hátralévő időre a szállásdíjat, és igen határozottan felszólította őket a távozásra.

A gyerekekkel visszamentünk a pályára, és végre balhémentesen élveztük a síelést.

Vacsora után korizás volt a kivilágított pályán. Mármint Eriknek, meg a gyerekeknek. Na, jó, vittem magammal én is a koricipőmet, de a harmadik segges után feladtam.

Vagy a korizás, vagy a szórakozás életem szerelmével – sajnos, mind a kettőt még az én izmos hátsóm sem bírja el.

Így sem unatkoztam, mert a gyerekek kétpercenként mutattak be – csak nekem – egy-egy kunsztot, vagy kértek forró kakaót, teát, gesztenyét meg mindent, amit csak kapni lehetett a pálya szélén.

Szombaton egy kisebb cicaharccal kezdődött a reggeli, mert egy lány „ránézett” Davidre. „Úgy, ahogy az öreg csajok szoktak, amikor tetszik nekik egy fiú” – tette hozzá Bella, és ezt ők nem engedhették meg! „Mit képzel ez a vén szipirtyó!” – kontrázott rá Anna. Ekkor már Hettie is hangosan kacagott, szerencsére a kislány szüleivel együtt. Ugyanis Aliz, a tizennégy évével tényleg kicsit idős volt a kilencéves Davidhez. Végül megbékéltek a gyerekek, sőt, Aliz még azt is megígérte nekik, hogy mutat egy-két kunsztot este a koripályán.

Ami a legédesebb, hogy David ebből semmit nem vett észre, mert a legújabb galaktikus képregényét bújta az egész reggeli alatt.

A sípályán a gyerekek hamar elunták magukat, mert az oktató kemény kézzel fogta a csapatot, és ez nem tetszett a lányoknak. David Erikkel próbálkozott egy meredekebb pályán, de aztán inkább lecsatoltak és lesétáltak. Ebéd után nem is mentünk vissza, hanem béreltünk öt szánkót, és elhúztunk a ródlipályára.

Mit mondjak?

Soha többet!

Mármint az ikreknek soha többet nem engedjük meg, hogy egyedül szánkózzanak!

Mire felvettük a kesztyűnket, ők már el is indultak – de nem a gyerekpályán, hanem egy másikon.

Még a szar is belénk fagyott Erikkel!

Én maradtam Daviddel, ő meg nyaktörő iramban a lányok után vetette magát.

A pálya közepén egy bukkanó tisztességesen megdobta őket, estek is akkorát, hogy szerintem a faluban azt hitték, hogy földrengés van.

Lent találkoztunk, bevittük a két kis lükét az orvosiba, de szerencsére nem lett semmi bajuk. Viszont a doki azt mondta, hogy aznap már semmi sport! Irány az ágy és fekvés! – aztán ránk kacsintott, hogy nem kell ezt annyira szigorúan venni!

Eric elment szánkózni Daviddel, én meg felkísértem a lányokat a szobába. Vacsoráig bírták a fekvést, de vacsi után már inkább megengedtük nekik a korizást, mert kezdett mindenféle energia-túltengési tünetük lenni.

Közben Hettie szólt, hogy este tízkor van egy üres lovas szán, ha lenne kedve még a gyerekeknek, akkor mehetünk egy szép nagy kirándulást lefekvés előtt.

Naná, hogy volt kedvük!

Elmúlt éjfél, hogy visszaértünk, de a lovasszán egy felejthetetlen élmény maradt mindannyiunknak. A holdvilágnál egészen másként látod a tájat, más az erdő, a fák, kicsit félelmetesebb, ugyanakkor hihetetlenül csendes, nyugodt. Szinte méltóságteljes.

A gyerekekről alig bírtuk lecibálni az overált és a csizmát, mert ültökben elaludtak az ágy szélén.

Végre mi is összebújhattunk egy kicsit Erikkel.

Vasárnap délelőttre már csak a snowboard maradt, amit még nem próbáltunk. Meg is állapítottuk, hogy ez egy „kelj-fel-Jancsi” sportág. Estünk - keltünk egész délelőtt. Ráadásul most Erik volt az, akinek kifordult a térde, kapott is rá egy jó kis térdszorítót, viszont nem javasolták neki a vezetést.

Szerencsére a gyerkőcök annyira elfáradtak, hogy alig bírták levonszolni a bőröndjüket az autóhoz. Beültek, és mi még a számlát rendeztük, amikor ők már békésen aludtak.

Erikkel halkan nevetgéltünk, hogy legközelebb, mielőtt bárhova elindulunk, egyszerűen le kell fárasztani a kölyköket, és akkor nem lesz ötpercenként valami nyűgjük, bajuk.

Mindennek ellenére semmi kincsért nem adtuk volna ezt a három napot! Hiába nehéz most még megszervezni, hogy se David, se az ikrek ne unatkozzanak, egészen más a hangulata egy ilyen családi hétvégének, mint amikor vagy csak David, vagy csak az ikrek voltak velünk valahol.

Ahogy nőnek, úgy lesz majd ez is egyszerűbb. Vagy nem. Mert sajnos nehéz kikerülni az ítélkező embereket, akik át sem gondolják a szavakat, amiket kiejtenek a szájukon, sokszor a gyerekek előtt.

Ami soha nem fog változni (remélem!) az a szeretet és a szerelem, ami átszövi a mindennapjainkat!

2024. december 20., péntek

2024. adventi naptár 20

Titi Hajnalka
A tél örök csendje

Hófehér takaró borítja a tájat,
Csendes téli éjben suttog a szél.
Fülembe cseng egy túl régi dallam,
A látvány most erről mesél...

A fák ágai, akár az emlékek,
A hótömeg alatt meghajlanak.
A pillanatok súlya, millió hópehely,
Vállamon egyre roskadoznak.

Megcsillan a holdfény a hótakarón,
Ezernyi apró gyémánt ragyog.
Minden léptem egy érzés, egy emlék,
S a talpam alatt a hó csak ropog.

Ez is elmúlik. Mi is megyünk.
Mégis annyira szép, hogy élhetünk!
El kell fogadnunk a változást,
Hisz nyugalmat csak így lelhetünk.

Az elmúlásnak is megvan a szépsége,
A természet bölcsen tanít és ad.
Ahogy egyszer csak a tavaszba lépünk,
A tél örök csendje velünk marad...

2024. december 19., csütörtök

2024. adventi naptár 19

Menyhei Mónika
Angyalok szava


Karácsony közeledtével kigyúlnak a fények,
Arany hangú angyalkák, révbe érnek.
Dalukkal, s hírükkel tele a világ,
Mert a mai napon megszületett a Király.

Aki közénk költözött, hogy segítsen,
Ezáltal reményt és álmokat adjon.
Ezért is vannak a fények,
Amikor az angyalkák zenélnek.

Hogy a szeretetre éhes szívekbe,
Újra boldogság költözzön.
Hiszen közénk érkezett az égi Király fia,
Hogy megmutassa az igazság útját.

Mert amikor kigyúlnak a fények,
S csend költözik a hófödte házak felé.
Akkor hallani meg csak igazán
A karácsonyi angyal énekét.

2024. december 18., szerda

2024 adventi naptár 18.

Besnyei Júlia: Siettem hozzád


Siettem hozzád...
Lépteim megcirógatták a föld porát.
Sajgó lelkem elhagyni kívánta az élők sorát.

Siettem hozzád...
Suttogásom léket szakított az éter fekete lyukán.
Remegő ujjaim kopogtatták meg a mennyország kapuját.

Siettem hozzád...
Fekete, föld fedte asztalánál a megváltó ünnepi vacsorával várt.
Pislákoló gyertya siratta érted viasz áztatta záporát.

Siettem hozzád...
Nincs többé anyám, aki ölelő karjába védelmezve zár.
Csupán emlékeim őrzik az elmúlt karácsonyok hangulatát.

Siettem hozzád...
Egyre tompuló érzékeim még mindig érzik az anyatej zamatát.
Tested testemet ringatózó bölcsőként ringatja tovább.

Siettem hozzád...
Imára kulcsolt kézzel száll ajkamról e neked szóló fohász.
Boldog mennybéli karácsonyt, drága egyetlen édesanyám.

Sietek hozzád...



Besnyei Júlia

Egy makulátlan lelkű gyermek levele Télapóhoz

Apukát ajándékba


Kedves Télapó!

Mivelhogy rövidesen itt az év vége, na meg persze a karácsony, így arra gondoltam számot adok eddigi viselkedésemről, jócselekedeteimről, erényeimről, hogy méltóképp megjutalmazhass. Boginak hívnak és 9 éves vagyok. Gondolom, ezt írnom sem kell, hiszen tudod. Egész évben szófogadó kislány voltam, szorgalmasan tanultam az iskolában, ismerem az ABC mind a negyvennégy betűjét, folyékonyan írok és olvasok. A házimunkából is becsületesen kiveszem a részem. Rendszeresen port törlök, és ha nagyon muszáj, mosogatok is. Igaz, előfordult már, hogy az általam tisztára mosott csészéből anyu fintorogva itta a reggeli kávéját, annak ellenére, hogy sokkal habosabbra, és ezáltal bizonyára finomabbra is sikeredett, mint általában. Hetente egyszer a bevásárlásnál is óriási segítség vagyok. Különleges képességgel rendelkezem. Értek az édességek és a játékok nyelvén. Sokszor szólnak utánam a polcokról kétségbeesve, hogy ne hagyjam őket éjszakára a teljesen elsötétülő áruházban, szinte könyörögnek, hogy tarthassanak velem. Én meg persze a jóságos szívecskémmel, ami 70 és 110 között ver percenként nyugalmi állapotban (ez a legutóbbi, kötelező orvosi vizsgálaton derült ki), képtelen vagyok nekik nemet mondani. Képes vagyok pillanatok alatt megpakolni a bevásárlókocsit, ezzel is időt takarítani meg.

– Mert hát ugye, kérem szépen, az idő pénz! – Szokta mondani papuskám oly bölcsen, amit igaz, a mai napig nem értek mit jelent. Anyu ugyanis mindig a fejét fogja a pénztárnál, amikor fizetésre kerül a sor. A zongorázással is ügyesen haladok. Minden nap szorgalmasam gyakorlok szomszédaink nagy-nagy örömére. Csak egyetlen aprócska bűn vethető a szememre, ami véleményem szerint megbocsájtható. Szükség szülte rossz, nemes cél érdekében. Bevallom, kissé hevesen reagáltam a Pintér Fanni kijelentésére, miszerint nem is létezel és dühömben kiöltöttem rá a nyelvemet. Tudom, nem volt szép tőlem, de kötelességemnek éreztelek megvédeni a hitetlenkedők gúnyos megjegyzéseitől. Remélem, meg tudsz érteni? Mindennek tudatában lenne hozzád egy óriási kérésem. Pontosabban óhajom, ami egyben sóhajom is. Ne gondolj semmi pénzre váltható, csillivilli ruhára, sem magassarkú cipőre! Sőt, még a kiskutyára sem, amit a menhelyről szerettem volna örökbe fogadni! Én bizony apukát szeretnék! Egy igazi, hús – vér apukát! Olyat, mint a Zsófié, aki reggel iskolába fuvarozza és délután a kapuban várja, hercegnőmnek szólítva őt. Én is apa szépséges hercegnője szeretnék lenni! Szeretnék megbújni az erős, védelmező karjában, amikor a fiúk szeplősorrúnak csúfolnak és meghúzzák a hajamat. Az apák napi ünnepségen is szeretnék végre apának szavalni, mélyen a szemébe nézni, és nemcsak a nagy semmibe kiáltani mélyről jövő érzéseimet. Szükségem van apára! Az ágyam alatt bujkáló mumusoktól sem kellene többé félnem, mert apa könnyedén védene meg tőlük is, örök száműzetésre ítélve őket a szobámból. Szükségem van egy rendíthetetlen erejű hősre, aki mellett biztonságban érezhetném magamat. Ugyan, ki lenne erre megfelelőbb, mint egy APA?

Cserébe lemondanék a sok csokoládéról, gumicukorról, édes finomságról, amit általában az ablakban lévő, tisztára pucolt csizmámba csempészel évről évre. Hogy lásd, mennyire komolyak a szándékaim, levelem mellé csatolom becsületbeli eskütételemet.

ESKÜ: Ezennel fogadom, hogy mai naptól fogva megpróbálom csillapítani édesség utáni sóvárgásomat és lemondok az engem megillető csokoládéhoz való jogomról! Esküszöm!

Nem csak egyszeri alkalomról beszélek ám! Egész további, hátralévő életemre gondolok. Az összes nekem szánt ajándékról. Kérlek, hogy a nekem szánt évi adagot oszd szét a szegények gyerekek között. Nekik jobban kell! Ők évente csak egyszer kapnak csokit.

Bízom benne, hogy áldozataimat olvasva teljesíted kívánságomat és megajándékozol a világ legjobb apukájával. Tudom, hogy ez elég nehezen kivitelezhető kívánság, így ha idén nem jönne össze, jövőre épp úgy örülnék neki (vagy még jobban). A külseje nem számít milyen, csak a szíve legyen hatalmas! Azért biztonságból mellékelek róla egy általam készített rajzot. Hálás köszönettel kívánok szeretetteljes ünnepeket és sikeres keresőakciót.

UI: A tejet ne felejtsd el meginni!

Aláírás: Bogi, aki örökké hinni fog benned

2024. december 17., kedd

2024. Adventi naptár 17

Téli tájon


Téli tájon bújva fények,
Hideg csoda itt van újra...
Hópihe száll csendes szélben,
Csillagoknak árnyékára...

Szánkó csúszik völgybe leér,
Gyermek kacag boldog álom...
Fakorona hótól fehér,
Csendes havas utam járom...

Hull a hó álomra szállva,
Otthon íze a kandallón...
Jégvirág az ablakomba,
Hűvös szellővel beoson...

Hosszú az éj halk a dalom,
Régi emlékek ébrednek...
Rumos teámat megfogom,
Majd egy korty után éneklek...

Kandallóban tűzem lobban,
Lelkem mélyén mindig remény...
Régi szívem nagyot dobban,
Halkan puffoghat a kémény...

Minden télnek van szépsége,
Kacag fiatal gondolatom...
A szobámban megpihenve,
Képzeletem hóba nyomom...

Fényes csend a hajnal vágya,
Téli álom néz a hóra...
Békés nyugalomban várva,
Szeliden ébredve jóra...

Álmom szoba melegében,
Szaladni a havas tájba...
Hógolyózni kinn a télben,
Angyal nyomot látni hóba...

Sál és sapka takar engem,
A kezeim kicsit fáznak...
Tüzes a gyermeki szívem,
Ébresztenek hideg vágyak....

Hullik a hó, száll az álmom,
Fényes csendem hópelyheken...
Téli tájat lassan járom,
Jégcsapok az ereszeken...

Szikrázó fehér tetőkön,
A csendes kémények füstje...
Ott egy hóember rám köszön,
Mellette a lyukas üstje...

Lábnyomot hagyok a hóban,
Téli utat kitaposok...
Néma csendben az utcában,
Lesznek az elmúló nyomok...

Lámpafények csillogása,
Minden ablakból rám köszön...
Karácsonynak napját várva,
Jöhet az ajándék özön...

Hazaérve fogom kezed,
Szeretet lesz a meleged...
Ajándékod nekem szíved,
Majd a szívem adom neked...

2024. december 16., hétfő

2024. adventi naptár 16.

Cserni András:
Ünnepi epigrammák


I.

Tél kopogó keze ver vad ritmust messzi határon,
És mire kettőt pislog az ember, megfagy a várrom
Fent, a magas Hegy jégcsapos ormán,
Mar bele, tép bele dérdühös orkán.
Ám mialatt kinn tombol a tájat szétzúzó, vad
Förgeteg, itt benn kandallómnál nagy nyugalom marad.
Szélvihar-ünnep, holt rohanást nem,
Csendes, meghitt perceket énnekem!

II.

Rohan felénk a karácsony,
mintha űzné valaki.
Köpenye fenyőtű s bársony
– így rohan el mellettünk.

III.

Ablakomra jégvirág nőtt – megérkezett csendben a Tél;
november eleje óta ünnepi dalt dúdol a szél.
Talán kicsit túllihegett, elsietett, elkapkodott…
Mit zavar ez? Minden évben eddig csupa szépet hozott.

IV.

Bízom benne, eljösz te is kandallómhoz idén.
A vacsorára ne gondolj, gondolok majd rá én.
Ragyogó csillagokból árad szolid, halvány fény,
Nevetünk, és elhisszük, az élet nem is kemény.
Itt leszel? Veled teljes e karácsonyi idény.

2024. 11. 08-09.


Surovec Róbert: A halál gépezete (A halál anatómiája II.)

Szeretném megköszönni Surovec Róbertnek, Sky S.T. írónőnek és a Helma kiadónak, hogy lehetőséget biztosítottak nekem arra, hogy lehetőségem ...