Surovec Róbert: A halál gépezete (A halál anatómiája II.)

Szeretném megköszönni Surovec Róbertnek, Sky S.T. írónőnek és a Helma kiadónak, hogy lehetőséget biztosítottak nekem arra, hogy lehetőségem legyen elolvasni Surovec Róbert: A halál gépezete című krimi regényét, amely A Halál anatómiája című sorozat második része. Ebben a részben visszatér kedvenc nyomozó újságíró párosunk, hogy újabb ügybe vessék bele magunkat.

Surovec Róbert

A halál gépezete

(A halál anatómiája II.)

Tartalom:

1896 ​májusának egyik viharos estéjén az elismert gépész vacsorára hívja meg ismerőseit kassai házába. A finom fogások elfogyasztása után a társaság tagjai elhatározzák, hogy szellemidézéssel múlatják a hátralévő időt. Ez a szeánsz azonban más az eddig megszokottaknál, nemcsak különleges folyamata, hanem a végkimenetele miatt is. Ugyanis gyilkosság történik, amit a résztvevők szerint a megidézett szellem követett el. Rhédey Anna és Grossz Kálmán azonban ismét nyomozásba kezd. Főhőseink ezúttal egy igen bonyolult és felettébb veszélyes ügybe keverednek, így gyakran az életüket kockára téve szállnak szembe a gonosz erőkkel. De őket ez sem akadályozza meg abban, hogy lerántsák a leplet a rejtélyről.

A halál gépezete a tervezett trilógia második részét képezi, melynek előzménye A halál anatómiája című regény. Bár a könyvek összefüggő univerzumot alkotnak, javarészt önálló és lezárt történetük miatt külön-külön is élvezetes olvasmányt nyújtanak. E kötetben még intenzívebben keverednek a történelmi tények a fikcióval, mivel a szerző ezúttal sokkal kiterjedtebb kutatómunkát végzett. Emellett a cselekményt számos akciódús jelenettel és izgalmas fordulattal fűszerezte meg.

Vélemény:

Szeretném először is megköszönni az írónak az újabb lehetőséget, hogy ezt a nem mindennapi története olvashattam, és hogy a megkedvelt szereplőkkel újra találkozhattam. Örülök, hogy Anna és Kálmán újra nyomozni kezdett együtt egy nem mindennapi rejtély ügyén.

Az író ismét a régi világba kalauzol el bennünket, és a megszokott stílusa szerint a korhoz hű beszédmódon mutatja be az akkori világot. Tetszik, hogy a könyvben ismét találhatunk térképet, ahol nyomon követhetjük az események főbb helyszíneit.

Ahogy az író a fülszövegben is megemlíti ez a rész önállóan is olvasható. Hiszen ez egy egészen más nyomozásnak a története, mint az első volt.

Itt a főhőseink még egzotikusabb nyomozásban kezdenek, hiszen a természetfeletti érzés számomra itt még élethűbb volt.

Érdekes olvasni és látni azt, hogy mennyire összecsiszolódott és összhangban van Anna és Kálmán. A párbeszédeik továbbra is a kedvenceim.

Róbert ismét szépen bemutatta azokat a helyeket és korhoz hűen amerre a szereplők jártak. Látni, hogy most sem volt rest belevetni magát a kutatómunkába.

Sokszor azon kaptam magam olvasás közben, hogy elgondolkoztam azon, hogyan is reagáltam voltan az akkori időkben bizonyos dolgokra és hogyan mostan. Vajon én hol kezdtem volna el keresni a nyomokat.

Sokszor lelki szemeim előtt filmszerűen peregtek le az események. Igaz nem egy könnyű olvasmány, a régi nyelvezete miatt sem de tanulságos. A nyelvezethez hamar hozzá lehet szokni. És ami a történetből tényleg megtanulhattam és megismerhettem az a akkori idők szokásai és babonái. Élveztem. Hálás vagyok, hogy olvashattam. Alig várom, hogy legközelebb mivel örvendezteti meg az olvasóit.

Surovec Róbert hivatalos oldala

Helma Kiadó

Novella: Gyöngyi Tapolcai: Amira

Gyöngyi Tapolcai:

Amira

Igaz történet ihlette…

Amira bánatosan gubbasztott a kerítés tetején. Tehette, senki sem figyelt rá, hiszen nem is láthatta senki, angyal volt. Egy bánatos, kedves kis angyalka, akinek kedvenc helye lett az iskola kőkerítése. Innen figyelte szünetekben a vidáman kacagó, önfeledten játszó gyerekeket. Ide tért meg napi feladatai után. Bár az arkangyal, aki az ő közvetlen felettese volt, többször is figyelmeztette, hogy semmi esélye nincs, hogy észre vegyék, kapcsolatot építsenek vele a fiúk, lányok, ő rendületlenül reménykedett. Egyszerűen ő is gyerek akart lenni. Az a három perc, amit élhetett, aminek azt köszönhette, hogy angyal lett, egyszerűen semmire sem volt elég. Fájdalom, sírás és néma csend, ennyi emléke maradt az emberi életről.

Angyalként nem volt rossz sora. Így, a karácsony előtti hetekben, azt a feladatot kapták, hogy minél több jót kell cselekedniük. Láthatatlanul, erőtlenül nehéz, de mégsem reménytelen vállalkozás volt. Követhetett bárkit, belelátott a gondolataiba, sőt egy kicsit előre is érezte, ha valami baj következne. Mindent látott, hallott, de ő maga nem tudott beszélni. Erő és hangok helyett a szeleket hívhatta, hogy jelezzenek, mozdítsanak, ha szükséges. Ma reggel egy idős nő esett el a néptelen utcán, almái szerteszét gurultak. Amira a csomaggal könnyen boldogult, enyhe szellő is elég volt, hogy közelebb lökje a gyümölcsöket. Ám a néni mozdulni sem tudott ijedtében, fájdalmában. A kicsi angyal okosan feltalálta magát. Szellőcskével zörgetni kezdtek egy nyitott ablaktáblát. Hamarosan egy mérges, morgós fiatalember lépett az ablakhoz. Ásítozva kinézett és rögtön látta a bajt. Pizsamájára kabátot kapott és felsegítette az asszonyt, aki nem győzött hálálkodni neki. A férfi úgy meghatódott, hogy egészen a buszmegállóig kísérte őt papucsban, pizsamanadrágban. Amirára már nem volt szükség. Elindult kedvenc helyére, hogy várja az iskolásokat.

Éppen idejében érkezett, mert a nagyobb fiúk egy kicsi lányt csúfoltak, aki bár gyönyörű volt, de bőre színe egészen sötét. Jócskán belemelegedtek a heccelésbe. Azon tanakodtak éppen, mit is vegyenek el tőle, hogy még jobban felbosszantsák. Amira és szellőcske lekapta a fiúk sapkáját, így azoknak rögvest más problémájuk lett. Mire összeszedték magukat, feltűnt a sarkon a tanító néni is, így a történet szerencsés véget ért. Az iskola környéke lassan elcsendesedett.

Kapuzárás előtt angyalkánk még egy kisfiút nógatott, aki olyan lassan, bánatosan lépdelt, hogy félő volt, az orra előtt fog záródni a kapu. Amirának még a portás bácsi újságját is le kellett vernie, hogy a fiú beérjen, de az utolsó percben sikerült. – Áron, már megint te vagy a legutolsó! – szólt utána mérgesen Béla bácsi, miközben összeszedte a földre került újságokat.

Szóval Áronnak hívják a fiút, tudta meg az angyalka és elhatározta, megvárja az iskola után. Aznap nem is ment messzire, a piac környékén figyelt csak, hogy időben visszérjen. Dolga akadt bőven, leesett egy pénztárca, aztán figyelmetlen árusokkal, tanácstalan vásárlókkal gyűlt meg a baja. A piacnap végén egy gondatlan, telefonálgató anyukának kellett a segítség, aki majdnem egy teherautó elé tolta a babakocsit.

Mire Amira az iskola elé ért, már alig lehetett gyereket látni a környéken. Ma elkéstem, szomorodott el, Áron már biztosan elment. Éppen ő is indult volna, de valami nem hagyta még. Nyílott a kapu és a kisfiú lépett ki rajta. Éppen olyan bánatosan, szomorúan, ahogy reggel érkezett. Nem jött elé senki.

Amira mosolyogva röppent fölé. Olyan szívesen megvigasztalta, tucatnyi dolgot kérdezett volna, de nem tehetett mást, csendben kísérte. – Vajon miért jár Áron egyedül? Erre hamar rájött, hiszen a sarkon befordultak és a kisfiú már haza is ért. Szép kis kertes házhoz érkeztek. Kecses ezüstfenyők a járda mellett, hátrébb hinta, homokozó. – Ó, ha én itt lakhatnék, sohasem lennék szomorú! – gondolta Amira, de aztán különös hangokra lett figyelmes. Egy férfi kiabált, ajtók csapódtak.

Áron, megtorpant az ajtóban, nem volt kedve bemenni, hátra ment a hintához és csendesen ringatózott. - Ejha, ez aztán furcsa- gondolta Amira s kíváncsian beszökkent az ablakon. Egy fiatal nőt látott, kisírt szemekkel. A konyhában üldögélt, de a tűzhelyen nem volt semmi. A mosogatóban régrászáradt edények, a konyhapulton rendetlen összevisszaság. Amikor az asszonyra nézett, valami furcsa bizsergető érzés futott át az angyalkán, mintha már látta volna valahol. Hirtelen egy férfi toppant be, biztosan Áron apukája, valahogy ő is ismerősnek tűnt.

- Bori, én elmegyek. Így nem mehet tovább! Azt szoktad mondani, hogy mi mindent meg tudunk beszélni, de napok óta nem is szólsz hozzám. Úgy döntöttem, egyelőre anyámékhoz költözöm. Ha engeded, Áront is viszem. - Folytak a könnyei, de elszántan szorongatta a nagytáskát.

- Azt már nem, senkim nem marad!- sírta el magát újra az asszony.

- Nem is törődsz velünk! Az összes program, amit együtt csinálunk, a temetőbe járás. Hónapok óta nem főzöl, nem takarítasz. Én kezelem a mosógépet, hogy ruhánk legyen. Amióta Amira meghalt, olyan az otthonunk, mint a kripta. Szeretlek, mi is gyászolunk, de ezt nem bírom már!

Amirának hirtelen minden megvilágosodott. Ezek itt a szerettei, az ő családja, vagyis a volt vagy majdnem családja… és most bajban vannak, nagy bajban. Sőt, ő okozta a bajt, bánatot! Odaröppent az asszony ölébe, de ettől semmi sem lett jobb. Talán mégis megérezte, de csak még jobban zokogott.

- Mondj már valamit! - morogta felé dacosan a férfi. A néma csendben csak a felesége szipogása hallatszott, aki továbbra se nézett rá.

- Ne menj el, szeretlek! – suttogta nagy sokára, csendesen az asszony, de akkorra már csapódott a garázs ajtaja.

Amira sürgősen utána eredt. A férfi sietve indított, kihajtott az utcára, pár métert haladt is, aztán kihúzódott a parkolósávba. Különös melegséget érzett, aztán, mintha hideg szellő borzongatta volna.

SMS érkezett a telefonjára- LINDA -???- megnézte, de nem érdekelte, semmihez nem volt kedve. A családját akarta visszakapni. Pár percet még üldögélt a kocsiban, aztán felnézett. Éppen a virágbolt előtt állt. Gyorsan vett egy csokor vörös rózsát, aztán beült az autóba és egy határozott mozdulattal visszatolatott.

– Nézz a hinta felé!- lökte meg vállát szellőcskével Amira.

- Kisfiam, te mit keresel itt a hidegben? Mindjárt besötétedik! Gyere, megvigasztaljuk anyát és készítünk valami vacsorát! Áron boldogan szaladt hozzá, Amira pedig előre röppent. Szellőcskével simogatni kezdte az asszonyt, aki ettől kezdett megnyugodni. A kisfiú megölelte anyukáját, aztán belépett a férje is, csendesen ölébe tette a rózsákat.

– Kezdjük előröl! – kérlelte, és hamarosan mindenki mosolygott. Bánatos, de bizakodó volt a kis család. Az angyalka szívesen maradt volna, de sietnie kellett, így is elkésett a beszámolóról. Az ablakon túlról még visszanézett egyszer. Az apja mosogatott, a bátyja edényt pakolt, az anyja éppen a spagettit tette a vízbe. Még mindig mosolyogtak, csak ő volt szomorú. Az arkangyal szeretettel fogadta. – Tudtuk, hol vagy, nem aggódtunk. Mindnyájan igyekeztünk segíteni nektek, de nem volt könnyű. Most ülj ide, mondanom kell valamit! – szólalt meg titokzatosan.

- Amira, nagyszerű angyalka voltál, ideje, hogy új feladattal bízzunk meg. Gyerek leszel, már a

családodat is ismered. Hamarosan a legszebb ajándékról kapnak hírt, éppen karácsonykor.

Violet V. Vandor: Egy csendes éj

Szeretném megköszönni Sky S.T. írónőnek, az MKMT Mozgalomnak és a Helma kiadónak, hogy lehetőséget biztosítottak nekem arra, hogy elolvashassam Violet V. Vandor: Egy csendes éj című rövid mesekönyvének elolvasását. Kicsit visszavitt a gyermekkorba.

Violet V. Vandor

Egy csendes éj

Tartalom:

Valamikor réges-régen, úgy kétezer évvel ezelőtt, a messzi Galileának Názáret nevű városában, lakott egy szép fiatal leány, akit Máriának hívtak.

Vidám volt, ügyes és szófogadó, ezért mindenki szerette.

Szívesen segített bárkinek, és soha nem mondta azt, hogy:

„Nem megyek!” vagy „Majd később!”, ha anyukája megkérte, hogy menjen a kúthoz, és hozzon egy kancsó friss vizet.

Vélemény:

Most olvastam először az írónőtől, de szerintem nem utoljára. Ez a regénye így karácsony közeledte remek kikapcsolódást nyújtott. És az érzés, ami körüllengte, hogy egy nagymama meséli a történetet az unokáinak, kicsit visszarepített a gyerekkorba. Bár a történet rövid volt, de a könyv oldalai tele voltak gyönyörű illusztrációkkal.

Ezzel is színesebbé téve a történetet magát. Mivel valós történetet dolgoz fel, így sokunknak ismerős lehet. Mégis ahány író, mesélő, ember annyi fajta rövidebb és hosszabb változata van a történetnek. Ez is az egyik közülük. Ovis korú gyermekeknek bátran merem ajánlani. Ha csak a képeket is nézik, már azok is mesélnek.

Violet V. Vandor hivatalos oldala

Helma kiadó