Cserni
András vagyok, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem joghallgatója.
Kalandos út vezetett idáig, ugyanis kezdetben természetfilmes,
majd etológus akartam lenni, ám túl soknak találtam a biológiához
kapcsolódó fizikát, kémiát, így éles váltással a történelem
fakultációra jelentkeztem, majd érettségi után jogi karra. Az
arculatváltás azonban nem hozta magával régi hobbijaim és
szenvedélyeim sutba dobását. A természetjárás, az állatok és
növények továbbra is érdekelnek, szeretek fotózni, olvasni és
írni (ezt talán a legjobban).
Sokhúrú szerzőnek mondhatom
magam. Vetettem papírra már elégiát, balladát, rapszódiát,
komédiát, regényt, ars poeticát, novellát… Számos műnemben
és műfajban kipróbáltam magam az évek során. Na de nézzük az
elejétől!
Az írással tizenegy évesen kerültem közeli
kapcsolatba, ekkor születtek első verseim, illetve
regénykezdeményeim. A költeményekkel szép eredményeket értem
el az érdi Így írok én… pályázaton. E megerősítés
hozzájárult, hogy nem hagytam abba a tollforgatást, sőt,
gimnazista éveimtől kezdve egyre mélyebben vetettem bele magam az
írás mélyégeibe. Ekkortól kezdtem belekóstolni a műfajok
mindegyikébe. Ezen írások többsége az Irodalmi Rádió és a
Poly-Art Alapítvány antológiáiban, illetve az Érdi IRKA
irodalmi-kulturális folyóiratban olvashatók, Hogyan (ne) forgass
filmet a középkorról? című bohózatomat az Érdi VMG 2022-es
Diákgáláján mutattuk be.
Regénysorozatom első része (A
farkasfalka) 2022 júliusban került kiadásra. Ez az ősmagyar
hitvilágon s a népi folklóron alapuló fantasytrilógia Mistariába
kalauzolja el a kedves Olvasót, mely a mi Evilágunk mellett
található, az Álca túloldalán. Főhőse Roland, egy
csordásfarkas fiú, aki oly események sűrűjébe kerül, mely
mindkét világ lakóit mélyen érintik. S miközben pörög, sodor
a cselekmény, oly fontos kérdéseken is eltöprengünk a
szereplőkkel, mint hogy van-e felsőbb hatalom, jogos-e a bosszú,
lehet-e nagyobb bűn a gyilkosságnál; valamint megismerkedünk az
avilágiak nyelvével, a misttel, melyet én alkottam kifejezetten a
Sötét sorsokhoz.
Nagy örömmel mondhatom el, hogy az idei év
kifejezetten gazdag volt publikálás terén: megjelent első
verseskötetem ebook-formában A valóság versei címmel, valamint
számos antológiába, folyóiratba válogatták be műveimet (többek
közt a Marsbook Kiadó és a Vízió Könyvkiadó Egyesület
novellásköteteibe, valamint a Kaleidoszkóp Folyóirat
vendégrovatába), valamint tagja lettem az MKMT- és
WBWC-mozgalmaknak.
Számos díjjal, kitüntetéssel ismerték el
eddigi alkotómunkámat. A Maradok #vers #dal Háló
Weöres-reflexiópályázatán országos kilencedik helyezést értem
el; a Poly-Art Alapítvány idei Élni jó (?) pályázatán Az Élet
nyomában és Elfeledettek dala című verseimre Arany minősítést
kaptam; regényemért nekem ítélték oda a 2022-es Smaragd Díjat;
a Dugonics András Irodalmi Díj Fanatasy kategóriájában 2023-ban
második helyezett lettem.
Jövőbeli terveim között a Sötét
sorsok trilógia folytatása szerepel (a második rész idén
karácsonykor jelenik meg a tervek szerint), illetve verses- és
novelláskötetek kiadása.
Bízom benne, hogy felkeltettem
érdeklődésed a műveim iránt, melyek közül számos ingyenesen
elérhető az interneten szerzői blogomon s más honlapokon (például
a teljes A valóság versei is). Engedd meg, hogy regényem
Mistaria-világának köszöntésével búcsúzzam: dai Antecst
currgo graidst nu vei – vagyis az Ősök vigyázzák lépteiteket!
kép forrása: pexels.com
Van
egy furcsa utazó, aki a világot járja,
érkezését van, ki
féli, s van, ki nagyon várja,
de úticélja mindig titkos,
senki sose sejti,
mert szándékait somolyogva csuklya alá
rejti.
Ha
láttad is már valaha, nem ismernéd többé fel,
mert a
köszöntésre minden nap más hangon felel
és vonásait
váltogatja, arca se állandó:
ezret hord és cserélget e víg,
kedélyes utazó.
S
milyen arcokkal nézhet a halandók szemébe?
Lehet ráncos
öregúr, kinek fáradt lassú lépte,
hófehér a haja, térdig
ér ősz szakálla
és hosszú évek terheitől görnyedt meg
bús válla.
Lehet
koros nagyanyó is, pirospozsgás, vidám,
ételt kínál,
megcirógat, s így szólít: Kisunokám!
Ha így érkezik,
néhanapján megpihen egy kicsit,
hogy meghallgassa a
nagycsaládok szép emlékeit.
De
lehet néha fiatal, vad, lázadó tinédzser,
ki bátorságát
fitogtatva félelmet nem ismer:
sziklafalra mászik fel és
cápákat simogat,
vagy italt locsol torkára – néha talán
sokat.
Lehet
biciklin lovagló, kérkedő nagyvagány,
vagy az a szótlan
kiskölyök, kit fojtogat a magány,
vagy aprócska gyerkőc, ki
konnektort még nem látott,
vagy csecsemő, kit úgy várnak,
mégse járhat világot.
És
lehet délceg, komor férfi szívében szúrással
vagy kába
hölgy, ki megremeg, majd szótlan elhasal.
Lehet harcos
csatatéren véres förgetegben,
és kedvese, kinek könnye a
földre csendben cseppen.
Irigy
rokonokkal megvert gazdag úr is lehet,
meg didergő koldus, ki
csak kéthetente ehet,
gyilkos, aki bárhol bújik, a törvény
utoléri,
áldozat, ki nem biztos, hogy a hajnalt még megéri.
S
lehet zúgó vízözön vagy tomboló tűzorkán,
acsarkodó,
veszett kutya és bömbölő oroszlán,
illúziók fehér pora,
fenyegető gomba,
alattomos, apró vírus és zúgva hulló
bomba.
Minden
arc egy történet, egy út, egy személyiség,
vannak köztük
egyediek és százszor hallott klisék:
van vidám, van keserű,
rettegő nyúl, bátor búvár,
de az ezredik egy üres tükör,
s valakire vár.
Minden
élőt felkeres, ha elérkezik az idő
és mindig olyan arcot
ölt, mi alkalomhoz illő,
majd kezét nyújtva útra hívja,
akit meglátogat
s elviszi őt oda, hol nem jár autó, se
vonat.
Elvisz
királyt, elvisz koldust, férfit, nőt és gyermeket,
éltes
aggot, bohó ifjat, vétkeseket, szenteket;
hős és tolvaj,
tudós, művész, ember, állat sorsa egy,
mert a halál színe
előtt minden élet egyre megy.
Egy
nap ez az utazó az én arcomat veszi fel
s ismeretlen, ködös,
messzi távolokba vezet el.
Én kedélyesen, mosolyogva csapok
neki parolát,
átkarolom, s elballagunk, mint két öreg
jóbarát.
2022.
08. 30.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése