Ria Anne Donovan:
Karácsonyi csoda
Vivien
Zakatoló szívvel húztam magamra a szerencsehozó piros kötött felsőmet. Mindig így éreztem magam, amikor vele találkoztam. Gyorsan a táskám mélyére csúsztattam a levendula színű naplómat, még egyszer körülnézve a szobában.
─ A kulcs a zsebemben. ─ emlékeztettem magam, majd kiléptem az ajtón. Túlontúl izgatott vagyok, remélem nem veszi észre. Még pár nap és itt a karácsony, nekem pedig nincs más vágyam, minthogy végre észrevegyen és megtörténjen a karácsonyi csoda. Budapest már teljes pompájában tündökölt, de én simán elsétáltam a káprázatos fények mellett. A legjobb barátomhoz siettem éppen, Krisztiánhoz a törzshelyünkre. Egy kedves kis kávézó közel az egyetemhez, ahol közgazdaságtant tanulok. Pechemre Krisztián Debrecent választotta továbbtanulás céljából, így nagyon ritkán jön haza. A középiskolától fogva szerelmes vagyok belé, ő pedig nem is sejt semmit az egészből. Bár az igazat megvallva jobb így, túlságosan félnék a visszautasítástól. Nem sok időnk van a mai találkozóra, mert megígértem anyának, hogy segítek nekik bevásárolni az ünnepekre. Egy meghitt családi vacsorával készülünk a távoli rokonoknak, családtagoknak és közeli barátoknak. Természetesen az volt az első dolgom, hogy meghívtam rá Krisztiánt. Azt nem tudta megígérni, hogy marad, de azt igen, hogy beugrik. Sokszor elképzeltem azt a pillanatot, amikor megtudja az igazságot és bevallja, hogy ő is többet érez irántam egy egyszerű barátságnál. Fogalma sincs arról, hogy hányszor feküdtem le úgy aludni, hogy arra gondoltam közben, hogy milyen lehetne vele csókolózni. Amikor az ujjai az arcomra találnak és magához húz. Sajnos sokszor láttam őt ilyen pillanatokban az éppen aktuális barátnőjével. Oh, hogy mennyit cikizett érte, hogy nekem még nem volt barátom pedig, ha tudná. Én csak rá vártam, nem akartam mást csak is őt. Ráadásul amikor megerőltettem magam és körülnéztem az egyetemi hallgatók között, akkor sem találtam senki olyat, aki csak megütötte volna a mércét. Annyira siettem, hogy csak elsuhantam az utcák mellett, nem törődve a járókelőkkel és az ácsorgó fiatalokkal. Fel sem tűntek az útlezárások, a babakocsit tologató nők, vagy az unottan sétáló férfiak, akiknek abszolút semmi kedve a karácsonyi nagybevásárláshoz. Gondolataim folyton visszatértek Krisztiánhoz, már biztosan ott ül a megszokott helyünkön, rögtön az ablak mellett. Most is biztosan kifelé bámul, felméri a járókelőket, jót szórakozik a kutyákon, akik megállnak vonyítani az út közepén. Ránéz a hanyagul ledobott farmerkabátjára, miközben az emberek a vastag kabátjaikban is halálra fagynak. Sokszor legszívesebben fogtam volna magam, és befészkelődtem volna a karjai közé. Milyen érzés lehet az a fajta melegség, amire a szívem annyira vágyott? Pár perc és ott vagyok, már most remegnek a lábaim. Mit szerettem benne? Az ezer wattos mosolyát, a kacsintását, amikor akvamarin színű tekintete felvillant. A laza baráti érintéseit, amiktől elaléltam. A személyiségét, az emberségét és mindent, ami ő volt. A szívem vágtázni kezdett, amikor megláttam őt a kedvenc helyünkön, vigyorogva integetett, mosolyogva visszaintegettem. Gyorsan körülnéztem a zebrán, pár kocsi le is lassított én pedig elindultam a kávézó felé. Hirtelen a semmiből előtűnt egy Chevrolet és kacskaringózni kezdett az úton, lassítás nélkül. Hátrálni kezdtem, miközben nem győztek kikerülni az autók. Visszafordultam a járda felé, mert még túlságosan messze volt a túloldal. Ekkor hangos dudaszó hallatszott, kiabálások és egy erőteljes becsapódás hangja. Akaratlanul is becsuktam a szemem, amikor már ki mertem nyitni, pont láttam, hogy egy autó felém sodródik. A következő pillanatban már repültem a levegőben, átszelve az eget. Egy fájdalmas esést követően pedig minden elsőtétült.
Krisztián
A cuccaimmal mit sem törődve, feltéptem a kávézó ajtaját és rohantam az úttest felé. Több járókelő is odafutott segíteni a bajba jutottakon. Az - az ámokfutó két autó oldalát elkaszálta mielőtt belerohant volna egy másikba. Az egyik ilyen elsodródott kocsi ütötte el Vivit. A sérült autókból emberek kerültek elő, de Vivi meg sem moccant. Mire odaértem már az oldalára fektették. Gyönyörű arcáról egy vékony vérpatak csordogált, felhasadt a homloka. Ahogy leguggoltam hozzá, láttam, hogy a feje alatt is véres a beton.
─ Hívja már valaki a mentőket. ─ üvöltöttem teli torokból. ─ Vivi! Térj magadhoz! Kérlek. ─ szólongattam egyfolytában, de nem reagált. A hátizsákja mellette hevert, a hátamra kaptam. A távolból már hallottam a szirénákat, és hamarosan meg is láttam a villódzó fényeket. Ahogy lefékezett az egyik mentő, vadul integetni kezdtem, mire két férfi odafutott hozzánk a felszerelésükkel. Egy pillanat alatt elhessegettek és tétlenül figyeltem, ahogy kezelésbe veszik vivit. Ő volt az én világom, a fókuszpontom. Ő volt az a nő, aki miatt elhagytam magát a várost is. Úgy véltem, hogy a fellángolás, amit éreztem iránta csak egy futó érzelem és nem akartam tönkretenni a több éves barátságunkat. Ezért választottam egy távoli egyetemet, messze tőle. Ahol nem kísértett állandóan örökké vidám tekintete, hangos kacaja és a sokszor idegesítő tyúkanyáskodása. Az imádnivaló tincs, ami folyton zavarta őt írás, olvasás közben, most is a szemébe hullott. Hiába is akartam, most nem söpörhettem félre. A két mentős összenézett, majd egy hordágyat gurítottak Vivihez és beemelték a mentőautóba. Tekintetem láttán, intettek, hogy üljek be mellé. Vivi arca nagyon sápadt volt, mintha az összes szín kiment volna belőle. Könnyek homályosították el a tekintetemet, miközben a mentőorvos felé fordultam.
─ Ugye nincs komolyabb baja? Rendbe fog jönni? ─ a hangom olyan távolinak és idegenen hatott.
─ Elég csúnyán beütötte a fejét, már sérülést nem látok rajta, pár horzsoláson kívül. A fejsérülés mértékét az idő határozza meg. ─ magyarázta a középkorú orvos. Gyorsan a kórházhoz értünk, fel akartam hívni Vivi szüleit, ekkor döbbentem rá arra, hogy az én cuccaim a kávézóban maradtak. Egyre távolibbnak tűnt a pillanat, ahogy végignéztem a kedvenc helyünkről, hogy ütik el Vivit. Ahogy eltolták a vizsgálóba, én tanácstalanul néztem szét. A szülei számát természetesen nem tudtam fejből. Lekaptam a hátamról a táskáját és leültem vele egy közel eső székre. Nem találtam benne egyebet, mint női pipere holmikat, az e- book olvasóját, a telefonját, ami le volt zárva. Elmosolyodtam, a háttérképén mi voltunk, egy biciklis túrán készült a kép. A közös barátaink fotóztak le minket. Akár egy szerelmespár, úgy vigyorogtam a kamerába, Vivi pedig kinyújtotta a nyelvét. Belesajdult a szívem, tényleg ilyen jól néznénk ki egymás mellett? A táskáját végigtúrva, egy másik zsebben egy lila kis könyvecskére lettem figyelmes. Vivien naplója, meg is ölne, ha most látna. Esetleg van erre egy íratlan szabály, hogy vészhelyzet esetén nem minősül baráti visszaélésnek, ha kinyitom? Vettem egy mély lélegzetet és felnyitottam a naplóját, rögtön az első oldalon megláttam a kifogástalan gyöngybetűit. Beleírta a nevét, adatait és vércsoportját, mint mindig, most is gondos volt és előrelátó. A számat is eltátottam amikor kibetűztem a telefonja zár PIN kódját. Mégis ki tesz ilyet?
─ Szia! Vivit baleset érte, itt vagyok bent vele a kórházban. ─ hadartam el gyorsan Vivi Édesanyjának a telefonban. ─ Elütötte egy autó, még vizsgálják. ─ magyaráztam. Azt válaszolták, hogy azonnal indulnak, tehát alig fél órám maradt.
A folyosó szinte üresnek hatott, pár nyugdíjas kivételével. Sosem tudja meg! Vajon mit takarhat a naplója? Milyen lehet az ő lelkivilága akkor, amikor épp nem vagyok mellette? Felütöttem a naplót az utolsó bejegyzésnél, de lopva körülnéztem előtte, rossz lelkiismerettel.
Ma végre újra látom őt. Hosszú hetek után, végre hazajön. A törzshelyünkön fogunk találkozni ma délután. Már annyira hiányzott, el is kezdek készülődni.
Ugye ebben nincs semmi félreértetendő? A naplónak voltak külön funkciói, mint pl: menzesznaptár, ajándéklista, szülinapok és külön oldalt szenteltek a karácsonynak. Ott csak egyetlen bejegyzést láttam csupán.
„Ha igazán léteznek karácsonyi csodák, akkor Krisztián elmondja nekem, hogy többnek gondol egyszerű barátnál „
Azt hiszem ez volt az a jel, amire eddig annyira vártam. Megremegett a bensőm a sorokat olvasva. Hacsak megejtett volna egy hosszan elejtett pillantást, félmosolyt vagy félreérthető kijelentést akkor már minden más lenne. Alig pár méterre fekszik tőlem és nem tudom neki elmondani, hogy mennyit jelentett nekem ez a pár sor tőle. Igen, voltak barátnőim ráadásul szebbnél - szebbek. Bár egyikőjük sem tudott úgy nevetni, hogy a szemén is látszódott. Egyikőjük sem tudott úgy figyelni rám, ahogy Vivien. Egyik barátnőmre sem számíthattam annyira, mint erre a nőre. Fogtam magam és beütöttem a telefonján a zár PIN kódot, és becsuktam a naplót. Azt hiszem már mindent megtudtam belőle, ezért óvatosan visszacsúsztattam a táskába, majd belemélyedtem a telefonjába. Egy csomó kép volt rólunk, meg szerelmes idézetek. Ha ezt tudom, sosem hagyom el a várost. Vivi sosem mutatta ki az érzelmeit. A gondolatok kavalkádját Vivi szülei szakították félbe, amikor beviharzottak a folyósóra.
─ Hogy van? Mit mondtak? ─ támadtak le egyből a szülők.
─ Még senki sem jött ki, csak vizsgálják.
─ Mi történt? Mindent mesélj el! ─ kérte Vivi édesapja és leült mellém, kezét a vállamra téve.
─ Épp a törzshelyünkre tartott, ott állt a zebra előtt és integetett. Elindult felém, amikor feltűnt egy autó a semmiből. Látszólag a sofőr részegen vezette az autóját, elsodort két másik autót, egy harmadiknak meg nekiment. Az egyik elsodródott autó ütötte el Vivit, aki megpróbált visszajutni a járdára. Azonnal elveszítette az eszméletét és a mentőben sem tért magához.
Vivi édesanyja sírni kezdett, férje erősen megfogta a nő remegő kezét. Csak hallgattuk az óra zakatolását és néztük a jövés – menést, míg végül egy orvos megállt előttünk.
─ Önök Vivien hozzátartozói? ─ kérdezte.
─ Igen. ─ válaszoltuk és félelemmel telve néztünk az orvosra.
─ Aggódtam a fejsérülése miatt, de szerencsésre nem keletkezett vérömleny az esés helyén. Bár, igaz, hogy csúnyán beütötte a fejét a hölgy. Össze is kellett varrnunk, szerencsére jól van. Már fel is ébredt, de bent kell tartanom megfigyelésen legalább három napra. ─ közölte velünk az orvos. ─ Bemehetnek hozzá, de kérem ne izgassák fel, pihennie kell. ─ tette hozzá. Amíg a szülei bementek Vivihez, én azon agyaltam, hogy fogok mondani neki, mert nincs az – az Isten, hogy ezek után hallgassak. Túl sok időt hagytunk elveszni, éveket várt rám, miközben én ezt remélni sem mertem. Itt az ideje tisztázni, bár önző ötletnek tűnt, hiszen épp csak felébredt a balesetből. Viszont úgy éreztem, hogy megfulladok, ha nem beszélhetek vele erről. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire bebocsátást nyertem hozzá. Az ágyon ült, állig betakarva, a fején egy nagy kötés. A homlokán lévő sebet csak egy sebtapasz takarta. Nagyon sápadt volt, de mosolyogott.
─ Annyira aggódtam érted! Hiába szólongattalak, meg sem moccantál.
─ Mondhatok valamit? Amikor megláttam azt a kocsit felém sodródni, biztos voltam benne, hogy nem élem túl. ─ a szemét ellepték a könnyek, gyorsan odasiettem hozzá, hogy leülve mellé, hogy megfoghassam vékony ujjait.
─ Annyi mindent szeretnék elmondani, de nem tudom hol kezdjem. ─ néztem rá idegesen, de ő továbbra is csak mosolygott.
─ Fuss neki még egyszer ─ kacsintott rám bájosan.
─ A táskámat a kávézóban hagytam, mert rajtad kívül akkor semmi nem érdekelt. Nem tudtam felhívni a szüleidet, a telefonodat sem tudtam feloldani, de megtaláltam a naplódat és… ─ nem tudtam befejezni, mert Vivi egy fájdalmas fintor kíséretében feljebb ült és tágra nyílt, ijedt szemekkel meredt rám.
─ Te beleolvastál a naplómba?
─ Megtaláltam benne a szüleid számát és a Pin kódódat, így tudtam felhívni a szüleidet. ─ láttam, ahogy a teste elernyed a megkönnyebbüléstől, de nem futamodhattam meg.
─ Már csak egyetlen mondanivalóm van és hagylak pihenni. Különben holnap nem fognak beengedni hozzád.
─ Mi az, amit még el szeretnél mondani? ─ nézett rám kíváncsian, bár az arcán láttam a fájdalmat és a fáradtságot.
─ Teljesült a karácsonyi kívánságod! ─ hajoltam az ajkára és óvatosan lágy csókot leheltem rá.
Nem lesz több elvesztegetett idő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése