Bombicz Judit:
Karácsonyi varázs
A hó apró pelyhekben hullott a kis falura, mintha még az ég is ünneplőbe öltözött volna. A házak ablakaiban gyertyafény táncolt, és a kéményekből lustán gomolygott a füst. A templomtorony órája épp hatot ütött, amikor Anna becsukta maga mögött a kis boltot, ahol egész nap szaloncukrot és mandarint osztogatott a falu gyerekeinek.
A kosarában egy cipó, egy kis darab sajt és egy csomag gyertya lapult. Valamiért úgy érezte, ez az este más lesz, mint az eddigiek.
Otthon a kandallóban gyorsan tüzet rakott, a macskája, Bodza, a lábához dörgölőzött. A kis ház melege lassan átjárta a testét, és Anna leült az ablak mellé. Odakint a hó egyre sűrűbben hullott, mintha minden fájdalmat és gondot be akarna takarni.
A komód egyik kis rejtett fiókjából elővette és lassan kinyitotta azt az aranyszalaggal átkötött dobozt, amit még sok-sok éve Lászlótól kapott karácsonyra. Benne egy apró szív alakú ezüstmedál pihent, abban pedig egy elhalványult fénykép: egy férfi mosolygott rajta, szeme épp olyan meleg volt, mint az övé. László tizenöt éve ment el, azon a karácsonyon, amikor a hó is úgy hullott, mint most.
Anna elmosolyodott. „Nem múlik el semmi, csak más formában marad velünk” – suttogta, és a medált a nyakában lógó ezüstláncra akasztotta. Aztán lassan felállt, és az asztal közepére tette a gyertyát. Meggyújtotta, és a láng finoman remegni kezdett a meleg levegőben.
– Boldog karácsonyt, László – mondta halkan.
Abban a pillanatban valami különös történt.
A gyertya lángja megremegett, mintha valami szél suhant volna végig a szobán. Anna összerezzent, aztán lassan felemelte a fejét. A kandalló fényei közt, a meleg derengésben egy alak rajzolódott ki – áttetszően, mégis valóságosan. László állt ott. Ugyanolyan mosollyal, amilyennek mindig is emlékezett rá. A szeme csillogott, mint a csillagfény, amely most az ablakon át a szobába szűrődött.
– Nem kell félned – szólt halkan, a hangja olyan volt, mint a szél susogása a fenyők között. – Én soha nem mentem el igazán. Minden karácsonykor itt vagyok veled. Minden nap, amikor mosolyogsz, amikor segítesz másokon – ott vagyok benned. Te vagy az én otthonom, Anna, és mindig az is maradsz.
Azzal a szoba megtelt fényességgel, békés, aranyló ragyogással. László alakja lassan elmosódott, de a mosolya ott maradt, mint egy pecsét a levegőben.
Az ablakon túl a hóesésben egy csillag különösen fényesen ragyogott fel. Mintha az ég is mosolygott volna. Anna szíve megtelt melegséggel, és tudta, hogy sosem volt egyedül.
Kint a templom harangja megszólalt, és a hangja bejárta a falut. Az emberek gyertyát gyújtottak, nevetés és ének szállt a levegőben. Anna kinyitotta az ablakot, hogy hallja a dallamot, és a fénylő csillag felé nézett.
A szíve mélyén érezte: a szeretet – akár a fény – nem halványul el soha. Csak tovább adódik, kézről kézre, szívről szívre, mint egy örök láng karácsony éjszakáján.

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése