Veszprémben láttam meg a napvilágot Jenei András néven (azóta már J.A.A. Donath és Ian N’ Draas-ként is megtalál bárki ) , majd éltem Csajágon, kicsit sok más helyen, a fővárosban, Budaörsön, most pedig napvilág nélkül élek Ikladon…
A sokféle izgalmas között pedig annyi minden történt velem, hogy ha itt most olvasnád, előbb érnél a végére egy gyalogos földkörüli utazásnak, mint az olvasásának.
Ami a papírfirkálásom illeti, ezért ajánlom a könyveim; megismerheted kalandos életem eddigi részleteit, de utazhatsz szülőfalum legendájával a török időkben akár. Kóborolhatsz több világomban lovagokkal, harcosokkal, de akad tanítómester is és ha borzongani vágysz, abból is adhatok. Ja és akár bevihetlek a pesti „nyócker”-be amennyiben erre akarnál dzsalni…
A rövidebbeket kedvelve, hatvan kis írásom várja tekinteted három gyűjteményembe, ha pedig egyszerűen elektronikusan vágysz soraimra, úgy is meglelsz! Vagy el is nyúlhatsz, hangoskönyv is akad a palettán több felolvasó tolmácsolásában.
Na felcsigáztalak? Ismerj meg még jobban: olvass írói oldalamon, a blogomon, vagy nézelődj a mindenféle tartalmakban a Youtube
csatornámon; ám ha kérdeznél: írj vakmerően… mint én :D !
„Az április javában bontogatta a fák és bokrok ágainak friss, zöld hajtásait, még ki nem pattant bimbóit. Útjára bocsátotta a párkereső állatokat, és meg- töltötte a mezőket ébredező virágok körül zümmögő méhekkel, pillangókkal. Fecskék szelték az eget, majd cikázva le-le csaptak, illatok kavalkádja szállt versenyt a madarakkal, a nap egyre melegebben sütötte a vetéssel meghintett szántókat, erdőket, patakokat.
No meg egy kis dunántúli falu, Csajág egyik nemesi portájának udvarát, ahol a kocsiszín és a gazdaistálló előtt a birtokjegyző próbált felülni egy lóra. Körötte már javában folyt a jobbágytelkek reggeli ceremóniája, parasztok siettek a faragott cirádákkal díszített, széles kapu felé, hátukon szerszámok- kal, oldalukon elemózsiás tarisznyával. Igyekeztek a szántóföldekre, erdőkbe vagy a közeli kenderáztatóhoz. A tágas udvar oldalról karolta a takaros, fehérre mázolt falú, jókora épülettömböt, melynek oszlopos tornácán fehér főkötős főcseléd állt, széles csípőjére támasztott kézzel egyszerre perlekedett a házban szorgoskodó és a gádor6 körül sürgő-forgó fehérnéppel.
A birtokjegyző ezzel látszólag mit sem törődött. Csizmás lábát beleillesztette a kengyelbe, és amint átlendítette a másikat a bőrnyereg felett, a pej mén fehércsíkos feje megrándult, fekete farka félig oldalvást csapott. Kicsit topogott, megrázta a zablát a pofájában, tompán rágott a fémen, majd halkan nyihogva megfeszítette nyakán az izmait.
A mozdulatát követően a körülötte ólálkodó szürke, rövidszőrű eb – jól ismervén, milyen érzés, ha kap egy patkolt rúgást az oldalára – elugrott; az udvar túlfelébe igyekvő, fiatal fiú is gyorsabban terelte a meghőkölt, sziszegő libákat. Amint a férfi kissé kopott, finoman díszes szűrje alól rávágott a ló farára, a kapu melletti vesszőkerítés tetején tollászkodó verebek felreppentek. – Mi a jó csuda van veled, Csillag? – morgott hegyesre pödört bajusza alatt a nyeregben ülő ember a patáshoz.
A hátas megrázta magát, mire a férfi odakapott süvegéhez, nehogy az lerepüljön félig kopasz fejéről.
A ló reszkető izmokkal kitámasztotta négy lábát, de már az útra igen készülődő gazdája szája széle is vele remegett.
- Csajághy uram meghagyta, hogy napszálltáig térjek meg Fehérvárrúl, de se kíséretet nem ad mellém, se rendes lovat! – morgott az udvaron lévőkre, és köpött egyet oldalra.
- Adjon Istön! – köszönt rá a kapuban ácsorgó fiatal legény, és meghajolva lekapta kopott süvegét. – Ha nöm sértöm mög nagyságos uramat, az a ló, biza’, nöm hogy Föhérvárig, de a falu határáig se viszi el kendöt.
Az ifjú bő, fehér vászoninget és fekete nadrágot viselt, hosszú, sötét haját egy fekete madzaggal zabolázta a háta mögé. Mezítláb lépett a díszes kapufélfa alatt az udvarra, és bár nem hívták, az udvari nép pedig nem ismerte, mégis határozottan közelített. A vállán átvetett tarisznyazsák együtt mozdult lépése ütemével, a derekán egy bőrből font övön összetekert karikás fityegett. Bal kezében hosszúnyelű fokost tartott, de ahogy a lóhoz ért, óvatosan lerakta a földre a tarisznyával együtt, és lehajolt a mén hátsó, bal lábához.
- Nem ismerlek, honnét hozott ide a talpad? – vonta fel bal szemöldökét a nyeregben ülő birtokjegyző, és közben árgus szemmel figyelte, mit művel a hívatlan vendég.
- Elnézésit kéröm az úrnak, Recsege Mártonnak hínak. Ugyan csak bétolakodtam a birtokára, de már kintrűl láttam ezön a párán, hogy rettönetösen fájlalja a lábát.
A birtokjegyző a fejét vakarva nézett az ifjúra, aki ugyan nem rítt ki az öltözékével a többi jobbágy közül, de olyan furcsán, nyökögősen beszélt, hogy a férfi alig értette, mit mond.
- Tán értesz a lovakho’?
Eddigre már a szántóra igyekvő jobbágyok is megtorpanva figyelték az idegent, és ha a főcseléd nem ripakodik a kíváncsiskodó fehérnépre, azok is szájtátva figyelték volna a jövevényt.
Az ifjú visszarakta süvegét a kobakjára, elvigyorodott vékony bajuszkája alatt, és miközben megvakarta bal fülét – ami kissé elállt kerek fejétől –, jobbjával végigsimított a ló hátsó felcombján.
- Ezt a lovat a minap nagyon möghajthatták, s tán észre söm vötték, hogy gödörbe ugrajtott. Most az ögész lábszára görcsben van, biztos nöm járatták le az öste – felelte Márton a ló fejéhez lépve. Kezét a ló pofájára simította, majd felnézett a birtokjegyzőre. – Hat évöt szógátam a Kunságban, a Verös Jónás tökintetös úr ménösében Dorozsmán, aztán nyóc hónapot a kutya töröknél is, hogy gyönne rájuk a nöhézség! Onnét mög mögszöktem…
- Agyonütöm a lovászkölköt! – morgott a férfi, majd leugrott a nyeregből, és közelebb lépett Mártonhoz. – Kiss Tamásnak hínak, s nem én vagyok a birtokos itten, hanem a nemes Csajághy Ferenc uram. Szóval, aztat mondod, értöl a lovakho’?
- Az eddigi gazdáim ölégedöttek vótak velöm – húzta ki magát Márton, de mivel a birtokjegyző még úgy is fentebbvalónak tűnt, hogy nem ő volt a birtok ura, ezért a fiú lesütötte a szemét, mintha még mindig a négylábút vizslatná.
- Messziről gyüttél, oszt’ az meg úgy van, hogy aki messziről gyütt, azt mond, amit akar. De nékem sürgős utam lenne, így, ha meggyógyítod a Csillagot, tán beszélek az úrral, és…
- Mán mög ne orroljék kend, de Csillagot biza’ lögjobb most két napig pihöntetni, csak aztán fokozatba hozni.
Jú, hogy azt a kutya úristenét! – szakadt ki a birtokjegyzőből süvegét a porba hajítva. – Ez a ló a leggyorsabb, azt hittem, megjárom az utat. Fontos lenne, hogy ne zargassa folyvást a jobbágyinkat onnét az adószedő, mer’ oszt’ nem marad mán semmijök! Onnét a török, máshunnét meg a német kutyák…
A fiú hallgatott, mert látta, hogy a férfi rágja a mérgét, és igazat adott neki.
Országszerte így ment ez – leginkább itt a Dunántúlon –, néha kétfelé harácsoltak a magyarra baráti népek behajtói. Ugyan ebben a faluban látszólag béke honolt, de máshol, ha a pribékek nem tudtak adót behajtani, elvitték a jobbágyokat, a kevés marhát és a megmaradt gabonát is…
- Mögengödné, hogy ránézzök a maradékra a hátasistállóban? – kérdezte Márton, aztán végigsimította Csillag nyakát, majd megvakargatta az álla alatt.
A ló odafordult hozzá, fújt egyet, és megbökte őt a fejével. A fülét is megmozgatta, és megrázta a gyengébb lábát.
*Gádor: A külszínnél mélyebben fekvő padlózattal épített épület vagy pince tetőrésszel védett lejárata”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése