Mex rádió irodalmi adventi naptára 13.

Nagy Dóra: Varázsfenyves karácsonya

Valahol a világ végén,

meseföldek legeslegmélyén,

ott, ahol madarak sem jártak,

örökzöld fenyők álldogáltak.

Egész nap csak csacsogtak,

hencegtek, melyikük tűnik magasabbnak.

Egyikük sűrű ágakat növesztett,

míg a másik csúcsa az égig érhetett.

Egyébként békésen tengődtek,

minden napot egyformán megéltek.

Nem volt náluk ünnepnap soha,

elkerülte őket a karácsonyi csoda.

Aztán egy téli, hűvös este

hirtelen megváltozott a fenyők nyugodt élete.

Arra repült egy fürge tündér,

aki világot járva a felhők közt eltűnvén

repdesett mindenfele,

így keveredett a fenyveserdőbe.

Tovaszárnyalt volna onnan,

de egy óvatlan pillanatban

beleakadt a szárnya egy fenyőágba,

ezért sérülten hullott le az örökzöld világba.

Körbeállták őt a kíváncsi fák,

tanakodtak, miféle lehet? Tán barát?

A legtöbben azonban nem tértek el,

megszokott semmittevésüket nem áldozták fel.

Tovább magasodtak a lényt figyelembe se véve

békésen, ringatózva a hideg, téli szélbe’.

Egy piciny fenyő maradt csupán,

ő segíteni akart a didergő párán.

Tűleveleivel simogatni kezdte,

mire felsikított a lény lihegve:

Nagyon szúrós a kezed!

Kérlek, ne piszkáld a testemet.

Felejtsd el, hogy találkoztunk!

Már megyek is, inkább „viszlátot” mondjunk.

Ezzel megpróbált a tündér felszállni,

azonban törött szárnya nem akart engedelmeskedni.

Mindig visszarogyott a földre,

mire feladta, mert minden erejét elvesztette.

Szomorúan vette tudomásul,

esélytelen, hogy elmenjen ebből a világból.

Most mi lesz velem szerinted?

Hogyan jutok haza a földijeimhez?

Lemaradok a karácsony ünnepéről,

az év legfontosabb eseményéről.

A kis fenyő értetlenül hallgatta,

de azt látta, hogy az eset mennyire elszomorította.

Ezért úgy döntött segít neki,

ágaiból gyorsan gyantát facsart ki,

amit rácsepegtetett a kis szárnyra,

majd óvatosan a lyukat összezárta.

Amíg várták, hogy a seb meggyógyuljon,

együtt méláztak a sorsukon.

Elregélték egymás szokásait,

és azt, ki-hogy tölti mindennapjait.

A fenyőcsemete ámulva figyelte,

hogy a tündérnek milyen kalandos az élete.

Ha úgy tartja kedve,

körbejárja a világot egész évbe’.

Hol vízen táncolva szökken,

máskor a felhők között libben.

A tündér folyamatosan beszélt,

majd mikor elhallgatott, a fenyő feleszmélt

most a meséléssel ő került sorra,

azonban a tündér hiába faggatta,

nem tudott neki mit mesélni,

neki nem volt más dolga, csak nőni.

Ugyanis minden fenyő arra vágyott,

hogy ő legyen a legmagasabb, ki varázsföldön állott.

De a kis fenyő pontosan tudta,

hogy neki sosem lesz magas a csúcsa.

Társai már mind lehagyták őt,

törpének csúfolták a fenyőt.

Ő ezért semmi mást nem szeretett volna,

csak, ha csúcsa a csillagok közé nyúlna.

Miközben erről áradozott,

a tündérszárny újra mozgott.

Felreppent hát az apró lény,

lelkesen csillogva, akár a villanyfény.

Mosolyogva intett búcsút,

a fenyő pedig ölelést adott, hiába szúrt.

Majd integetett a tündérnek, ahogy távolodott,

pár perc múlva, mint korábban ismét egyedül volt.

Arra gondolt, milyen jó volt találkozni

olyannal, aki mer álmodozni.

Aki mesélt neki a karácsonyról,

és egy szép, változatos világról.

Úgy érezte a helyzete már eldőlt,

igaz vágya marad nem beteljesült.

Viszont legalább segített egy megesetten,

akivel egy jót beszélgetett kikapcsolódásképpen.

Ám hirtelen a semmiből,

egy csillag hullott le az égből.

Egyenesen a kis fa csúcsára,

élesen világítva, pompázva.

Meglepődött a fenyveserdő többi tagja,

nem láttak ennél szebbet még soha.

Irigykedve nézték társukat,

titokban ők is ilyen szépségért áhítoztak.

A kis fenyő kedves örökzöld révén,

adott fényéből a többieknek ajándékként.

Ezután sorban világított az összes fa,

tündöklésük jól mutatott a varázslatos világba’.

A csillag fényét a fenyők egymásnak továbbadták,

így lett a sötét fákból ragyogó társaság.

A tündér az egészet felülről figyelte,

egy hófelhőn ülve elégedetten könyvelte,

hogy apró meglepetése célt ért,

a fényesség szépsége mindenkihez elért.

A karácsony kicsiny hangulata,

rátelepedett az egyhangú csapatra.

A fénylő csillag mellett,

a fák egymás díszítésébe kezdtek.

Aggatták a másikra a tobozdíszeket,

amit kis tűleveleikkel csinosítottak meg.

Emellett megbeszélték a fenyőbarátok,

ezentúl minden évben megismétlik ezt a szeánszot.

Így lett varázslatos fenyvesbe’

karácsonyi csoda évente.

A díszes ünnepre,

a tündér a felhőt megkérte,

hogy szórjon még egy kis havat is,

attól meghittebb lesz a hangulat máris.

Pár perc alatt a feldíszített fenyőrengeteg

kellőképpen havas is lett.

Amitől a varázslatos meseország

igazi, karácsonyi világgá vált.

Mex rádió adventi naptár 11

Garajszki Rozika

Karácsonyi utazás

Karácsony előtt két nappal állok a sorban New York repülőterén, kezemben a beszállókártyám és miközben hullámos sötét hajam kiigazítom a szememből, hátra nézek. Nem tévedtem. Megint itt áll mögöttem az a csinos pasi, aki a büfénél is hárommal volt utánam. Kigombolt drága szövetkabátja alatt öltönyt visel, és milyen remekül áll rajta. Ő is fekete tincseibe túr. Elmosolyodom, de újból előre figyelek, még mielőtt kiszúrná, hogy őt nézem. Nem szeretném, hogy észre vegyen. Még élénken él bennem az előző melléfogásom. Volt nekem több éves jó kapcsolatom. De mikor már azt gondoltam, komolyabbra fog fordulni, hát akkorát tévedtem, szinte el se hiszem.

Most pedig ahogy hallom, ez a férfi is tökéletes angolsággal cseveg a stewardessel. Hát nem lenne élmény újból átélni, amit már egyszer nagy nehezen túléltem. Lapátra kerültem, mert a pasim az anyjára hallgatott. Nem vagyok amerikai, hát nem is passzolok az ő jól szituált fiához. Erre gondolva inkább gyorsan igyekszem eltűnni, mikor beérek a gép utasterébe. Éppen kényelmesen elhelyezkedem a belső ülésben, mikor a már többször szemet szúró helyes pasi a sorokat számlálva megáll a külső szék mellett.

- Ez az. – rám néz, mosolyog. Veszélyes mosoly, de el kell rejtenem, hogy megérint. - Bocsánat, ide szól a helykártyám. Ezek szerint ön mellé kell ülnöm. Ugye nem haragszik. Bemutatkoznék. – nyújtja a kezét. Én is az enyémet, de ő mondja először. – Karl

- Krisztin – válaszolok és enyhén visszamosolygok. Magam sem tudom miért. Talán, mert a sors sodorta mellém, de ő nem tudhatja, hogy én már régen észrevettem. Igyekszem nem elpirulni.

Kényelembe helyezi magát, elbabrál a kézitáskája elhelyezésével, és felém villant egy érdekes vigyort. Ez már nem mosoly, inkább olyan bejössz nekem vigyor, amitől a gyomrom liftezni kezd. Talán mégis rá jött, hogy én már többször megnéztem magamnak? Még kérdez valamit halkan a légikísérőtől, aki pont mellette megy el, kényelembe vágja magát, miközben a gép már emelkedik, és megint felém fordul.

- Mi az úti célja? – érdeklődik a félreérthetetlen angol kiejtésével. Én felhúzom a szemöldököm, mert nem hittem, hogy egy ilyen Adonisz beszélgetni akar pont velem, azt meg pláne nem, hogy mindjárt ilyen lényeges dologról, és még véletlenül sem az időjárás alakulásáról, de válaszolok.

- Budapest. – gondolkodom, elmondjam -e, hogy magyar vagyok, de még inkább nem.

- Én szintén. Megyek megvigasztalni az egyik gyerekkori haveromat, Tomot, akivel még a Columbiára is együtt jártunk. Sajnos mindent elveszített szegény, és szörnyű állapotban van már jó pár hónapja.

- Anyagilag? – kérdezem én is angolul, mert hát itt ez most a magától értetődő nyelv. Elvégre Amerikából indult a gép, meg ő is így beszél hozzám.

- Az lehet nem viselné meg ennyire. Meghalt a felesége egy balesetben, aki ráadásul éppen állapotos volt az első gyermekükkel. Csak két éve házasok, még a mindent jelentették egymásnak. – ahogy beszél, maga is szomorú lesz. Talán tényleg olyan jó barát, hogy átérzi a másik helyzetét.

- Sajnálom. – mondom én is halkan, mert ehhez nem igazán tudok mit fűzni. Ő folytatja.

- Vele töltöm az ünnepeket, hátha sikerül egy kicsit jobb állapotba hoznom. Már a szülei se élnek.

- Nincsenek kollégái, akik figyelnének rá? Önnek kell a tengerentúlról utána jönnie? – kérdezem, mert tényleg ez jutott hirtelen eszembe.

- Magánpraxisban ügyvéd. Nincs sok munkatársa. … De róla már eleget beszéltünk. Magácska milyen célból utazik Budapestre? – mosolyog megint rám. Már nyoma sincs az előbbi lehangoltságának.

- Az édesanyámhoz megyek. De az is elképzelhető, hogy haza is költözöm végleg. – jegyzem meg halkan, talán abból a célból, hogy eszébe se jusson udvarolni. Hogy ne feltételezze, amerikai vagyok. De ő megint érdekesen mosolyog.

- Nem találta meg a számítását Amerikában? Mivel foglalkozik?

- Kereskedelem. - adok egy tág témakört. Eszembe sincs konkrétumokat mondani. Róla még semmit sem tudok, azon kívül hová járt egyetemre, én meg tartsak beszámolót az életemről?

- Ha mégis úgy dönt, marad Amerikában, lehet tudnék segíteni jó állást találni. Ugye még nem végleges az a döntés, szívesen segítenék!

- Köszönöm, de a munkám még megvan. Ha maradnék, akkor azon se változtatnék. De most úgy érzem, inkább nem itt élnék.

- Akkor mi a fő probléma? Nem tudja megszokni az éghajlatot?

- Azzal sincs gondom. A mentalitással, a hozzáállással és néhány ember gondolkodásával volt inkább egyéni problémám. A szív szavát felülírta az ész néhány közvetlen ismerősömnél! De mi a helyzet magával? Ön is ügyvédként praktizál, mint a barátja?

- Igen. Itt New Yorkban. – mondja, pedig már régen elhagytuk a várost. Valahol a tenger felett suhanhatunk. Majd az ő munkájáról beszélgetünk, ami számomra sokkal érdekesebb, mint az én kereskedelmi főosztályvezetői melóm egy híres divatcégnél. Bár erről továbbra se tájékoztattam, mert hiába nagyon csinos és udvarias férfi, számomra eredendően hátránnyal indul. Amerikai, és nem akarok újabb csalódást. Most én írom felül az érzés jeleit a józan eszemmel.

Azért egyértelműen szeretne tőlem valamit, mert a mindenről csevegés után még landolás előtt megbeszéljük, hogy az ünnepek elteltével ugyan azzal a géppel repülünk vissza az államokba. Ő ugye vissza a régi életébe, engem pedig próbál ottmaradásra bírni, de én nem osztom a véleményét. Abban maradunk, hogy mindenképpen visszatérek, de valószínűbb, hogy felszámolni az ottani életem. Huncut mosollyal mondja, hogy legalább még lesz egy újabb esélye megváltoztatni az eltökélt szándékom.

Anya vár a reptéren, így a frissen szerzett ismerősöm gyorsan magára hagyom, még mielőtt elkérné a telefonszámom. Így nekem is lesz időm gondolkodni, hogy tényleg a megbeszélt géppel induljak e vissza, vagy olyan gyorsan felejtsem el, amilyen hirtelen berobbant az életembe. Ez még annyi mindentől függ. Találok -e itthon jó melót, megfelelő albérletet, visszavárnak e a régi barátaim, és hogyan viselem az ottani életem hiányát. Anyát boldogan ölelem át, és most úgy érzem haza találtam. Itt a helyem a szülővárosomban!

Míg anya bevásárol a karácsonyi vacsorához a még hiányzó dolgokat, én addig felhívom a régi barátnőm, Anikót, aki egyben kolléganőm is volt az itthoni áruházlánc külker osztályán. Említem neki, hogy a segítsége jól jönne az itthoni álláskeresésben, és egyben meghívom a karácsonyi vacsorára, amit mindjárt közlök is anyámmal, mikor haza ér. Meglepődik.

- Hát erre nem számítottam, mert már én is hívtam vendéget. Lakik itt az utca elején egy csinos fiatalember, Tamás, aki teljesen egyedül maradt. Olyan kedves és aranyos, de mindig szomorú. Hát gondoltam ne legyen egyedül a szeretet ünnepén, pár napja meghívtam őt. Nem hiszem, hogy pont a te harsány és mindig vidám barátnőd elősegítené a céljaimat.

- De anya! Ugye nem akarsz kerítő szerepébe tündökölni?

- Nem! De ugye sose lehet tudni. Talán neked is bejönne, vagy inkább jól jönne. – majd pár perc gondolkodás után azt mondja - Na mindegy! Elfér ő is, legalább nem lesz olyan magától értetődő a célom. – és ezzel le is lesz zárva az ilyen célú beszélgetés. Közösen és jókedvűen készítjük a vacsorát a megemelkedett létszámra. Anya nekem olyan, mintha ő is a barátnőm lenne. Pláne mióta egyedül maradt. Nincs más, akivel megossza a gondolatait, így a neten is sokat beszélgetünk. Most is elmondtam neki a gépen megismert férfival kapcsolatos érzéseim és dilemmáim. Ő mosolyogva mondta, hogy akkor pont jó, hogy elhívta Tamást is, hátha vele szimpatizálni tudok. Már csak az utolsó simítások vannak, mikor megjelenik a barátnőm. Ő is segíteni szeretne. Készítem a tálaláshoz a tányérokat négy főre, ő a szalvétából éppen fenyőformát hajtogat, miközben kopognak. Én megyek nyitni, mert anya pont a sültet veszi ki a sütőből. Meglepetésemben talán még a szám is tátva marad. Az ajtóban két férfi áll, pedig csak egyet vártunk. Az alacsonyabb, aki szintén nagyon jóvágású, mindjárt meg is szólal.

- Elnézést! Ön biztosan Krisztina. A mamájával beszéltem, és ugye nem baj, hogy a haverom is velem jött? Nem régen érkezett Amerikából, és hát nem akartam egyedül hagyni a lakásomban. Nem azt érdemelné. Ági néni eddig is nagyon aranyos volt velem, reméltem, nem okozok ezzel nagyobb problémát! – hadarja el gyorsan, miközben én nem vagyok képes folyamatosan rá nézni. Fogva tartja a tekintetem a másik férfi, aki a fejét billegtetve kacéran vigyorog rám.

- Persze, nem probléma, fáradjanak csak be! – Invitálom őket és angolul szólok a magasabb pasihoz, mert ő nem más, mint a repülőről az utastársam.

- Maga? Maga meg hogy kerül ide?

- Hát Tamás az a barát, akiről a gépen meséltem. – ejti a szavakat tökéletes magyarsággal. – Örülök, hogy ismét összefutottunk! – mosolyog, és a kezembe nyom egy üveg pezsgőt, majd hozzám hajol, és megcsókol. Nehezen térek magamhoz a kábulatból. A barátnőm vidám csevegése ránt vissza, aki már az asztalhoz ültette Tamást. Természetesen maga mellé osztva neki helyet. Én is leültetem a váratlan vendégem, és miután minden ételt az asztalra tettünk, mi is leülünk anyával. Én Karl mellé, aki talán inkább Károly, és akivel van mit megbeszélnem. Megvárom, hogy szedjen magának, és mindjárt kérdőre is vonom.

- Ön magyar? Mikor szerette volna ezt megosztani velem? Én végig amerikainak gondoltam!

- Hát … ez hosszú történet lesz. Mikor kiszúrtam a büfénél pár emberrel magam előtt, akkor még azt hittem ön is amerikai. Tökéletesen beszéli a nyelvet. Utána meg mikor láttam, hogy azonos gépre szállunk, hát a sorsot dicsértem, de azért be kellet neki segítenem. Megbeszéltem az utaskísérővel, hogy maga mellé ülhessek. De még akkor is angolnak gondoltam. Beszélgetés közben rájöttem, hogy honfi társak vagyunk, de kihívást jelentett, hogy meg tudom-e hódítani angolként, mert említette, hogy már csalódás érte e területen. A hazai reptéren azért be szerettem volna vallani, de ott meg olyan gyorsan tűnt el, mint akit köröznek, és köddé kell válnia.

- Tényleg bevallotta volna? – nézek a szemébe.

- Igen, mert nem szerettem volna keresni, ha nem jelenik meg a megbeszélt visszaútra.

- Meg akart keresni? – figyelek rá csodálkozva.

- Igen. A keresztneve és az ülésszáma alapján talán sikerülhetett volna. De ez így sokkal jobb! Már van egy tuti elérhető pontom, ahol mindig megtalálom, vagy infóval tudnak szolgálni! – mosolyog anyámra.

Ezen mindenki jót nevet, és kellemesen beszélgetünk tovább. Megisszuk a pezsgőt, amivel pertut iszunk, és tegeződésre váltunk. Közben arra gondolok, ő is kiszúrt magának, és tett is érte, hogy megismerjen. Ami pedig a legfontosabb, nem amerikai. A vacsora hosszúra nyúlik, mert nem csak én érzem jól magam Károly társaságában, hanem a barátnőm is Tamáséban. Sőt a végén meghívnak minket a következő napra magukhoz ebédre, mert Károly édesapja is velük fogja tölteni a napot, hogy ő se legyen egyedül. A felesége, azaz az ismerősöm édesanyja már két éve elhunyt.

Így egy pasik által készített ebédre lettünk hivatalosak. Érkezéskor én bort vittem, amit egy csókkal köszönt meg a mosolygós ismerősöm, de Tamás és Anikó is megirigyelte ezt a jó szokást. Anya sütije viszont csak mosolygós szép szavakat kapott az igen karakán öregúrtól, aki később is leste anyám minden kívánságát. Az ebéd fenséges volt, a csókok sűrűsödtek, és én el lettem varázsolva. Az itthon töltött napok mindegyikén találkoztunk Károllyal. az utazás előtti napon felajánlotta még azt is, hogy ha vele maradok New Yorkban, keres nekem jó és könnyű kereskedelmi állást. Vannak butikos haverjai, és az mégis jobb, könnyebb, mint az élelmiszerláncok üzleteiben. Itt én is tartoztam neki egy vallomással.

- Vezető állásom van egy divat láncnál. Mint mondtam, nem mondtam még fel. – mosolygok a szemébe.

- Éreztem! Tudtam, hogy van valami magasabb végzettséged! De sima bolti eladóként is kellettél volna, mert a szív nem kéri a diplomát! – ölel át, és csókol meg.

Ilyen vallomás után én is boldogan utaztam vele vissza az államokba. Ez a karácsony nem úgy alakult, ahogy arra számítottam. Elhozta a szerelmet, de nem csak az én életembe. Tamás se szorul már Károly vigasztalására, mert Anikó ezt boldogan teszi meg helyette, és még anya arcára is mosoly kerül, ha Károly édesapja hetente többször is sétálni hívja.

Garajszki Rozika hivatalos oldala

Mex rádió facebook csoportja

Mex rádió irodalmi adventi naptár 10.

Gász Marianna

A rekamié

Családi házunk konyhájában van egy rekamié. Elnyűhetetlen, örök darab. Sütés, főzés közbeni megpihenések, családi és baráti beszélgetések színtere. Számomra gyermekkorom és fiatal felnőtt létem emlékeinek hordozója, hisz iskolán túl az időm jelentős részét a konyhában töltöttem, a nagyanyám mellett. A rekamién ülve néztem, ahogy a konyhaasztalnál áll és süt. Nem volt szüksége garmadával felsorakoztatott csilli-villi mérőedényekre, keverőtálakra és különféle funkciót betöltő gépekre. Elegendőnek bizonyult számára az alapanyagokon kívül a gyúródeszka, a sodrófa, néhány lábas, a tepsi és a két keze. Gyermekként csillogó szemmel figyeltem kézmozdulatait. Miként változik át szinte szempillantás alatt az apró mozzanatok hatására a liszt, a vaj, a tojás, az élesztő hol foszlós kaláccsá, hol édes linzerré, majd karácsony tájékán ízletes bejglivé. Évekkel később, immár a saját konyhámban, a kelesztőtál mellett állva hasított belém a felismerés, hogy a tészta dagasztásának mozdulatát a rekamién ülve olyan természeteséggel szívtam magamban, mint csecsemőként az anyatejet.

December van, egy szombat este, ismét a családi házban vagyok. Mindenki megpihent, nekem is azt kellene tennem. Helyette sétálok fel s alá, egyik szobából ki, a másikba be. Egyszer csak a konyhában találom magam, a rekamié előtt. A helyiség sötét, a villanykapcsoló nincs messze, de nem vágyom a neon fényére. Leülök a kanapéra, egyelőre csak a szélére. Kezemet végig simítom a jól ismert huzaton. Tekintetem körbe hordozom a konyhán, majd megpihentetem a konyhaasztalnál. A hatalmas felület most békésen pihen, nem roskadozik edényektől megpakolva, nem fedi be nagyrészét a nyújtódeszka sem. Nyugalom és békesség veszi körül. Hirtelen egy ajtó nyitódása töri meg a csendet. A hang irányába nézek, nagyanyám lép ki a spejz ajtón, lendületesen halad, kezében a nyújtódeszka és a sodrófa. Gyakorlott és megszokott mozdulatokkal leteszi az eszközöket az asztalra, majd újra eltűnik az ajtó mögött, néhány perc elteltével zacskókkal megpakolva tér vissza. Szerzeményeit felsorakoztatja a deszka mögött, az asztal még szabad felületén. Gondosan számba veszi, hogy minden megvan-e. A tekintete enyhén megváltozik, elmosolyodom, ismerem ezt a nézést, számtalanszor láttam már, tudom, vissza fog menni a spejzbe, mert valami még hiányzik. Igen, újra eltűnik az ajtó mögött, majd egy szempillantás alatt az asztal mellett terem, kezében egy citrommal. Elégedetten bólint, minden megvan. Az asztal előtti tér minden előzmény nélkül kivilágosodik, vibrál. Mintha egy fekete-fehér filmet néznék. A háttér sötét, élettelen, nagyanyám alakja és az asztal környezete világos, élettel teli. Kényelmesen elhelyezkedem a rekamién, érzem, ahogy egy mágikus erő magával ránt. Beszippant a múlt. Kezdetét veszi a varázslat.

Nagyanyám a konyhaszekrényből elővesz egy nagyobb tálat, szitát, pár kisebb edényt, tepsit, kanalakat. Felbontja a lisztet, beleszitálja a tálba, majd megszabadítja papír borításától a vajat és összemorzsolja a fehér keverékkel. Odalép az asztal mellett álló tűzhelyhez, tejet melegít és belemorzsolja az élesztőt. A tejet és a felfutatott élesztőt hozzáönti a lisztes, vajas masszához, hozzáad két tojást és ráreszeli a citromhéjat. Kezdődhet a dagasztás. Lendületesen jár a keze, pontos és precíz mozdulatokkal dolgozik. Nem ujjbegyekkel nyomkodja a még kezeletlen masszát, hanem a tenyere belső élével, laza csuklómozdulatot igénylő apró és ütemes lendítésekkel formálja azt. A folyamat néhány percig tart csupán. A kitartó mozdulatoknak köszönhetően a sárgás fehér egyveleg szép lassan elválik az edény szélétől és egy formázható masszív gombóccá alakul. A tál közepén a varázslat eredménye: a lágy és könnyen kezelhető tészta. A dagasztás ősi titka ebben a néhány mozdulatban rejlik. Nagyanyám az egyik ujjával finoman megnyomkodja munkája végeredményét. Ellenőrzi a tészta állagát. Kell-e még hozzá bármilyen adalék. Elképzelésem sincs arról, honnan tudja a száraz és nedves anyag megfelelő arányát, de tudja.

Sosem tévesztette el, pedig nagyon ritkán használt mérleget. „Érzésre” dolgozott. Emlékszem, amikor először tettem kísérletet a kalácstészta megformálására, kezem először a tésztához, majd az edényhez ragadt és a liszt, mint havas téli hótakaró borította be a konyhát. Kudarcként éltem meg. Nagyanyám csak legyintett.

- Idővel majd belejössz, érezni fogod – mondta.

- Mit fogok érezni? – kérdeztem.

- A tésztát – felelte.

- Érezni a tésztát?! – értetlenkedtem.

- Igen, elég lágy-e, jól formázható-e – sorolta.

Bólogattam és bíztam benne, egyszer talán én is fogok rendelkezni a tészta érzésének bölcsességével.

Elkalandozó gondolataimból visszatérek az előttem zajló varázslathoz. Megfelelőnek ítéltetett a tészta. Nagyanyám egy konyharuhával letakarja és az edényt a nyújtódeszka szélére húzza. Keleszti. Majd hozzáfog a töltelékekhez. Diót, mákot, porcukrot, mazsolát, rumaromát és tejet tesz a fa felület szabadon maradt részére. A konyhaszekrényből elővesz két lábost és a töltelékeket felfőzi a tűzhelyen, külön-külön, a mákost és a dióst. A műveletet követően, ismét bemegy a spejzbe. Egy szakácskönyvvel tér vissza. Leül mellém a rekamiéra. Tekintetemmel követem mozdulatait. Néhol még lisztes kezével felnyitja az egész családi múltat is magában hordozó könyv fedelét, lapozgatni kezdi. Valahol a könyv felénél megáll, tekintete megállapodik egy oldalon. Ujját végig húzza a gépelt recept felett található apró, szabályosan kerekített betűkkel lejegyzett sorokon. Egy szó szerepel a kézzel írt mondatok felett, lassan kibetűzőm: bejgli. A sütés idején többször átfuttatja ujját.

A szakácskönyvet akkor szokta elővenni, ha olyan süteményt süt, ami ritkán kerül a családi asztalra. A bejgli pont ilyen, évente egyszer készül, karácsonykor.

Becsukja a könyvet, a barna, megsárgult lapok harmonikaként záródnak össze. Lendületesen felpattan, kezét megtörli egy konyharuhába és újra elfoglalja a helyét a konyhaasztalnál. Liszttel behinti a deszkát, ráemeli a megkelt tésztát, kézzel finoman átgyúrja, majd négy kisebb gombócra osztja. Az első gombócot sodrófával téglalappá formázza. A mozdulatok, akár csak a dagasztásnál, óramű pontosságúak. A kinyújtott tésztát megtölti a kihűlt töltelékkel és óvatosan feltekeri. Az elkészült rudat belehelyezi a tepsibe. Az előző mozdulatsort még három alkalommal elismétli. Utolsó mozzanatként a kész formák oldalát villával megböködi, majd ecsettel egyenletesen tojássárgáját oszlat szét a felületükön. A végeredmény: négy tökéletesen egyforma bejgli. Bekapcsolja a sütőt, amíg az melegszik, elpakol, elmosogat. Rövid idő múlva a sütés mágikus folyamatából nem marad más, mint a tepsiben sorsukra váró bejglik. Nagyanyám ellenőrzi a sütőt, bemelegedett. Így a nyers tészták végzete beteljesedni látszik, megteszik első lépéseiket az aranybarnára sülésük rögös útján. Bekerülnek a sütőbe.

Nagyanyám dolga végeztével leül mellém, keze a rekamién maradt szakácskönyv fedelére téved. Tekintete a falon lévő órát kémleli, magában nyugtázza a sütés idejét. Nézem őt, valóságosnak látszik sziluettje. Átölelném, helyette, egy egészen röpke pillanatra kezemet óvatosan ráteszem az övére. Szinte érzem a ráncokat a bőrén és a vékony csontokat a kézfején. Egy élet munkáját hordozzák ezek a kezek. Ülünk némán, egymás mellett. Immár mindketten a sütőajtón lévő ablakon át kémleljük a hő hatására barna színűvé váló bejgliket. A konyhában a sütőből áradó hő melegsége keveredik a dió, a mazsola, a porcukor és a sült kelttészta jellegzetes illatával. Szólásra nyílik a szám, beszélnék hozzá, ám a következő pillanatban a varázslat megtörik. A valóságosnak hitt pillanat szertefoszlik. A melegség, a bejgli, az illatok, a szakácskönyv, a világos, élő és vibráló tér nagyanyámmal együtt eltűnik. Magamra maradok a sötétben, az emlékeimmel. Kezem még mindig a rekamié huzaton pihen. Kótyagos a fejem, olyan, mint amikor egy valószínűtlen álomból ébredek fel, az érzés egyszerre rideg és felemelő.

Lassan felállok a rekamiéról és kimegyek a konyhából. Megállok a bejárati ajtó előtt, engedek a belső intuíciómnak, kinyitom. Az esti szürkületben az utcai lámpák fénye megvilágítja az udvar füvét. Vagyis, valamit, ami annak látszik. A fű alig kivehető, teteje fehérbe borult már. Lehetséges lenne, hogy elfedte a hó?! - kérdezem magamtól. Alaposabban szemügyre veszem. Igen, esik a hó. A fehér jégrészecske látványa újra előhozza bennem a rekamién felidézett gyermekkori emléket: a liszttel borított konyhát. Egy pillanatig tart csupán, szemem látókörébe ismét a hó lepte udvar kerül. Beleszippantok a levegőbe: hideg és friss. Bezárom az ajtót és mielőtt nyugovóra térnék megállapítom, hogy a hó, a liszt, a konyhai varázslat, a bejgli és az illatok, mind annak a csodálatos időszaknak az előhírnökei, amit úgy hívunk: KARÁCSONY.

Gász Marianna hivatalos oldala

Mex rádió hivatalos csoportja

Mex rádió adventi naptár 9.

Szemán Zoltán

Egy angyal, Bronxból

Novella

A hideg szél átsöpört a Melrose sugárúton, és belekapaszkodott Jerome atya vastag, fekete télikabátjába. A pap megborzongott, mert a tél lehelete megtalálta a legkisebb rést is, és jeges ujjait végighúzta a férfi gerincén.

A harmincas évei végén járó férfi nem szerette sem New Yorkot, sem Bronxot. Különösen akkor nem, amikor eltévedt, és csak sejtelme volt róla, hogy merre jár. Alig húsz perce még a metrón üldögélt, abban a hitben, hogy hamarosan visszaér a templomhoz csatolt parókiába. Egészen addig tartott a nyugalma, amíg rá nem döbbent, hogy rossz járatra szállt. A következő megállónál ugyan kiugrott a vagonból, ám egy morcos metróalkalmazott közölte vele, hogy az ellenirányú szerelvények műszaki hiba miatt bizonytalan ideig nem közlekednek. Jerome atya elveszetten toporgott egy sort a kárörvendő arccal elforduló munkaoverallos férfi mellett.

– Elnézést, azt meg tudná mondani, hogy jutok vissza Riverdale-be?

– Úgy nézek én ki, mint egy információs központ? – fordult vissza a metró embere. – Fogjon taxit! Gondolom, az egyház fizeti majd – pillantott a kabát alól kikandikáló papi gallérra.

– Rendben, köszönöm! – motyogta Jerome atya. – Boldog karácsonyt!

– Magának is! – felelte némi meglepett csend után a munkás.

A pap úgy döntött, rábízza magát a digitális térképre és internetre. Esze ágában sem volt borsos összeget fizetni a fuvarért, márpedig Szenteste napján a taxisofőrök előszeretettel toldották meg a viteldíjakat ilyen-olyan extrákkal. Azt pedig végképp nem akarta megtenni, hogy számlát kér a sofőrtől. Az eltévedés az ő hibája volt, hát aligha venné ki jól magát, ha a hívők fizetnének a tévedéséért.

Felcaplatott a felszínre. A Harmadik sugárúton hömpölygő forgalom zaja, és a házak között megrekedt kipufogófüst bűze szinte mellbevágta. Előhalászta a mobilját és pár percig elvacakolt vele, mire kitalálta, merre induljon tovább. Kicsit furcsállta, hogy a képernyőn villódzó információ szerint majd’ a Keleti 162-ik utcáig kell gyalogolnia, hogy buszra szállhasson,

Amikor Jerome atya alig három hónapja elfogadta a már régóta esedékes kinevezését a riveldale-i Szent Ignác templom vezetésére, azt hitte, végre elindult felfelé a ranglétrán. A tipikus középosztálybeli környék, a jól szituált hívők általában egyet jelentettek a jelentős támogatókkal, akik előbb vagy utóbb megnyitják az utat a püspöki hivatal felé… Nem gondolta volna, hogy mekkorát tévedett. A templommal és a környékkel még nem is lett volna baj, hanem a hívőkkel már annál inkább. Pontosabban, a templomot rendszeresen látogatók számával. Különösen jó napként könyvelhette el, amikor egy-egy vasárnap félig megteltek a padok. Legtöbbször csupán az első két-három sorban ültek igencsak hézagosan és az adományok sem a bőkezűségről árulkodtak. Ellenben a gyóntatószék apró lámpája szinte folyamatosan égett. Minden nap tucatnyi ember ült be az apró fülkébe, hogy elsuttogják bűneiket. Jerome atya hallgatta a paráznaság, a mohóság, a felebaráti szeretet teljes hiánya keltett lelkifurdalás szavait. Habár feloldozta a bűnösöket, kirótta rájuk a penitenciát, de igaz, szívből jövő bűnbánatot sosem érzett a rácsos kis ablak túloldaláról.

– Hé, van egy kis aprója?

A kérdés felriasztotta töprengéséből a papot. Fiatal, alig húszéves nő állt előtte. A maszatos arcot gubancos, fekete haj keretezte, a lány méreténél kettővel nagyobb dzseki szinte a térdét verdeste.

Jerome atya tétován a pénztárcája után tapogatózott a zsebében, amikor életre kelt a mobilja. A pap csupán intett a lánynak, hogy várjon, és a füléhez emelte a készüléket.

– Jerome atya…

– Jó napot, atyám! Margaret vagyok, a Krisztus Szíve kórus vezetője – mutatkozott be egy nő a vonal túloldalán. – Nagyon-nagyon sajnálom, de rossz hírem van!

A papot enyhe ijedtség kerítette hatalmába. Ha az éjféli misére szervezett előadásról van szó…

– Igen? – nyögte kiszáradt torokkal.

– Nem tudunk ma fellépni a Szent Ignácban. Két kórustagunk is ágynak esett, és mi tagadás, én sem érzem magam túl jól.

– Ó… ezt sajnálattal hallom – krákogta a pap. – Remélem, hamarosan jobban lesznek.

– Köszönöm, és kérem, ne haragudjon, hogy így, az utolsó pillanatban…

– Semmi gond! – felelte Jerome atya, de agyában már felébredt a pánik. Minden eddigi próbálkozása, hogy visszacsábítsa a hívőket a templomba, hogy új tagokat toborozzon, kudarcot vallott. Hiába volt az utca népe számára megtartott kolbászsütés, grillezés, hiába nyomtatott ki és hordott szét személyesen közel ötszáz szórólapot, a vasárnaponként megjelenő emberek száma csak nem akart növekedésnek indulni. Abban bízott, hogy az éjféli misére szervezett kórus nagy népszerűségnek örvend majd. Különösen, mert a repertoárban nem csupán egyházi zeneművek, hanem klasszikus darabok is akadtak.

– Még egyszer, nagyon sajnálom! Boldog karácsonyt! – csendült Margaret hangja a férfi fülében.

– Boldog karácsonyt! – felelte automatikusan Jerome atya, ám a következő pillanatban eszébe jutott valami. – Várjon! Nem ismer esetleg valakit, aki fel tudna lépni ma este a Szent Ignácban? – Ám addigra a kórusvezető már bontotta a vonalat.

– Probléma a mennyországban, padré? – villant fel halvány mosoly a hajléktalan lány arcán.

– Úgy is mondhatjuk – dünnyögte a pap. Előkotorta a pénztárcáját, és rövid tanakodás után egy ötvendollárost nyomott a fiatal nő kezébe. – Boldog karácsonyt! – sóhajtotta.

A lány elkerekedő szemmel meredt a bankóra, majd hitetlenkedő fejrázással a férfi felé nyújtotta.

– Ez túl sok!

– Bárcsak tehetnék érted többet is, lányom! – mosolyodott el szomorkásan a pap. Búcsút intett, aztán sietősre fogva lépteit magára hagyta a döbbenten ácsorgó lányt.

Jerome atya, amennyire tudott, felkészült az éjféli misére. Jól tudta, hogy a nevezetes alkalomra tervezett beszédje kurtának bizonyul majd a kórus nélkül. Ugyan az egész délutánját azzal töltötte, hogy igyekezett beszúrni részeket, megtoldani a szöveget, de szinte biztosra vette, kudarcra ítéltetett. Fehér miseruhában tett-vett az apró irodában, majd nyakába vette, megcsókolta a stólát.

– Uram, kérlek segíts! – küldött röpke fohászt az ég felé, miközben keresztet vetett.

A füstölőt lóbáló ministránsfiúk vezetésével belépett a templomba. Futó pillantást vetett a padsorokra és egyszerre öntötte el szívét keserűség és megnyugvás. Talán, ha ötven szempár szegeződött rá.

Legalább kevesen lesznek majd tanúi a szerencsétlenkedésemnek – gondolta.

Fellépdelt a szószékre, megáldotta a hívőket és belefogott a beszédbe. A harmadik mondatnál sem járt, amikor nyekkent a súlyos, duplaszárnyú bejárati ajtó. Jerome atya szava elakadt, az egymás után beóvatoskodó koszos, mocskos, züllött kinézetű alakok láttán. A hívők is hátrafordultak és döbbent pusmogás vette kezdetét.

Még ez is? – jajdult fel gondolatban a pap, megérezve a botrány előszelét. Ám hamar magára talált, megköszörülte a torkát.

– Isten színe előtt mind egyenlőek vagyunk, Urunk számára egyformán kedvesek!

A felzendülő figyelmeztetésre elhalt a padsorok között hullámzó méltatlankodó suttogás. Jerome atya megvárta, amíg az utolsó fura szerzet is helyet foglal, majd folytatta a beszédet. Tény és való, hogy bár még improvizációval is megtoldotta, így sem tartott túl sokáig. Az utolsó „Ámen!” és az áldást jelentő karmozdulat után vékony, túlméretes sárga dzsekibe csomagolt alak emelkedett fel a hátsó sorból. A pap meglepődve ismerte fel a délelőtt látott fiatal nőt. Nagydarab, fekete bőrű férfi csatlakozott a lányhoz. Az emberek értetlenül pislogtak hol egymásra, hol Jerome atyára, amikor a lány és ütött-kopott gitárt szorongató kísérője az ülőhelyek elé sétált.

A lány felnézett a papra:

– Atyám, maga segített nekem ma, hát úgy véltük, viszonozzuk a kedvességét. Mike... – pillantott a társára, aztán a megrökönyödötten bámuló emberek felé fordult.

A hangszerről felcsendülő Ave Maria dallama nagyon is ismerős volt Jerome atyának, ám amikor a lány elkezdett énekelni, hirtelen úgy érezte, gombóc nőtt a torkában. A fiatal nő kristálytiszta, mézédes hangja visszaverődött a magas kőfalakról. A férfi megbabonázva hallgatta és hiába küzdött ellene, a második sornál már érezte, amint könnycseppek indulnak útjukra az arcán. Ahogy tekintete az emberekre tévedt, látta, hogy a hívők kivörösödött szemmel, lélegzetvisszafojtva, megigézve bámulják a lányt.

Az utolsó akkordok elhaltak a templomban.

– Boldog karácsonyt! – mosolyodott el a lány, azzal kisietett a templomból. Az emberek csak lassan rázták le magukról a dermedtséget, de Jerome atya volt az első. Kettesével véve a fokokat lerobogott a szószékről és a lány után vetette magát. Csupán pár lépést kellett megtennie a bejáratig, ám már ez is kifullasztotta. Kilépett az ajtón és gyorsan körbenézett. A sárga dzseki alig kőhajításnyira tőle mozdult a járdán. A pap a fiatal nő után kiáltott:

– Várj! Hova mész? Ki vagy te?

A lány megtorpant, megfordult és némán a papra mosolygott. Alakját körülragyogta az utcán elrobogó busz fényszórójának kévéje. Jerome atya hunyorogni kényszerült az erős fényben. Mire a bűzös dízelfüstöt okádó jármű elrobogott mellette, a lány eltűnt. A férfi bámulta a helyet, ahol alig öt másodperce még a fiatal nő állt, és hirtelen béke szállta meg a lelkét. Mély, megkönnyebbült sóhajjal a csillagpettyes égre emelte a tekintetét.

– Igen… Boldog karácsonyt!

Szemán Zoltán hivatalos oldala

Mex rádió hivatalos csoportja

Mex rádió adventi naptára 8.

Rebeca Green:

Mennyből az angyal…

„Mennyből az angyal

Leesett farral.

Pásztorok! Látjátok?

Piros bugyikája

Lifeg a nyakába’.

Lássátok! Lássátok!”

– Amber! Most komolyan? – nézett rá szigorúan Logan nagyapa a hétéves kislányra. – Kizárt dolog, hogy ezért a dalért kapj bármilyen ajándékot a Jézuskától!

– De papi! Nincs is Jézuska meg Mikulás se, meg húsvéti nyuszi se! Ezt már a dedósok is tudják! Különben is, ott van az összes ajándék a fa alatt! – nevetett Amber és már rohant is a feldíszített fenyőfához.

– Kisasszony! – csattant Cintia nagyi hangja. – Ülj vissza a helyedre! Addig nincs ajándék, amíg valami szépet nem énekelsz vagy verselsz, úgy, mint a többiek! És most türelmesen megvárod, amíg a testvéreid szerepelnek!

– A franc egye meg! – dünnyögte az orra alá Amber mérgesen. – Egy hétig tanultam a dalt, én magam írtam a szövegét, szerintem tökre vicces! De itt mindenki olyan komoly ma!

Végszóra megérkezett Alfonz és Leon fáradtan, de boldogan, hogy végre a családdal ünnepelhetnek. Az öt éves Anna délelőtt elesett az udvaron, és be kellett vinni röntgenre. Még úgy is két órát töltöttek a sürgősségin, hogy Leont felismerték, és mindenhol előrevették őket. Legalább ennyi előnye van annak, hogy ismert színész. Anna lábát be kellett gipszelni. A két apuka, Leon és Alfonz rosszabbul viselték az egészet, mint maga Anna, aki boldog mosollyal az arcán választott egy rózsaszín gipszet magának, és ott helyben kért is rá egy szivecskés rajzot a doktor bácsitól, akinek megígérte, hogy ha megnő, majd feleségül megy hozzá.

Lui és Albert, a tízéves nagyfiúk komolyságával kérdezték ki aprólékosan mindenről Annát, aztán megállapították, hogy semmi nem változott a kórházban. Velük is minden ugyanígy történt két éve, amikor a születésnapi partin leestek a lóról. Csak nekik a kezükre került gipsz.

A szintén ötéves Lili viszont csak pityergett az óriási fotelben, szomorúan.

– Mi a baj, csillagom? – lépett hozzá Alfonz.

– Én is akarok olyan szép rózsaszínt a lábamra, apuci! – mutatott hüppögve Anna gipszére.

– Ne butáskodj! A te lábadnak semmi baja, és örülj neki! Annának fájt ám, amikor elesett! Meg az is, amikor vizsgálta a doktor bácsi! – próbálta Alfonz vigasztalni a kislányt.

– De én akkor is akarok olyat! – ment át hisztibe Lili.

Barbara, Leon anyukája elmosolyodott. Neki már megszokott, mondhatnánk, hogy mindennapos volt Lili hisztije, Amber vadsága, Anna szertelensége, ami miatt a legtöbb balesetet elszenvedte. Szerencsére a fiúk már kezdtek kinőni ebből az időszakból, ám vészesen közelgett a tinédzser kor!

Soha nem gondolta, hogy annak ellenére, hogy az egyetlen fiacskája meleg, mégis lesz öt unokája. Na jó, ebből kettő az, ami igazság szerint Leoné, a másik kettő Alfonzé, Amber meg jött, mint egy kis hurrikán, és maradt! Soha nem unja meg a gyönyörködést bennük!

– Család! Család! – rohant be a nappaliba a két fiú. – Leon apu mindjárt kezdődik a tévében! Menjünk gyorsan a moziszobába! Ott nézzük meg!

– Most komolyan a Spartacust akarjátok nézni karácsonykor? – csodálkozott el Henrik nagypapa, de akkor a gyerekek már elviharzottak a szomszédos szobába, ahol egy mozivászon nagyságú kivetítőn csodálhatták Leon aput. Újra és újra! Minden alkalommal, amikor valamelyik filmjét vetítették a tévében.

Végül Logan és Henrik áldozta fel magát, és tartott az unokákkal.

– Anyuci, hol van a málnás habcsók? Még volt a hűtőben, amikor elmentünk Annával! – nyűgösködött Alfonz, és közben már csak a feneke lógott ki a hatalmas hűtőszekrényből.

– Édes gyerekem, rosszabb vagy, mint az összes unokám együtt! – nevetett Cintia. – Egyébként Amber megtalálta és felfalta!

– Már megint? – döbbent meg Alfonz. – Komolyan, az a lány több édességet eszik, mint én!

– De rajta legalább nem látszik, kisfiam! – simogatta meg Alfonz kis pocakját az anyja.

– Na és? Akkor is én vagyok Leon Málnácskája, és akkor is szeret, ha van egy kis pocim! Ugye, szeretsz? – nézett élete párjára Alfonz.

– Imádlak, okoska! Nem csak szeretlek! És mivel a te boldogságodhoz hozzátartozik a málnás csoki, a málnás süti, a tejszínhabos málna és a többi, annyit eszel belőle, amennyit akarsz! Csak boldog legyél! – csókolta meg Leon.

Az évek múlásával megszokottá vált a házban, hogy nem csak a nagyszülők, de Leon és Alfonz is nyíltan kimutatták az érzelmeiket. Erre ösztönözték a gyerekeket is, meg az őszinteségre.

Mire vége lett a filmnek, a két nagymama megterített a karácsonyi vacsorához. Alfonz és Leon is átöltöztek, meg persze kicsit megszeretgették egymást, mert a vonzalmuk pont olyan erős volt még ma is, mint közel tizenöt évvel ezelőtt, amikor egymásba bolondultak.

Mire ők is leértek az emeletről, Barbara egy újabb tál málnás habcsókot varázsolt elő – a kamra mélyéről.

A két nagymama már nagyon rutinosan dugta el a későbbre szánt süteményeket a konyha különböző pontjain. Talán azért voltak ilyen sikeresek, mert Alfonz, ha tehette, messze elkerülte a konyhát, Leon viszont nem volt különösebben édesség-imádó. A gyerekek meg még nem nőttek elég nagyra, hogy lássák, mi van a legfelső polcokon.

– Apuci, te vagy a legszebb a világon! – ölelte át Leont Amber. – De Alfonz apu meg a legokosabb! – bújt a másik apucijához is a kislány, abban reménykedve, hogy már elfelejtődött a kissé csáléra sikeredett karácsonyi éneklése.

– Mit csináltál már megint, te boszorkány? – nevetett Alfonz, aki rögtön átlátott Amberen.

– Én??? Semmit, apucik! Tényleg! Csak karácsony van, és gondoltam, hogy megsimizlek titeket is! – színészkedett a kislány igen tehetségesen, ahogy azt már többször megállapította a család a háta mögött.

A két fiú ekkor már a térdét csapkodta a nevetéstől.

– Na, úgy látom, lesz miről beszélgetni a vacsora után! – nézett Amberre Leon, de alig bírta visszatartani a nevetését, ugyanis tökéletesen hallották a kissé átköltött Mennyből az angyalt, amikor megérkeztek.

Vacsora után átvonultak a nappaliba, ahol már alig fért a rengeteg ajándék a fa alatt.

Idén a két nagymamán volt a sor, ők osztották ki az ajándékokat, miután mindenkinek adtak valamilyen feladatot. Alfonznak rendszerint énekelni kellett, mert olyan fahangja volt, hogy dőltek a nevetéstől, amikor belekezdett a nótázásba. Leon mindig készült valami különleges karácsonyi verssel, a nagypapák kis történeteket meséltek a gyerekekről meg a korábbi karácsonyokról. A nagyfiúk az idén megvesztegették a két nagyit, hogy ők rappelni szeretnének. Bár nem voltak édestestvérek, valamint hat és fél nap különbséggel születtek, mégis teljesen úgy viselkedtek, mintha ikrek lennének. Lily természetesen Leonnal énekelt duettet, mint kétéves kora óta minden évben. Ők ketten abszolút hallással rendelkeztek a családban. Anna viszont a nagy komédiás volt, olyan rögtönzött beszédeket tartott, olyan történeteket talált ki, hogy sokszor a hasukat fogva nevettek rajta.

Amber feltűnően csendben ült Logan nagypapa mellett. Ilyenkor soha nem lehetett tudni, hogy valami újabb huncutságon töri-e a fejét, vagy megint azon jár az esze, amit egyszer hallott egy idióta szülőtől még az óvodában, hogy őt csak sajnálatból vette magához a család, hogy ne kerüljön nevelőotthonba. Annak ellenére, hogy ő is ismerte a történetet az anyukájáról, aki meghalt, amikor ő megszületett, és mivel ismerte jól Alfonz aput, ezért őt kérte meg, hogy vigyázzon a kislányára. Ez az egy mondat mégis mély nyomott hagyott a kis lelkében.

– Amber, te jössz! – szólt Barbara. – Olyan szép hangod van, annyira szeretném, ha énekelnél nekünk valami szépet!

– Most komolyan, nagyi! Olyan átlátszó vagy! – háborodott fel Amber, mire a család egy része igyekezett visszafojtani a kuncogását. – Sajnos, most pont olyan korban vagyok, hogy elfelejtettem a szép dalokat. De azért tudok egy másikat is, nem csak a Mennyből az angyalt! Ha akarod, azt eléneklem!

És már rá is zendített.

Kis karácsony, nagy karácsony

Kiszakadt a nagykabátom,

Ha az apu ezt meglátja

Fellógat a fenyőfára!

Kéjes vigyorral az arcán zsebelte be a nevetést, aztán arcára fagyott a mosoly, mert Albert megjelent a vadonatúj nagykabátjával, amit sajnos tényleg elszakított még előző nap.

– Az a szerencséd, hogy túlságosan nehéz vagy már ahhoz, hogy fenyőfa díszt csináljak belőled! – nézett rá szigorúan Alfonz, de a szája rángatózott a visszafojtott nevetéstől.

– Apuci, te verhetetlen vagy a tárgyalóteremben, de nem hiszem, hogy fel bírnál emelni akár csak öt centire is! – nézett rá Amber huncutul.

– Az lehet, hogy felemelni nem bírlak, kisasszony, de felküldeni a szobádba, azt simán megtehetem!

– Most komolyan? Karácsonykor? Még mielőtt megkapnám az ajándékaimat? – nézett rá felháborodva a kislány.

– Kompromisszumos megoldást javaslok! – szólalt meg Logan. – Amber megerőlteti magát, és vagy mond egy szép verset, vagy énekel valami olyan karácsonyi dalt, ami közben eszébe jutott már szerintem. Aztán megkaphatja az ajándékait. Ha nem, akkor felmehet aludni, és hátha mire reggel felébred, abban a korban lesz, amikor nem felejti el a szép dalokat!

– Na, ezt jól megkaptam! – durcáskodott Amber. – Egyik rosszabb, mint a másik!

– A kabátról sem feledkezzünk meg! – szólt közbe Cintia. – Mikor akartad elmondani?

– Hát nem a karácsonyi vacsoránál, az biztos! – válaszolta Amber, és Barbara már rohant is a konyhába – nevetni.

– Mit szólnátok egy közös énekléshez, hogy segítsünk Ambernek? – jött elő a végső megoldással Leon, és már ment is zongorához.

Csendes éj, szentséges éj!

Mindenek álma mély.

Nincs fenn más, csak a szent szüle pár

Drága kisdedük álmainál.

Szent Fiú aludjál,

Szent Fiú aludjál.

******

Éjfél elmúlt, mire elcsendesedett végre a ház. Végül Amber is megkapta az ajándékait, miután erőt vett magán, és hajlandó volt a családdal együtt énekelni.

– Szerinted olyan lesz, mint az anyja volt? – tette fel a nagy kérdést Alfonz és közben befészkelte magát kedvese karjai közé.

– Kicsit igen, kicsit nem – hangzott Leon diplomatikus válasza. – Próbálkozik, de gondolj vissza Luira meg Albertre, amikor hét évesek voltak, hát komolyan mondom, én nem is értettem, honnan jött belőlük az a sok kajlaság!

– Igaz. Aztán meg Amber a középső gyerek, és a pszichológus is mondta, hogy ez még okozhat gondot – tette hozzá Alfonz. – Főleg, hogy igazából az öt gyerek között ő van mindig egyedül.

– Talán a színjátszó csoport majd helyrebillenti az egoját egy kicsit – ásított egy nagyot Leon. – De azért ez a két karácsonyi dal, amit átköltött, az nagyon ott van a szeren! – kuncogott bele Alfonz nyakába, és halkan énekelni kezdte:

Kis karácsony, nagy karácsony,

Málnácskámat, megzabálom,

Nyelvecskéjét, szájacskáját,

Édes kicsi, babaháját…

Aztán már csak a sóhajtások, a halkan cuppanó csókok, lepkekönnyű simogatások finom zaja törte meg a karácsonyi éjszaka csendjét.

Rebeca Green hivatalos oldala

Mex rádió hivatalos csoportja