Amikor elképzeltem életem nagy napját – a Nagy Napot –, a helyszín semmiképp nem a metróaluljáró volt, és a nézőközönség sem fásult, unott képű várakozókból meg a szemetesekben turkáló hajléktalanokból állt.
Álmaimban a fátylamat nem a londoni metró menetszele lebegtette, hanem habos ruhácskákba öltöztetett kislányok hozták utánam.
Úgy terveztem, a szeretteim vesznek majd körül, arcukon boldog mosollyal figyelik, ahogy a templomban Oliver felé lépkedek.
Hát, igen. Ember tervez…
Én meg itt állok a Barbicanon. Hófehér, strasszokkal kirakott uszályom szegélye már fekete a mocsoktól. Hímzett fátylam, amit anyukám pár órával ezelőtt oly nagy gonddal tűzött a hajamba, egyfolytában körém tekeredik. A magassarkúmmal tuti rágóba léptem, a jobb cipőtalpam árulkodón ragad a kövekhez minden lépésnél.
A könnyeimet nyelem, a gyomrom annyira szúr, hogy azon két marék savlekötő se segítene, és próbálom figyelmen kívül hagyni a csodálkozó, lesajnáló, kaján pillantásokat, amikkel az emberek illetnek.
Fölöttem galambok burukkolnak, néhány a menyasszonyi ruhám körül tipeg, azokkal a fura, billenős, apró lépésekkel, a fejük előre-hátra jár. Ahogy nézem őket, eszembe jut, mennyit vitatkoztunk Oliverrel azon, hogy a szertartás végén engedjünk-e szabadon madarakat vagy ne. Végül én győztem, abban maradtunk, se lufi-, se galamberegetés nem lesz, tiszteletben tartva a „környezetvédő mániámat”. Ezek Oliver szavai.
Lehajtom a fejem.
Azt kívánom, bár ne itt lennék. Szeretnék eltűnni a kíváncsi tekintetek elől. Le akarom venni a kényelmetlen fűzőt, kirázni hosszú hajamból a hajcsatokat és az ágyamra kuporodva addig bőgni, amíg nem marad könnyem.
Miközben a piros metrószerelvény berobog az állomásra, az zakatol a fejemben, hogy jutottunk idáig?
Grant
A menyasszonyi ruhás csaj abszolút nem illik a metróállomásra. Először azt hittem, hogy az előző este benyakalt fél üveg Remy Martin mellékhatása ütött be nálam, de aztán rájöttem, hogy tényleg a valóságot látom. Nem akarom bámulni, de minduntalan odavonzza a tekintetem. Hófehér folt a szürke peronon. Olyan, mint egy ócska, megelevenedett hercegnős film. Belekáprázik a szemem, ha csak ránézek, és ez a fejfájásomon nem nagyon segít.
Kibaszott legénybúcsú! Talán ez a büntetésem, amiért zárás után ott maradtam a Secretsben, és iszogattunk a csaposokkal. Ha egy sztriptízbárban vagy barista, lépj le, miután a tök részeg vendégek elszelelnek! Főleg, ha másnap állásinterjúra mész egy olyan céghez, ahova szeretnél bekerülni.
Az ingem nyaka fojtogat. Vagy a nyakkendő fojtogat, lövésem sincs. Az öltönyömre ráfért volna egy tisztítás, nem csak úgy kikapni a szekrényből, de hirtelen jött a hívás a British Múzeumból, és nem akartam elszalasztani a lehetőséget. Mióta hazajöttem a dél-spanyolországi feltárásról, nem találtam normális állást.
Megint a menyasszonyi ruhás csajra pislantok, miközben lefelé lépkedek a peronok felé vezető lépcsőkön. Szomorúnak látszik.
Ha ez nem valami reklámfilm forgatás és nem kandi kamera, akkor hogy lehet valaki bánatos az esküvője napján?
Audrey négy órával korábban
A szoba Oliver savanyú, testes pia- és hányásszagát árasztja magából. Felkönyökölök az ágyban, ránézek a mellettem horkoló férfira, miközben próbálom elnyomni magamban a hangocskát, ami azt zakatolja: „Annyira tudtam, hogy ez lesz”.
Oliver csak akkor horkol, ha nagyon másnapos. Nem sokszor fordult elő a kapcsolatunk három éve alatt, de azért jobban örülnék, ha az éjszaka is mértéket tartott volna. Mégis csak ma van az esküvőnk.
– Bocsi, hogy… kiütöttem magam – mormolja mellettem.
Ha azt mondanám, semmi baj, azzal hazudnék. Nem esik jól, hogy hülyére itta magát a legénybúcsúján, amikor tudta, hogy másnap az oltár elé áll velem. De aztán az jut eszembe, máris én lennék a házsártos leendő feleség, ha kinyögném, amit valóban gondolok, és ettől a torkomra forrnak a szavak.
– Majd… összekapod magad. – Nem vagyok biztos abban, őt biztatom, vagy magamat.
– Persze. – Már alszik is tovább.
Kiszállok az ágyból, átöltözöm, és kisétálok a konyhába. Anyu serpenyőkkel és lábasokkal zörög, az étkezőasztalon feltálalt mennyiségű étel az üdvhadseregnek is elég lenne.
– Audrey! – kiált fel, amikor észrevesz. – Jaj, kislányom! Még mindig alig tudom elhinni, hogy ma férjhez mész!
Könnybe lábad a szeme, és ettől én is elérzékenyülök.
– Egyél valamit, az ilyenkor nagyon fontos. Sokan elkövetik azt a hibát, hogy korgó gyomorral állnak az oltár elé, aztán leesik a cukruk és rosszul lesznek, közben meg…
Anyu akkor beszél megállás- és levegővétel nélkül, amikor ideges. Tudom, hogy körülbelül azóta az esküvőmet tervezgeti, amióta a szülészorvos közölte vele, hogy lánya született. És most teljesül az álma. Végigasszisztálta velem a ruhaválasztást, segített megtervezni a menüt, ötleteket adott a dekorációhoz és a meghívottak listájához hozzáíratta az ezer éve nem látott rokonokat. Hagytam kiteljesedni, sőt, örültem, hogy nem egyedül kell mindezen végiglavíroznom, mert Oliver enyhén szólva sem volt túl nagy segítség. Szerinte fölösleges ez a felhajtás. Azt mondja, a tulipánok a „virágmániám”, a dombornyomásos papír a „nagyzolási mániám”, az élőzenekar a „menőzési mániám” miatt vannak. Ezek Oliver szavai.
– Figyelsz rám, kislányom? – térít magamhoz anyu hangja.
– Elgondolkodtam – mormolom, miközben letörök és bekapok egy falat uborkát, pedig tudom, hogy savat fog csinálni, és később majd megbánom, hogy megettem.
– Azt mondtam, Oliver ezt mind befalná, ha itt lenne. Vajon a szállodában mi a menü szegénynek?
– Oliver fent alszik, anyu. Nem tudom, mikor esett haza, nem ébredtem fel rá.
– Fent alszik? – csapja össze a kezét. – Jaj, ne!
– Miért?
– Mert a menyasszonynak és a vőlegénynek külön kell töltenie az esküvő előtti éjszakát. Ha nem így tesznek, az balszerencsét jelent. Ez köztudott. Emlékszem, annak idején a nagybátyádék úgy gondolták…
Mondtam már, hogy anyu akkor beszél sokat, ha ideges?
Szórakozottan hallgatom, és közben arra gondolok, ki törődik a buta babonákkal, ha Oliverrel szeretjük egymást?
Audrey két órával korábban
Külön-külön mindent felpróbáltunk már: a ruhát, a sminket, a hajat, de így egyben még soha. Lélegzetelállító.
Mintha nem is én lennék, hanem valami királylányba oltott tündér. A ruhámon szikráznak a kövek, a fátyol eltakarja a szőke hajam, a smink elfedi a szeplőimet és kiemeli hatalmasra nyílt szememet.
Anya megállíthatatlanul sír, engem is elkap a bőghetnék, amikor arra gondolok, hamarosan a templom padsorai között lépkedek. Oliver húga, Julie ki-be szaladgál a háló és aközött a szoba között, ahol én készülődöm. Valahányszor bedugja a fejét az ajtón, minden megjegyzésével vagy kérdésével emel egyet az ingerültségi szintemen.
– Már felöltözött.
– Nagyon fáj a feje.
– Nem találja a mandzsettagombjait. Nem tudod, hova tette őket?
– Azt üzeni, megjött a fényképész.
– Nincs egy tamponod?
A tizennyolcadik kör után olyan érzésem támad, direkt csinálja, hogy kihozzon a sodromból. Próbálok mélyeket lélegezni.
– Kimegyek a kertbe. Kicsit muszáj kiszellőztetnem a fejem – fordulok anyuhoz.
– Jaj, ne, kislányom! Mi van, ha Oliver kinéz az ablakon és meglát? Rossz ómen lenne. Annak idején, amikor a mi esküvőnk volt apáddal, hozzáteszem, az se most volt, szóval, amikor a mi…
Anyu nagyon ideges.
– Nem lesz semmi gond – csókolom arcon.
Körülnézek, de nem látom sehol a telefonomat, aztán eszembe jut, hogy a hálóban hagytam a komódon.
Julie megint benéz.
– Valakivel épp mobilozik, tök ideg lett – közli.
– Julie, bent maradt a telefonom Olivernél. Kihoznád?
– Aha, persze.
A ruhám szoknyarészét fel kell fognom, ha lépkedni akarok benne. Akkora vagyok, mint egy repülőgép-anyahajó, de nem tudtam ellenállni az uszálynak. Kióvatoskodom a teraszra, miközben az jár a fejemben, hogy azon az estén, amikor Oliver a lehető legklisésebb szöveggel megszólított a Union Chapel bárban, nem hittem volna, hogy egyszer majd hozzámegyek feleségül.
– Tessék – nyomja a kezembe Julie a készüléket.
Mielőtt megköszönhetném, már el is tűnik.
A telefon meleg, és amikor rápillantok a képernyőre, azonnal rájövök, hogy ez nem az enyém, hanem Oliveré.
És arra is, hogy Olivernek van valakije.
Audrey másfél órával korábban
A galériája meg van nyitva. Tele olyan képekkel, amiktől elakad a lélegzetem.
Nincsenek arra szavaim, ami látok.
Ez valami tévedés. Próbatétel, amit Oliver eszelt ki, afféle végső teszt, hogy hogyan reagálok. Beugrok-e és nekiállok féltékenykedni, amit annyira utál. „Kiakadok, ha valaki féltékenységi mániás, ez az egy, amit nem tudok elviselni”. Ezek Oliver szavai, még az egyik első randinkon mondta, én meg attól fogva nagyon igyekeztem, hogy a féltékenységnek még a látszatát is kerüljem. Nem akadályoztam meg soha, hogy eljárjon a barátaival, nem bosszankodtam, ha késett, nem zaklattam hívásokkal és sms-ekkel, merre jár. Teljesen hülye voltam. Most esik le.
Állok a menyasszonyi ruhámban, mint aki gyökeret eresztett, fehérre manikűrözött körmeimmel Oliver fotóit pörgetem, és közben elfelejtek levegőt venni.
Ez nem egyszeri félrelépés. Ez viszony. Mindegyiken ugyanaz a dundi, vöröshajú nő. Vannak decemberi képek, amiken csókolóznak a hóban. „Utálom a telet. Nem értem meg azt, aki hidegmániás. Mit lehet szeretni a télben?” Oliver szavai visszhangoznak a fülemben. Az első közös telünkön közölte, miután felvetettem, hogy ez a kedvenc évszakom, és elmehetnénk síelni. Onnantól fogva csak nyaralni jártunk, olyan szigetekre, ahol száz fok volt árnyékban és ahol már annak ellenére vörösre égtem, hogy ezer faktoros naptejjel kentem be mindenemet, hogy aztán felszisszenjek, valahányszor hátradőltem a nyugágyban.
– Audrey, várj, Oliver azt mondja, az nem a te… – ront ki Julie az ajtón. Megtorpan, amikor meglátja az arcomat.
Mögötte ott áll Oliver. Amikor találkozik a tekintetünk, tudom, hogy tudja, rájöttem. Vörös az arca. Egyből fröcsögni kezd:
– Hogy képzeled, hogy belenyúlsz a telefonomba? – sziszegi. – Tudod, hogy ki nem állhatom, ha hozzányúlsz! Rohadt ellenőrzési mánia…
Hirtelen nyugalom száll meg. Úgy nézem, mint egy idegent, nem úgy, mint a férfit, akivel két és fél éve együtt élek. Akihez hozzámenni készülök.
Nyúzott.
Dühös.
Táskás a szeme, remeg a keze, ahogy felém nyújtja.
– Add ide a telefont!
Megrázom a fejem, a fátylam ide-oda lebben. Elkap az inger, hogy kitépjem a hajamból.
– Rohadj meg, Oliver! – felelem halkan. Öklendezhetnékem van a savtól, nagyot nyelek.
Megdöbben. A szeme előtt változtam alázatos Audrey-ból dacos Audrey-ba, és ezt nem tudja hova tenni.
– Audrey, kérlek… – vált taktikát. – Ezek csak… képek. Brahiból készültek. A… fiúk szerkesztették őket össze… a legénybúcsúra… – A hangja bizonytalanul, rekedten cseng.
Végignézek rajta.
Végre olyannak látom, amilyen valójában.
Másnapos.
Szánalmas.
Szar alak.
Megfordulok, és miközben futásnak eredek, az jár a fejemben, tényleg balszerencse, ha a vőlegény az esküvő előtt meglátja a menyasszonyt.
Barbican metróállomás
A mánia görög szó, jelentése: őrület, őrjöngés.
Fogalmam sincs, miért ez Oliver szavajárása. Talán mert nem talált jobbat.
Befut a szerelvény, akár valami lomha, piros kukac. A fejem fölött felrebbennek a galambok, a várakozók vetnek még rám egy utolsó pillantást, mielőtt felszállnak a járműre. Oliver telefonját a ruhám felső részébe dugtam, kényelmetlenül nyomja a mellemet.
Nincs erőm megmozdulni. A gyomromra szorítom a tenyeremet. Szétmar a sav.
Egyetlen kérdés zakatol bennem, olyan hangosan, ahogy a metró elindul: hogyan történhetett meg ez? Hogy lehettem ilyen vak? Hogyan lettem megcsalt menyasszony?
Elém villan Oliver bűntudatos arca, és a telefon égetni kezdi a bőrömet, mint valami billog.
Aztán eszembe jut anyu, és elönt a vakrémület. Milyen csalódott lehet most! Ott maradt Oliverrel, hogy hallgassa a magyarázkodását és az átlátszó kifogásait. Ettől elszorul a torkom, és lezsibbad a nyakam.
Valaki felröhög mellettem, és oda se kell néznem, hogy tudjam, rajtam nevet. Érzem magamon az imént felszálló utasok helyébe lépők pillantásait, a sustorgást. Azt találgatják, hogy kerültem ide. Ugyanúgy nem értik, mit keresek itt, mint ahogy azok se értették, akik az előbb húztak el a metróval. És én sem tudom, miért ácsorgok a koszos peronon. Nekem most a templomban kéne az oltár felé lépkednem apukám karján.
Lehunyom a szemem, azt kívánom, bár eltűnhetnék. Nyomtalanul és gyorsan, akár a tavaszi zápor után a pocsolyákból felszáradó víz.
Az első könnycsepp utat talál csukott szemhéjam alól, és hiába próbálom őket rémült szívvel visszaszorítani, követi a többi is.
Aztán egy tenyér simul az enyémbe, és mellettem fennhangon megszólal egy karcos hangú férfi:
– Bocs, hogy késtem, szivi!
Grant
A csaj szeme kipattan. Rám mered. A szemében könnyek csillognak, és talán csak a fény teszi, de esküszöm, a tekintete mintha sugározna. Olyan zöld, mint Hulk, amikor bedühödik. Ami para, de baromi jól áll neki.
Felkészülök a pofonra. Látom magam előtt, hogy a kezét kihúzza az enyémből, és lekever egy orbitálisat, és akkor már nem csak rajta fognak röhögni, hanem rajtam is.
De nem teszi, csak néz. Elámult a merészségemen. És valójában én sem értem, mi a fészkes fenének játszom a lovagot. Fel kellett volna szállnom a metróra – már így is késésben vagyok –, és hagyni, hogy a csak bőgjön tovább.
Anyám szerint a jó szívem fog a sírba vinni, és ebben lehet valami. De volt egy pillanat, amikor meredten bámulta a beérkező szerelvényt, és akkor az az érzésem támadt, hogy lehet, azt tervezi, aláugrik. Rosszul vagyok a vértől, és úgy tudom, a fehérből baromi nehéz is kiszedni.
Amúgy nem tudom eldönteni, hogy a csaj veszi a lapot vagy sem, de hogy valamiféle látványosság lettünk, az biztos. Megszorítom a kezét, majd jó hangosan megszólalok:
– Ne sírj, még odaérünk az anyakönyvvezetőhöz. Mindjárt itt a következő szerelvény.
Vág az eszem, mint a borotva, mi?
A csaj úgy néz rám, mintha két fejem nőtt volna, érzem, hogy apró tenyere remeg az enyémben. De az emberek bevették a hablatyot. Innen is, onnan is hallom a szöveget:
– Ó, az esküvőjükre mennek! – Ezt egy kék pulcsis, bajszos nő mondja. Tuti, romantikus lélek, aki hisz az örök szerelemben.
– A férfiak mindig mindenhonnan elkésnek. – A rasztahajú öreglány kutyakabátos keveréket tart pórázvégen, és megvetően méreget engem.
– Ha meggondolod magad, elveszem én helyetted. Yolo. – Tizenkét éves forma gyerek suhan el mellettünk gördeszkán vigyorogva.
Szívesen utána kiáltanék, hogy mit akarsz, haver, még a szőr se nőtt ki a pöcsödön, de visszafogom magam.
– Grant vagyok – hajolok közelebb a csajhoz, aki még mindig szótlanul áll mellettem. Remélem, nem néma. – Gondoltam, kihúzlak a szarból.
Pár pillanatig méreget, tudom, most dől el, bizalmat szavaz-e nekem, vagy fejhangon sikoltozni kezd, hogy nem is ismer és szedjenek le róla. Igyekszem ártatlan képet vágni, de a fejem egyre jobban hasogat. Nagyon kéne egy kávé.
– Audrey – leheli végül.
Szép neve van. Valójában, az egész csaj nagyon szép, nem csak a neve. Talán csak a menyasszonyi ruha teszi.
– Örvendek, Audrey! Nem tudom, merre tartottál eredetileg, de javaslom, szálljunk fel a következő metróra. Aztán pár megállóval később le, és hívok neked egy taxit.
– Jó.
Ó, remek, könnyű vele. Azt hittem, győzködni kell majd.
– Mák, hogy öltönyben vagyok, mi? – kérdezem tök fölöslegesen. Eléggé mák. Ha a szokásos farmer-póló kombiban léptem volna mellé, senki se vette volna be, hogy én vagyok a vőlegénye.
Audrey a vállamra mered, majd ajkát csuklásféle hang hagyja el, engem meg elönt a vakrémület, hogy valami szarságot mondtam, amitől zokogásban tör ki mindjárt. De ahelyett, hogy sírni kezdene, felkacag. Csilingelőn és hangosan.
Totálisan összezavar vele, a nézőközönségünknek viszont bejön a dolog. Érzem a megkönnyebbülésüket. A romantikus lelküknek jólesik, hogy itt egy pár, akik az esküvőjükre igyekeznek, és hiába késett el a pancser fazon (ez lennék én), gyönyörű menyasszonya (ez Audrey, aki amúgy tényleg menyasszony és tényleg gyönyörű) megbocsájtott neki.
Audrey addig nevet, míg be nem áll a szerelvény. Akkor felfogja a ruháját – ami akkora, hogy önmagában elfoglalja a metrókocsi felét –, és beszállunk.
Kapaszkodunk egymás mellett, a karunk összeér. Jó illata van.
– Min nevettél? – kérdezem két megállóval arrébb.
– Lekakilt egy galamb – bök az állával a vállam felé. – Szerencséd lesz.
Audrey
A Paddington Parkban szállunk le. Grant épp kisegít a metróból, amikor rezegni kezd a mellemben a telefon. Oliver telefonja. Ezredszer, mióta elszaladtam otthonról. Próbálom figyelmen kívül hagyni, de nem hallgat el.
– Nem veszed fel? – kérdezi Grant.
Megállok és ránézek. A fekete öltönye vállán nagy adag galambürülék fehéredik. Miattam fosták le, mert odaállt mellém, hogy megmentsen egy kényelmetlen és ciki helyzetből. Ettől egyszerre kell sírnom és nevetnem. Talán már a hisztéria határán állok.
– Nem. – Legszívesebben elhajítanám a telefont. Nem vagyok kíváncsi arra, amit Oliver mondani akar. Soha többé.
– Felvegyem én? – ajánlja.
Nem tudom, mi üt belém, de kihalászom a telefont a ruhámból, és felé nyújtom. Elveszi, és fogadja a hívást.
Figyelem, miközben beleszól. Az arca szögletes, az orra keskeny, a szája vastag, a szeme kissé húzott, a fogai aprók. Barna haja kuszán felzselézve, a nyakkendője túl szorosra húzva. Olyan, mint egy absztrakt festmény. Külön-külön nem stimmelnek a vonásai, az összkép mégis működik.
Elönt a hála. Nem tudom, hányan tették volna meg, hogy odaállnak egy vadidegen mellé egy szorult helyzetben. Oliver biztosan nem.
Megüti a fülemet anyu hangja, ahogy Granttel beszél, de nem vagyok képes arra, hogy beszéljek vele. Ha elsírja magát, én is elkezdek megint, de akkor nem is tudom majd abbahagyni.
Grant hosszasan magyaráz. Megnyugtató a hangja. Anyu még hosszasabban válaszolgat. Amikor befejezik Grant elköszön, kinyomja és felém nyújtja a telefont.
– Sajnálom – mondja halkan. Vállat vonok, mintha nem számítana. Mintha nem fájna. – Nem tudom, ez vigasztal-e valamelyest, de az anyukád üzeni, hogy Oliver mindent kitálalt nekik, mire az apád leverte.
– Leverte?
– Aha – vigyorodik el óvatosan. – Szó szerint így mondta.
A park tulipánjaira szegezem a tekintetemet, és megpróbálom elképzelni a szemüveges, kissé pocakos apámat – aki még a betévedt legyet is kiengedi a konyhából, és nem engedi anyunak, hogy összeporszívózza a pókokat a sarkokból, és akitől az „állatvédő mániámat” örököltem –, ahogy behúz egyet Olivernek.
A torkomat nevetés csiklandozza. Felhorkanok, aztán kibuggyan belőlem valami jajdulás-féle, és már nem tudom visszanyelni, kacagni kezdek. Grant velem röhög, majd elkomorodik. Nem értem, miért hagyja abba, aztán megérzem az arcomat áztató könnyeket, és rájövök, hogy már nem nevetek, hanem sírok.
Grant
Audrey felváltva bőg és hahotázik. Ijesztő.
Mondjuk, valahol megértem. Egy ideje nem volt barátnőm, de előtte sodort már az utamba az élet kapcsolatfüggőket, mazochistákat, notórius hazudozókat… a paletta olyan széles, mint a Temze.
Megvárom, hogy Audrey megnyugodjon kissé.
– Mit… akarsz most tenni? – kérdezem, miközben az órámra sandítok. Ha így folytatjuk, lekésem az állásinterjút.
– Nem tudom.
Süt róla a tanácstalanság. A parkban rengetegen vannak, többen is felfigyeltek már ránk.
– Szerintem először kéne neked valami nadrág meg póló. Elég feltűnő vagy ebben a hacukában.
– Nincs nálam a pénztárcám.
– Majd én adok rá.
Türelmetlenül toporogva várok a bolt előtt, de meglepően hamar végez. Amikor kilép, koptatott farmert és egyszerű, „Mosolyogj, ha te is szexelnél velem” feliratú pólót visel.
– Csak ez volt a méretemben – magyarázza zavartan.
Nagyot nyelek.
Audrey nem csak a menyasszonyi ruha miatt volt gyönyörű. A lába kábé az égig ér, a melle formás és kerek, a bőre tiszta, a haja a háta közepét verdesi.
A vőlegénye hatalmas balfasz. Egy ilyen nőt megcsalni mennyire vaknak és nyominak kell már lennie?
– Jól áll – mondom, és megpróbálok nem mosolyogni. Még azt hinné, komolyan vettem a feliratot. – Hát, akkor én… megyek a dolgomra.
– Nagyon szépen köszönöm, hogy… odajöttél. És a ruhákat is. Én… – elakad.
– Igazán nincs mit. És… nyilván nem segít, ha olyasmi hagyja el a számat, hogy cseppet se bánkódj, majd jön olyan, aki megbecsüli, mert… ez elég szarul hangzik. Szóval, csak vigyázz magadra!
Bólint, és a földre szegezi a tekintetét.
– Viszlát, Audrey! – Nincs kedvem otthagyni, de lekésem a megbeszélést. Megfordulok, és elindulok.
– Muszáj? – szól utánam halkan.
Visszafordulok felé.
– Mit? – kérdezem.
– Menned. Olyan jó lenne, ha még nem kellene hazakullognom, de… egyedül se szeretnék maradni.
Elveszett, szomorú és kurvára vonzó. A leghalálosabb kombináció.
– Nem. Nem muszáj – felelem mégis, és magamban búcsút intek az új állásomnak.
Audrey
Oliver annyiba se vett, hogy legalább ne a születési dátumát választotta volna belépési kódnak a telefonjához. Elborzaszt, hogy mennyire biztos volt magában. Tudta, hogy sosem nyúlnék a telefonjába.
A padon ülünk a parkban, a körülöttünk nyíló virágok bódító illata beterít minket, és Oliver képeit nézegetjük Granttel. Próbálom magam függetleníteni attól, amit látok. Mintha a fotókon nem az a férfi szerepelne, aki hozzám jött haza, akire főztem, akinek az alsógatyáit vasaltam, aki minden héten legalább négyszer belém élvezett. Nehezen megy.
Forr bennem a düh, fojtogat a csalódottság és megmérgez a keserűség.
Igyekszem nem arra gondolni, hogy az én hibám. Azt hittem, boldogok vagyunk. Megvolt mindenünk. Sosem ellenkeztem vele.
Talán épp ez volt a baj.
Talán Oliver valójában egy manipulatív bunkó. A kapcsolatunk alatt mindvégig el akarta velem hitetni, hogy nekem különböző mániáim vannak, és miközben én a vitáink után magamban kerestem a hibát, ő a szeretőjével hetyegett.
– Én… tudom, ki ez a farok – jegyzi meg Grant. – Tegnap nálunk voltak legénybúcsún. A bárban, ahol dolgozom.
– Ne! – nyögöm.
– De. És ha előbb találkozunk, és ezt tudom, beleköptem volna a piájába – vigyorog rám.
Halványan elmosolyodom. Úgy érzem, ha egyedül élném át mindezt, már megőrültem volna. De így, hogy itt van velem Grant, a fejünk majdnem összeér a telefon fölött, és minden ócska képhez van valami megjegyzése, kicsit könnyebb. Mintha eloszlana a fájdalmam. Megnyugtató mellette lenni.
Audrey fél évvel később
Nagy pelyhekben hull a hó, az ablak előtt állok, és kifelé bámulok. A nappaliban Mariah Carey üvölti, hogy „All I want for Christmas is you”, apu rém hamisan énekel vele. Az étkezőasztalon felhalmozott kaja mennyiség elég lenne a Húsvét-szigetek teljes lakosságának.
– Audrey! – kiabál anyu, majd megjelenik az ajtóban. – Á, itt vagy. Nem tudtam, hová tűntél. A pezsgő a hűtőben, a kacsa a sütőben, már csak kérget pirítok rá. Nem tudtam eldönteni, hogy fehércsokis torta legyen vagy praliné, rendeltem mindkettőt, mert…
– Anyu, nem kell idegeskedni. Grant csak egy… barátom. – Érzem, hogy elvörösödőm.
– Nem vagyok ideges.
Aha, én meg nem izgulok amiatt, hogy Grant most találkozik először a szüleimmel.
– Megérkezett! – kiabál be apám, és lehalkítja a zenét.
– Ó! – nyögi anyám.
– Ó! – mormolom én.
A bejárati ajtóhoz megyek és kinyitom. Anyu és apu felsorakoznak mögöttem. Ha Grant túléli a mai estét, mindent túlél. Figyelem, ahogy a kocsijába hajolva a hátsó ülésen matat. A feneke kirajzolódik a fekete nadrágban, és amikor rájövök, hogy azt bámulom, összerándul a gyomrom. Nem kellene észre vennem a fenekét, sőt, semmilyen testrészét, mert, ahogy anyunak mondtam, csak barátok vagyunk.
– Audrey! – Fogalmam sincs, mikor ért az ajtóhoz. Előttem áll, egyik kezében egy csokor nárciszt tart – megjegyezte, hogy anyunak ez a kedvenc virága –, a másikban egy üveg konyakot – apu odáig lesz érte –, és várakozón néz rám. – Mrs. és Mr. Leighton.
– Jó estét, Grant! Jöjjön csak be! – Látom anyun, hogy nem tudja, ki merje-e mutatni az örömét.
Nagyon nehezen dolgozta fel Oliver árulását. Majdnem olyan nehezen, mint én. Rengeteg időmbe telt, míg megértettem, hogy a megfelelési kényszer tartott Oliver mellett. Tudtam, hogy a szüleim boldognak akarnak látni, így a szőnyeg alá söpörtem a problémáinkat és eltűrtem a szeszélyeit.
– Köszönöm! – Grant lerázza magáról a havat.
Utat engedünk neki, odaadja anyunak a virágot – „Nárcisz, a kedvencem!” – és apunak az italt – „Vacsora után megisszuk, Grant. És közben mesélhetnél a tavasszal kezdődő ásatásról.” –, majd hozzám fordul:
– A te ajándékod… elég kicsi – húz elő egy borítékot a zsebéből. – De remélem, tetszik majd. Boldog karácsonyt, Audrey!
Nem tudom, miért izgulok. Grant előtt nem kell megjátszanom magam, nem mondja minden rossz tulajdonságomra, hogy „mánia”, nem akarja, hogy mindig övé legyen az utolsó szó, és csupa olyan programot csinálunk, amik során én is jól érzem magam.
– Ez… – ámulok el, amikor kiveszem a jegyeket.
– Tudom, hogy a tél a kedvenc évszakod, és hogy évek óta nem jutottál el síelni – vonja meg a vállát. Lazának tetteti magát, de látom rajta, hogy izgul. – Gondoltam, akkor elmehetnénk.
– Grant, ez… – találkozik a tekintetünk, és megint azt a furcsa zavarral kevert izgalmat érzem a bensőben, ami az utóbbi pár hétben eluralkodik rajtam, amikor vele vagyok.
Fogalmam sincs, meddig bámuljuk egymást.
– Gyertek beljebb, mert megfagytok! – szólal meg végül apám.
– Előbb… csókot! – sóhajt fel anyu. – Fagyöngy alatt álltok. A nagymamám mesélte, hogy a legenda szerint a szerelem és a házasság istennője, Frigg gyermeket szült Odinnak, aki…
Grant elmosolyodik. Említettem neki, hogy anyu akkor beszél sokat, ha ideges. Szívesen megszólalnék én is, hogy elmondjam, nem muszáj megtennie, ez csak egy buta babona, és a barátok amúgy se csókolóznak, de mielőtt egyetlen szót is kinyöghetnék, hozzám hajol, és ajkát gyengéden az enyémre tapasztja. Alig ér hozzám, de mintha áram futna végig rajtam. Villanásnyi ideig tart, épp csak kóstolót kaptam valami nagyon jóból.
Grant másfél évvel később
A menyasszonyi ruhás csaj abszolút nem illik a metróállomásra. Nem akarom bámulni, de képtelen vagyok levenni róla a tekintetem. Hófehér folt a szürke peronon.
Sose láttam nála szebbet. Olyan, mint a ragyogó nap. Na jó, ez talán kissé giccses, de mit csináljak, ha odavagyok érte?
Kihúzott derékkal, magasra tartott fejjel álldogál és sütkérezik az elismerő pillantásokban. Arra gondolok, mennyire más most, mint amikor először láttam ugyanitt. Akkor valami elől menekült, most arra készül, hogy hozzám jöjjön.
Egyetlen percig sem volt kétséges, hogy akarunk esküvőt, és hogy itt akarjuk. Azért, mert annak idején egy balfasz átejtette, még joga van a Nagy Napjához. És én is ragaszkodom ahhoz, hogy elvegyem. Sose találkoztam nála tökéletesebb nővel. Teljessé tesz. Miatta érdemes felkelni és a legjobb dolog hozzá hazamenni egy fárasztó nap után.
Amikor észrevesz, elmosolyodik. Azzal a széles mosollyal, ami a farkamig hatol. Nagyon oda kell figyelnem, hogy ne botoljak meg és bukdácsoljak le a lépcsőn.
Mellé érek, a tenyeremet a tenyerébe csúsztatom.
– Bocs, hogy késtem, szivi.
Ez lett a szállóigénk. Jelzi, hogy Oliver nem több, mint egy nyomasztó emlék. Egy lepkefing a szélben.
Szájon csókolom, hozzám simul. Körülöttünk valaki tapsolni kezd, a többi meghívott bekapcsolódik.
És még mondja valaki, hogy az emberekből kihalt a romantikára való hajlam.
– Készen állsz, hogy a feleségem legyél, Audrey Leighton? – kérdezem, amikor elhúzódik tőlem.
– Igen – feleli.
Az anyakönyvvezető elénk siet, megriasztva a csapat galambot, akik a lábunk körül tollászkodnak. Ijedt szárnycsapásokkal szállnak fel körülöttünk, és rebbennek a környező háztetőkre.
– Grant… – kezdi Audrey, miközben próbálja elfojtani a nevetést.
Oda se kell néznem, hogy tudjam.
– Leszartak, mi?
Audrey csak bólintani képes, miközben hangosan felkacag. Én is elvigyorodom.
Nem baj. Végül is… egyszer már szerencsét hozott!
.jpg)
