Szeretném megköszönni Szabó Borkának, azaz Robin O’Wrightly írónőnek, hogy alávetette magát a faggatásomnak. Szabó Borka nemcsak, mint író van a könyvkiadásban, hanem borítótervező és szerkesztői munkát is végez. Legújabb írása a népszerű Örökkék antológiában jelent meg. Több regénye is megjelent. Van, ami önállóan is olvasható, de van, ami sorozat.
Hogyan lett az írás az életed része?
Borka: Megmondom őszintén, fogalmam sincs. Észrevétlenül kúszott be, mire tudatosult bennem, már nyakig író voltam. :) Az első élményem – magával a betűvetéssel kapcsolatban –, amikor ötévesen bámultam a szüleim keresztrejtvényét az asztalon. Szomorúan, mert nem tudtam megfejteni, pedig nagyon szerettem volna. Akkor már folyékonyan olvastam, de a betűvetés még nem ment olyan jól. A kreatív írás része tizenkét esztendősen lángolt fel bennem, mondván, hogy nekiállok megírni egy kisregényt – csak úgy a semmiből jött egy ilyen agymenés. Akkor nem arattam vele nagy sikert, mivel 18+-os és erősen szülőkritikus lett az eredmény, így az – amúgy jogos – anyai cenzúra áldozata lett. Két évvel később megpróbálkoztam a hagyományos úttal: versekkel, novellákkal, kis színi jelenetekkel kezdtem újra. Ez már pozitívabb visszacsatolást kapott, a családi, baráti körömben nagy sikert arattak, kisebb díjakat, publicitást is nyertek. Tovább nem merészkedtem. :) Később valamennyire szakmailag is meghatározta az életemet újság-, illetve szövegírás formájában. Az a gondolat, hogy regényt és könyvsorozatokat is írhatnék, csak 2009-ben ütött be, édesapám halála és a könyvének posztumusz kiadása után. Azóta többé-kevésbé valós időben is íróként és eddig töretlen erővel haladok ezen az úton előre.
Mit gondolsz, mi alapján választanak az olvasók manapság könyveket?
Borka: Hogy mások mi alapján, azt nem igazán tudom. Ez változó, mert mindenkit más motivál. Van, aki egy adott témában keres, és felkelti az érdeklődését az adott könyv. Másokat a borító vagy a hátszöveg fog meg, az alapján választanak. Magamból kiindulva sokszor mentsvárrá válik egy-egy könyv. Ritkán keresem kimondottan „a” könyvet, hanem egyszerűen csak olvasok, ami a kezem ügyébe kerül. Ugyanis hiszem, hogy a könyvek találnak meg engem, nem én őket. Vagy impulzívan történik ez – polcról, ajánlás után, szembejön plakáton az utcán stb., vagy a munkám során, és akkor azért kell olvasnom, mert ezzel is terve van a Mindenhatónak. Nincsenek véletlenek. Talán mások is választanak így, mint én, érdekes lenne visszajelzést kapni erről. Az olvasókat kihívom most erre: írjátok meg hozzászólásban, ti mi alapján választotok olvasmányt magatoknak?
Hogyan csöppentél bele a könyvkiadás világába, mint szerkesztő, és hogyan mint borítótervező?
Borka: Gyakorlatilag majdnem egyszerre történt minden. A könyvek gyerekkorom óta hű társaim. Édesapámnak többezres könyvtára volt, faltól falig álltak a jobbnál jobb olvasnivalók. Még a vécében is tartott egy kisebb halmot, mert ott sokat olvasott. :) Ő is írt, bár elsődlegesen grafikusművészként tevékenykedett. Az irodalom körbelengte az életét, például tervezett borítókat Moldova Györgynek. A keresztapám is egy híres, Kossuth-díjas író. Akárhogyan is, predestinálva voltam rá, hogy a könyvek világába kerüljek. Ráadásul édesanyám és a nővérem szintén a lapkiadásban dolgoztak, életük végéig. A szakmám eredetileg is magazinokhoz, újságokhoz kötött, miután 1997-ben elvégeztem a kiadványszerkesztői képzést. Mindig szerettem volna megismerni a könyvszektort belülről, így 2009-ben hihetetlen boldoggá tett, amikor egy kis POD-kiadóhoz kerültem – mint tördelő, borítótervező és szöveggondozó. Így kezdődött… Azóta saját vállalkozásom van, külön ilyen tevékenységi körrel. 2021-ben szakkönyvet is kiadtam a témában, „Mit csinál a hogy is hívják? – avagy Munka a szerkesztőségben” címmel. Mostanra pedig számos feltörekvő kiadónak és szerzőnek dolgozom vagy segítek, mint könyvkiadásban tevékenykedő szakember.
Ha jól tudom, verseket is írsz. Melyik áll a szívedhez a közelebb: a versek, novellák vagy a regények? Számodra melyik jelent nagyobb kihívást?
Borka: Ó, fűzfapoéta vagyok ám! :) A líra az egy nagyon szubjektív és érzelmi műnem. Azt szoktam mondani, ha én verset írok, akkor baj van. :) A novellák sem az erősségem, de azért írom őket, ha mások szeretik. Inkább a szerzői összefogás öregbítéséért csinálom, antológiákban megjelenve ugyanis sok olvasóhoz eljuthatnak a többiekével együtt. A szívemhez a legközelebb inkább a regények, sőt a sorozatok állnak, mert alig van olyan könyvem, amiből csak egy teljes egész van, mind inkább sorozatokká fajulnak előbb-utóbb.
Van egy regényed, az Emlékkönny, amelyet a családod és a Trianon ihletett meg. Ez nemrég jelent meg fizikai könyv formájában, amihez gratulálok. Számodra mennyire volt nehéz ezt a történetet megírni?
Borka: Köszönöm szépen! Nagyon hálás vagyok minden visszajelzésért. Örülök, ha olvasóközönségre talál, ugyanis ez a könyvem a leginkább gondozott és dédelgetett, afféle része az „életművemnek”. A legtöbb érzelmet, fájdalmat, tagadást és megélést, mentális erőt és lelki rezilienciát igényelte, megviselt kívül-belül. Fizikailag is erre kellett a legtöbbet várni, pontosan hét esztendőt, mint a mesében. 2015 novemberében írtam meg, és annyira kikészített, hogy karácsony előtt egy teljes évre félretettem. Utána csak arra vettem elő, hogy egy PDF-kiadást készítsek belőle. Három évvel később tudtam csak sírás nélkül elolvasni, amikor készültem a második elektronikus megjelenésére, bár még akkor is mélyen érintett. De el kellett megint olvasnom, mert újraszerkesztettük, nem volt mese, keménnyé kellett válnom. A 2022-es harmadik, immár papír kiadására már sikerült feldolgozni a traumát, amit a megélése és az írása jelentett. De csak idén értettem meg, miért volt erre szükség, amikor én maradtam az utolsó Emlékkönny-őrző.
Mit gondolsz, hogyan lehetne a mai fiatalsággal megszerettetni az olvasást? Milyen könyveket ajánlanál nekik?
Borka: Hú, ez egy nagyon jó kérdés! Jómagam is harcolok a kötelező irodalom létjogosultságáért, a Moly.hu oldalon, a Merítés magazin Kötelező-Felfedező rovatát vezetem, így ez tényleg egy vesszőparipám. Szülőként igyekszem megfelelő értékeket átadni az ifjúságnak az olvasás tekintetében is. A két nagykamaszom szeret olvasni, a fiam rendszeresen műveli, általában történelmi tény-, fikciós és természettudományi szakirodalmat olvas, ha épp nem klasszikusokat. A lányomat pedig inkább a manga képregények, light graphic novelek – főleg manga alapú, képekkel gazdagon illusztrált és rövid történetű kisregények – kötik le. A Harry Potterrel ki lehet őket kergetni a világból – pedig én azt imádom. Azonban ők csak kettő a rengeteg tinédzser közül, akiket valahogy olvasásra lenne jó vezetni. Ami a kötelező irodalmat illeti, meg kell vizsgálni pró és kontra. Biztos vagyok benne, hogy a jelenlegi kötelezőirodalom-választás rettentően elavult és nagyon rosszul épül fel. Félre ne értsen senki, csodálatos könyvek vannak a repertoárban, de egyik sem az adott korosztálynak való. Én imádtam anno, de a gyerekeim már vakaróznak tőle. Véleményem szerint inkább ajánlott irodalmi listát kellene a fiatalok elé tárni, és abból is többfélét, illetve kortárs műveket is be kellene válogatni, mind a hazai, mind a külföldi szerzők tollából. Kötelezővé tenni az olvasást nagy hiba, mert ami „kell”, azt általában nem szeretik, a kamaszok legalábbis tutira. Olyan formában, könyvekkel és ötletekkel kellene a kezükbe adni a könyveket – akár e-book formátumban is –, hogy saját maguktól jöjjenek rá, mennyire élvezik, ráadásul menő lehessen, csapatban olvasni és megosztani egymással az élményt. Hogy ők igényeljék, ezt kellene elérni, és ezt kényszerrel nem lehet. Felnőttként érzékennyé kell – ezt „kell” – válnunk arra, mi lehetne jó a gyerekeinknek, és ebben az is segít, ha újraolvassuk a kötelező irodalmat, illetve segítünk nekik megérteni, ami a jelenlegi rendszerben van, nehogy emiatt megutálják az olvasást.
A karantén alatt kezdted megírni a csoportod szórakozására az Andrea tutto bene című regényt. Nem hiányoznak a karakterek? Nem gondolkoztál rajta, hogy tovább írod?
Borka: Az Andrea & Andrea kezdetben szinglikönyvnek indult, de a pandémia – és főleg az olaszországi tragikus válságkezelés híre – előhozta belőlem, hogy saját napló helyett megírjam a bolond olasz-magyar házaspár dupla kínlódását a vírusviharban Andrea tutto bene címmel. Engem is feldobott, ahogy napról napra írtam a történetüket, igyekezve tartani a valósággal a lépést, de közben valahogy humort csempészni a kialakult szörnyűség közepébe. Az tartott szerintem ép észnél engem is azokban az utálatos időkben. Miután végeztem a kötettel, igen, hiányoztak a karakterek, de kerek egész lett a történet, véget ért a papíron. Ezért hát adott volt, hogy ha nekik már nem is, de a sztori másik két szereplőjének, Toniónak és Leonának szintén írjak egy spin-offot. Velük lett teljes ez a furcsa Y-alakú trilógia. Egyébként mindhárom rész– az Andrea & Andrea + Tonio & Leona – Rigók & Mundik 2in1 néven– elérhető a Talentum House kiadónál, elektronikus formátumban.
Ha lehetőséged volna egy emberrel leülni, aki jártas az irodalom világában, ki lenne az, és miért pont ő?
Borka: Nem is tudom. Akikkel szívesen leülnék, ők már nem élnek. Akikkel le tudnék, ők meg pont megírták azt, amit kérdeznék, csak el kell olvasnom. Nem tudnék választani.
Van valamilyen szokásod írás vagy olvasás közben, amit más furának tarthat?
Borka: Képes vagyok az utcán gyalogosan írni és/vagy olvasni, ha rám tör, ez néha elég necces, veszélyközeli helyzeteket szül. Például zebrán át, nyitott csatornafedél közelében, lépcsőn. Tudom, nem kéne! Azt hiszem, rendszeresen leizzad az őrangyalom… Azért vigyázok, már egyre ritkábban csinálok ilyeneket… Tényleg! :)
Ha három dolgon változtatnál a magyar könyvpiacon, mi lenne az?
Borka: Először is, csökkenteném az elektronikus könyvek jelenlegi 27%-os áfáját 5%-ra, ahol a papírkönyveké is van. Ez lenne a legkönnyebb, csak egy adótörvény-módosításba kerül. A második, hogy olyan szakszervezetet hoznék létre, ami többek között az írókat és magánkiadókat segítené a szerzői jogok valós védelmében, és küzdene például az illegális könyvterjesztések ellen. Ennek már meg is van az apparátusa, csak még nem tud magáról. Ha eljön az ideje, beavatom. Harmadszor pedig elfelejtetném azt a „mindent is” kizáró, elitista sznob gondolkodást a magyar emberekkel – hogy a „magasirodalom” fúj a „könnyűirodalomra”, vagy hogy nők nem írhatnak jó sci-fit, és sorolhatnám –, ami valószínűleg a jó öreg szoci időkből maradt ránk. Na, ez utóbbi kábé szélmalomharc, de én szeretem a kihívásokat!
+1.
Mit üzennél az olvasóknak?
Borka: Ne féljetek bármit elolvasni, ami szembejön veletek! Sosem lehet tudni, mi lehet éppen a „ti könyvetek” egy adott helyzetben. (Nekem már mentette meg egy szerettem életét, hogy jókor olvastam jó könyvet, ezáltal életmentő mentális állapotba kerültem. És hát tudjuk a történelemből, egy mellzsebben hordott Biblia is képes volt megmenteni a golyótól egy katona életét.)
.jpg)
