2025-ös MKMT Mozgalom adventi naptára december 6.

 Böbke Lucas: 

A Karácsonyi Tűz

Egy távoli, varázslatos világban, ahol a fák beszéltek és a folyók énekeltek, élt két ellentétes család: a Tűzvarázslók és a Jégvarázslók. A Tűzvarázslók szenvedélyes és élénk emberek voltak, míg a Jégvarázslók hűvösek és távolságtartók. Évek óta haragban álltak egymással, és a karácsony közeledtével a feszültség egyre nőtt.

A karácsony előtti napon a falu közepén álló hatalmas karácsonyfát díszítették fel. A fa csúcsán egy különleges tűzgyertya állt, amely a békét és az összetartozást szimbolizálta. Azonban a két család közötti ellentét miatt a gyertya fénye egyre halványabbá vált.

Egy fiatal Jégvarázsló, Maja, és egy bátor Tűzvarázsló, Leo, elhatározták, hogy véget vetnek a haragnak. Maja tudta, hogy a karácsony varázsa csak akkor térhet vissza, ha a két család megbékél. Leo pedig úgy érezte, hogy a tűz és a jég együtt csodákat hozhat létre.

Maja és Leo titokban találkoztak, és közösen egy varázslatos tervet dolgoztak ki. A karácsony estéjén, amikor a falu lakói összegyűltek a fa alá álltak, és megkezdték a varázslatot. A jég és a tűz egyesült, és csodálatos fényekkel töltötte meg az eget. A falu lakói ámulva nézték, ahogy a tűz és a jég együtt táncolt, és a karácsony fénye újra ragyogni kezdett.

A két család, látva a gyerekek bátorságát és a varázslat csodáját, végre megértette, hogy a harag helyett a szeretet és az elfogadás az, ami igazán számít. A karácsony estéjén a Tűzvarázslók és a Jégvarázslók összefogtak, és együtt ünnepeltek. A tűzgyertya fénye újra ragyogott, és a béke visszatért a faluba.

Az ünnep végén Maja és Leo tudták, hogy a karácsony igazi csodája nemcsak a varázslatban, hanem a megbocsátásban és az elfogadásban rejlik. A két család újra összejött, és a karácsony örökre emlékezetes maradt számukra, mint a szeretet és a barátság ünnepe.

2025-ös MKMT Mozgalom adventi naptár december 5.

Nagy Dóra:

Ünnepi fellángolás

Ahogy a szürke, nappali fényesség átalakult komor sötétséggé, úgy kezdett el lomhán, nagy pelyhekben hullani a hó. December huszonnegyedike lévén a pulzáló és tolakodó füzérek szinte bántóan hivalkodtak a házakról, miközben akarva-akaratlanul belekúsztak a sétáló emberek fülébe a karácsonyi dallamok vidám hangjegyei. Gerda, szokásához híven teljesen kizárta az ünnepi környezet hangulatformáló effektusait, és társával, Ervinnel vastag egyenruhája mögé bújva elindult a központi aluljáró irányába.

A hideg huzat erősen süvített, miközben lefelé haladtak a lépcsőn. Közterület-felügyelőként társadalmilag kirekesztettnek érezték magukat, az aznap estére kiosztott feladat pedig egyértelművé tette számukra, hogy nem egy könnyű műszaknak néznek elébe. Gerda szeme körül fellelhető ráncai mozdulatlanul fagytak az arcbőrére, míg Ervin fiatalosan, lendületesen, és elszántan lépkedett a nő mellett. Az aluljáró tele volt hajléktalannal. Többségük a kevésbé fagy zúgós részeken telepedett le, halomban álló, összegyűjtött csomagjaik között kábultan heverve igyekeztek elköszönni a mától, egy reménytelibb holnap illúziójával. Ekkor még nem is sejtették, hogy rövidesen más alvóhelyet kell keresniük, mivel a két közterület-felügyelő azt kapta feladatul, hogy ürítse ki az aluljárót, mivel a helyi polgármester a családjával ezen az útvonalon kívánt eljutni az éjféli misére.

Alig múlt el kilenc óra, és a máskor nyüzsgő terep nem sok átmeneti vendéget fogadott. Az egyik irányból a metróhoz vezető mozgólépcső monoton zaja teljesen elnyomta a néha fel-felnyüszítő metró hangját, de a pékség zárva volt, a jegyautomatáknál nem csörögtek az apróval a külföldi turisták.

Gerda és Ervin megjelenését hidegen hagyták a jelenlévő otthontalanok, lépteik kemény bakancsaik ellenére nesztelenek maradtak. Ervin erőteljesnek vélt kiállását kihasználva elordította magát a megszokott zajokkal teli helyszínen:

- Ébresztő! – visszahangzott a férfi fülsüketítően maró hangja, amitől a földön fekvők szeme egytől-egyig tágra nyílt.

Gerda is összerezzent a hirtelen kinyilatkoztatástól, és emberibb módon igyekezett az erőszakosan kiharcolt figyelmet kihasználni:

Kérem Önöket, hogy a hatályos Kormányrendelet értelmében szedjék össze a cuccaikat, és haladéktalanul távozzanak az aluljáró területéről. Ha ez nem történik meg, kötelességünk hívni a rendőrséget. A közelben levő Hajlék nevű szálló felkereshető, szívesen látják Önöket ott – mondta a nő kedvesen, de határozottan.

A többség morgolódva szedelőzködni kezdett, és a két közteres felé szórt, szokásos szidalmazások közepette távozott az aluljáró valamelyik kijáratán.

Egy alak viszont a hatalmas felbolydulás ellenére is mozdulatlanul feküdt, nyitott szemmel, és meredten bámulta Gerdát. Arcának vonásait méretes szakálla és bajusza teljesen eltakarta, alakja a több rétegnyi ruha miatt rejtve maradt a nő elől. Egyedül a szeme látszódott, amely meleg barnaságával a kétségbeesés és zavartság szikrája nélkül nézte a felé induló nőt.

Gerda érezte a férfi pillantását, tekintete ismerősnek hatott számára. Az esetleges ismertség gondolatát azonban gyorsan elhessegette magától, hiszen minden nap emberek között dolgozott, járta az utcákat, számos szempárral nézett már farkasszemet, melyek némelyike maradandó nyomott hagyhatott benne. Ezzel magyarázta azt a furcsa belső érzést, amely melegíteni kezdte a mellkasát, ahogy a férfit figyelte. Tudta, hogy meg kell szólítania, intett is társának, hogy maradjon, majd ő intézi. Úgy érezte Ervin habitusa nem volt megfelelő a helyzet megoldására, a fekvő férfi távozásra bírását más módszerekkel kellett elérni.

- Kérem uram, távoznia kell! Fel bír állni? Tud mozogni? Segítsek valamiben? – tette fel Gerda a kérdéseit egymás után, miközben leguggolt a férfihoz. Ekkor elkezdte jobban felmérni a hajléktalan állapotát, amikor is megpillantott egy furcsa heget a jobb füle mellett, amely összetéveszthetetlen volt egy általa ismert sérüléssel.

Hirtelen felugrott, és egyensúlyát keresve próbált talpon maradni. Elöntötte a fejét a vér, elvörösödve idézte fel azt a húsz évvel korábbi emléket, amely maradandó nyomott hagyott benne.

Akkor is december volt. Gerda kezdőnek számított a közterület-felügyelők között, aki egy rendőrjárőrrel párban teljesített szolgálatot. Nem szokta még meg a hidegben töltött hosszú órákat, így társa meghívta egy forró teára a városi adventi vásárban. Éppen az első korty mardosta a nő torkát, amikor hívást kaptak arról, hogy verekedés tört ki tőlük pár utcányival. A felmelegedést nyújtó italukat hátra hagyva, adrenalintól fűtötten rohantak a helyszínre, ahol egy vérző, földön fekvő férfit találtak. Az illető tehetősnek tűnt, márkás bőrdzsekiben, tiszta cipőben, és beállított frizurával rendelkezett, arca nehezen volt felismerhető az óriási vérfolt miatt, ami szűnni nem akaróan pulzált a halántékából. Eszméleténél volt, mentőt hívtak hozzá. Annyit tudott elmondani, hogy ismeretlen alakok támadtak rá, és elvitték a pénztárcáját. A dulakodás közben elesett, és felszakadt a feje. A mentők kiérkezéséig a rendőr jelentésírásba kezdett, Gerda pedig igyekezett tartani a lelket a sérültben. Szorította a kezét, beszélt hozzá, a férfi pedig hálás mosollyal jelezte, mennyit jelent számára a nő hozzáállása. A kórházban szállításkor annyit kért, hogy a nő kísérje be, és mivel Gerda műszakja lejárt, ezért egyeztetve társával a férfivel maradt. Az ismeretlen fejsérülését gyorsan ellátták, megfigyelésre még egy éjszakát bent kellett töltenie a kórházban, de végül hazatérhetett otthonába, ahova magával vitte megmentőjét is, Gerdát. Ugyanis a kölcsönös szimpátia miatt elválaszthatatlannak bizonyultak ők ketten. A férfi halántékán levő, kulcs alakú sebet összetartozásuk jelképének tartották, és boldogan vágtak bele a közös életükbe. Felvillanó szerelmük lángja hónapokig izzott, azonban fél év után a férfi egyre többször maradozott ki, sokszor ittasan ment haza. Ilyenkor mindig összevesztek, és jó pár kemény harc után végül lezárták kapcsolatukat. Gerda elköltözött, és azóta csak egyszer hallott a férfiról, amikor súlyos ittas állapotban elkövetett baleset okozásáért börtönbe került, és kapcsolattartónak őt jelölte meg. Gerdát sokkolta az eset, és hiába kereste többször is a férfi, mindig elutasította hívásait. Szörnyen csalódott volt, a férfiakba vetett bizalma mérhetetlenül megrendült, melynek következményeként hosszú évek óta egyedül élt. Bár a rövid, de annál intenzívebb kapcsolata kezdett a feledés homályába veszni, hatásai örökre megpecsételték társas kapcsolatait.

Annyi év után ismét eljött a találkozásuk ideje, ugyanis a földön fekve megismert egykori szerelem feküdt a piszkos aluljáró rideg kövén. Pont úgy, ahogy húsz éve, segítségre és együttérzésre várva. Gerda biztos volt a férfi ittasságában, de kötelességének eleget téve igyekezett felsegíteni egykor szerelmesen ölelt társát. Ahogy átkarolta a jéggé fagyott testet szíve vadul dobogni kezdett, és zavarában nem tudta eldönteni, hogy az aluljáró fémes szagú bűze, vagy lefagyott szaglószervének működési zavara okozta, hogy egyáltalán nem érzett alkoholszagot a férfi irányából. Az ernyedt test lassan olvadozni kezdett, és próbált a férfi felállni, miközben tekintetével szinte megbabonázta Gerdát. Ajkait igyekezett megtornásztatni, hogy szavakat tudjon formálni velük, és végül megszólalt:

- Szervusz Gerda. Bár megismerkedésünk hasonló körülmények között történt, nem biztos, hogy megismersz, László vagyok. Hosszú idő telt el, én hoztam pár rossz döntést, ezért kerültem ebbe a helyzetbe, amiben most látsz. Mindig féltem, hogy egyszer összefutunk, bevallom, mikor megláttalak teljesen megszűnt számomra a külvilág, és lemeredve bámultalak a vakító neonfényben. Megértem, hogy sosem fogadtad a hívásaimat, de már gyönyörű lesz a karácsonyom, hogy láthattalak, és hogy elmondhatom neked, mennyire köszönöm, hogy akkor ott megmentettél, majd pár hónap múlva otthagytál. Lehet nem hiszed el, de azóta, hogy börtönbe kerültem, nem iszom egy kortyot sem. Kijőve onnan azonban mindenemet elvesztettem szépen lassan, így ebbe az élethelyzetbe kényszerültem. Közben rákot diagnosztizáltak nálam, ami miatt minden napot ajándékként élek meg jelenleg a környezet ellenére. Hálás vagyok neked, mert két olyan döntést hoztál velem kapcsolatban, amelyek megmutatták számomra a helyes irányt. Bár nincstelen vagyok, de szabad és boldog. Ez csak neked köszönhető – mondta László, miközben egy apró könnycsepp csordult le az arcán.

Gerda összetört a hallottaktól. Erős szívdobogása szűnni nem akaróan zakatolt a testében, László iránt érzett gyengéd érzelmei hatására pedig úgy érezte nem hagyhatja magára a férfit. Teljes extázisba kerülve közölte Ervinnel, hogy tesz egy kis kitérőt, és megígérte neki, hogy pár óra múlva találkoznak. Majd megfogta László kezét, és a közelben lévő lakásához kísérte. Ott engedett neki egy forró fürdőt, és még a férfi belefeküdt a kádba, Gerda leszaladt az éjjel-nappali kisboltba, és vett pár dolgot Lászlónak: borotvát, tiszta ruhákat, és tisztálkodószereket. A szerzeményeket becsúsztatta a résnyire nyitva hagyott fürdőszobaajtón, és felmelegített egy nagy tál halászlevet, melyet karácsonyra vásárolt magának.

Éjfélt ütött az óra, mire László előmerészkedett a fürdőből. Vékony teste szinte elveszett a reklámszöveges pólóban, amit Gerda talált neki. Szürkévé vált bőre miatt még elveszettebbnek és kiábrándultabbnak tűnt, mint korábban az aluljáró padlóján. Félve leült az asztalhoz, és szótlanul kanalazni kezdte a frissen tálalt levest. Gerda eközben csendben, rezzenéstelen arccal fürkészte a férfi óvatos mozdulatait. Igyekezett magába szívni jelenlétét, és újra élni egykori közös, boldog pillanataikat. Végül a csendben telt hosszú percek után Gerda szólalt meg először:

- Itt maradhatsz éjszakára. Nyugodtan kapcsold be a tévét, takarózz be. Idetettem egy párnát is a kanapéra, hogy kényelmesen aludhass. Nekem vissza kell mennem, mert még tart a műszakom, de reggel jövök – majd megsimogatta a férfi kezét, felvette a kabátját és távozott.

Sietett vissza Ervinhez, nem bízott a fiatal fiúban, félt, hogy mindezt jelenteni fogja a főnöknek. Ervint azonban lefoglalta egy játék, amit a telefonján játszott sokszor a műszak nagy részében, és észre sem vette, hogy a nő közelít feléje.

- Oh, már itt is vagy. Gyere menjünk be melegedni a szemközti italozóba. Ránk fér egy-két mocskos szó, csak, hogy érezzük az ünnepi hangulatot – mondta vigyorogva a férfi, majd határozott léptekkel a csehó felé indult.

Valóban nem okoztak felhőtlen örömet megjelenésükkel az italozóban, így kikértek egy kör forró teát, majd azt fénysebesen lehajtva tovább indultak a dermesztő hidegben. Gerda csak a műszak végére tudott gondolni. Az utcán töltött idő még lassabban telt, mint szokott. Az események a munka végén felgyorsultak, és Gerda már azon vette észre magát, hogy izgatottan matat a bejárati ajtaja előtt, hogy mihamarabb bejusson a lakásába.

Az ajtón belépve csend fogadta. Levette áthűlt kabátját és cipőjét, és ajkait harapva sietett a nappali felé. Fél szemmel benézett a konyhába, ahol látta, hogy az asztalon korábban gőzölgő halászlét tartalmazó tányér eltűnt. Megtorpant, ezért úgy döntött belép a helyiségbe, ahol meglepődve tapasztalta, hogy minden tányér a helyén van, a halászlé pedig ott csücsült békésen a hűtőben. Nem tudta mire vélni a helyzetet, ezért gondolkodás nélkül rohant a nappaliba, ahol a kanapén a párnák a megszokott rendben sorakozva várták, hogy Gerda közéjük huppanjon. Ehhez azonban egy cseppet sem volt kedve. Körbe futotta a lakás minden zugát, de nemhogy Lászlót nem találta, olyan volt, mintha nem is járt volna nála soha a férfi. A fürdőszobában katonás rendben álltak a női tisztálkodószerek, nyoma sem volt borotvának és arcszesznek. Gerda értetlenül állt a helyzet előtt, elképedt azon, amit látott, pörögtek a fejében a magyarázatok, mert valójában hihetetlennek tűnt mindaz, ami történt vele.

Kint már javában szakadt a hó, minden koszos utcasarok fehérré változott. Karácsony reggelén alig mozdult ki valaki, Gerda mégis elhatározta, hogy kiszellőzteti a fejét. Egy pár órát sétált a belvárosban, kirakatokat nézegetett, és önkéntelenül minden olyan helyet felkeresett, ahol hajléktalanok szoktak tanyázni. Senkivel sem találkozott, hiába kutatta Lászlót, nem találta meg. Teljesen letörve, és zavarosan tért haza. Mielőtt belépett volna a lakásba kipakolta a postaládáját, amihez napok óta hozzá sem nyúlt. Tele volt karácsonyi képeslappal, melyeket külföldön élő barátai küldtek neki, volt közte számla, és egy furcsa, fehér boríték, amelyen nem szerepelt feladó. Gerda a lakásába lépve izgatottan tépte fel a levelet, mely egy gyászjelentést tartalmazott.

„Mély fájdalommal tudatjuk, hogy Piktor László 2024.12.18. napján, életének 45. évében elhunyt. Felejthetetlen halottunk hamvasztás utáni búcsúztatóját 2025. január 12-én, 12:00-kor tartjuk a helyi temetőben. Drága emléke szívünkben örökké él!”

Gerda nem hitte el, amit olvasott. Kicsúszott kezéből a levél, és hangos zokogással a földre rogyott. Úgy érezte a sírás által távozik belőle az a rengeteg felgyülemlett érzés, amit László váltott ki belőle ismertségük során. Korábban sosem ejtett könnyet a férfi után. Határozottan vette tudomásul közös útjuk végét, látta be, hogy nekik nem egyirányba kell menniük. Közben szeretett, reménykedett, és csalódott, amely egyszerre fakadt ki belőle László halálhíre hallatán.

Gerda sosem tudta magában hova tenni az akkori szenteste történéseit. A valóság és a képzelgés határa olyannyira összemosódott a fejében, hogy hetekbe telt számára ismét emberek közé menni. Végül szíve és lelke megnyugvást talált, és László temetése után kezdett a nő visszazökkeni a mindennapokba. A karácsony viszont örök csoda maradt számára, egy olyan ünnep, amikor bármi megtörténhet. Még egy régi szerelem is fellobbanhat újra, akár egy gyertya ingatag lángja.

2025-ös MKMT Mozgalom adventi naptár december 4.

Bombicz Judit:

Karácsonyi varázs

Al generált kép

A hó apró pelyhekben hullott a kis falura, mintha még az ég is ünneplőbe öltözött volna. A házak ablakaiban gyertyafény táncolt, és a kéményekből lustán gomolygott a füst. A templomtorony órája épp hatot ütött, amikor Anna becsukta maga mögött a kis boltot, ahol egész nap szaloncukrot és mandarint osztogatott a falu gyerekeinek.

A kosarában egy cipó, egy kis darab sajt és egy csomag gyertya lapult. Valamiért úgy érezte, ez az este más lesz, mint az eddigiek.

Otthon a kandallóban gyorsan tüzet rakott, a macskája, Bodza, a lábához dörgölőzött. A kis ház melege lassan átjárta a testét, és Anna leült az ablak mellé. Odakint a hó egyre sűrűbben hullott, mintha minden fájdalmat és gondot be akarna takarni.

A komód egyik kis rejtett fiókjából elővette és lassan kinyitotta azt az aranyszalaggal átkötött dobozt, amit még sok-sok éve Lászlótól kapott karácsonyra. Benne egy apró szív alakú ezüstmedál pihent, abban pedig egy elhalványult fénykép: egy férfi mosolygott rajta, szeme épp olyan meleg volt, mint az övé. László tizenöt éve ment el, azon a karácsonyon, amikor a hó is úgy hullott, mint most.

Anna elmosolyodott. „Nem múlik el semmi, csak más formában marad velünk” – suttogta, és a medált a nyakában lógó ezüstláncra akasztotta. Aztán lassan felállt, és az asztal közepére tette a gyertyát. Meggyújtotta, és a láng finoman remegni kezdett a meleg levegőben.

– Boldog karácsonyt, László – mondta halkan.

Abban a pillanatban valami különös történt.

A gyertya lángja megremegett, mintha valami szél suhant volna végig a szobán. Anna összerezzent, aztán lassan felemelte a fejét. A kandalló fényei közt, a meleg derengésben egy alak rajzolódott ki – áttetszően, mégis valóságosan. László állt ott. Ugyanolyan mosollyal, amilyennek mindig is emlékezett rá. A szeme csillogott, mint a csillagfény, amely most az ablakon át a szobába szűrődött.

– Nem kell félned – szólt halkan, a hangja olyan volt, mint a szél susogása a fenyők között. – Én soha nem mentem el igazán. Minden karácsonykor itt vagyok veled. Minden nap, amikor mosolyogsz, amikor segítesz másokon – ott vagyok benned. Te vagy az én otthonom, Anna, és mindig az is maradsz.

Azzal a szoba megtelt fényességgel, békés, aranyló ragyogással. László alakja lassan elmosódott, de a mosolya ott maradt, mint egy pecsét a levegőben.

Az ablakon túl a hóesésben egy csillag különösen fényesen ragyogott fel. Mintha az ég is mosolygott volna. Anna szíve megtelt melegséggel, és tudta, hogy sosem volt egyedül.

Kint a templom harangja megszólalt, és a hangja bejárta a falut. Az emberek gyertyát gyújtottak, nevetés és ének szállt a levegőben. Anna kinyitotta az ablakot, hogy hallja a dallamot, és a fénylő csillag felé nézett.

A szíve mélyén érezte: a szeretet – akár a fény – nem halványul el soha. Csak tovább adódik, kézről kézre, szívről szívre, mint egy örök láng karácsony éjszakáján.

2025-ös MKMT Mozgalom adventi naptára december 3.

Linda Penny:

Karácsonyi playlist

Clara végzős.

Ami azt jelenti: érettségi, felvételi, szorongás, és persze minden más, amitől egy tizennyolc évesnek néha legszívesebben kiugrana a saját bőréből.

És most jön a karácsony. Már megint.

A ház kívül-belül úgy néz ki, mintha egy karácsonyi katalógus robbant volna fel benne. Az udvaron fényfüzérek, a nappaliban girlandok, a konyhában fahéjillat és nonstop karácsonyi playlist.

Mariah Carey, Michael Bublé és a Wham, Clara gyomra már a dallamoktól is liftezik.

De anya és nagyi teljes ünnepi transzban égnek, a tizenkét éves ikrek is beszálltak: hóemberes pulcsiban táncolnak a „Jingle Bell Rock”-ra. Clara pedig a plafont bámulva számolja, hány nap van még hátra ebből az egészből.

Apa a tengerentúlon dolgozik, valami fontos projekt miatt. Talán hazaér karácsonyra, talán nem.

A suliban mindenki boldog: „Mi Ausztriába megyünk síelni!”, „Mi együtt díszítjük a fát a barátommal!”

Clara meg csak bólint.

Ken, az a köcsög, pont most dobta. Azt mondta, „több időt akar a felvételire fordítani”. Persze.

Közben meg Nikollal, az eggyel alattuk járó szőke cicával posztol közös képeket.

Clara úgy érzi, mintha mindenki másnak lenne helye ebben az ünnepben. Csak neki nem.

A szobájába menekül, becsukja az ajtót, és a fülére húzza a fejhallgatót.

De még így is hallja a Santa Tell Me-t a konyhából.

December 22-én este állt meg a taxi a ház előtt.

Clara az ablakból nézte, ahogy kiszáll apa, és mellette egy srác.

Magas volt, napbarnított bőre és göndör haja szinte vibrált az utcai lámpák fényében, kezében egy gitár.

A nappaliba érve Clara visszafogta magát, hogy apja nyakába ugorjon, mint egy hároméves.

A vendég előrelépett, és kezet nyújtott.

– Szia, Dilan vagyok – mondta, miközben a háttérben épp a Rockin’ Around the Christmas Tree szólt.

– Clara – felelte tömören, és épp csak érintette a felé nyújtott kezet.

Nem volt kedve új emberekhez. Pláne nem karácsonykor.

De néhány óra múlva rájött, Dilan más.

Nem kérdezett semmit, nem próbált vicces lenni. Csak leült a kanapéra, és halkan pengetni kezdett. A Last Christmas dallama csendesen született meg a húrokon, de valahogy nem volt idegesítő.

Clara megdöbbent, hogy nem fordult fel tőle a gyomra.

Később kiderült: Dilan apja is folyton utazik. Az anyja már nem él velük. Ő is egyedül van, csak másképp. És a zenébe menekül.

Karácsony napján Clara először nevetett.

Nem a család miatt.

Hanem mert Dilan azt mondta: „Ez a karácsonyi playlist olyan, mint egy zenei bűncselekmény.”

Clara egy pillanatra elfelejtette, hogy utálja az ünnepet.

December 30-án Clara feltette a kérdést a vendégnek megkérdezte:

– Eljössz velem a suli újévi bulijára?

A fiú egy pillanatig hezitált. De aztán ránézett. És bólintott.

A tornaterem színes fényekben úszott, a hangszórókból dübörgött a zene, a plafonról ezüst konfettik lógtak. Clara sosem gondolta volna, hogy egyszer még jól fogja érezni magát egy iskolai bulin. De most ott állt Dilan mellett, aki épp a gitárját hangolta a sarokban, és valami furcsa nyugalom áradt belőle.

Clara körbenézett. A szokásos arcok, a szokásos pózok. És ott volt Ken is. Egyedül. Nikol sehol.

A srác a telefonját nyomkodta, majd idegesen zsebre vágta.

Clara elmosolyodott. Nem kárörvendően, csak úgy… megkönnyebbülten.

Dilan odalépett hozzá.

– Minden oké?

Clara bólintott.

– Most már igen.

Dilan követte Clara tekintetét. Ken ott állt, egyedül. A pillantások találkoztak. Egy másodpercnyi csend. Ken zavartan elkapta a szemét.

– Tudod, ha valaki nem látja, milyen vagy valójában… az nem is érdemel meg. – mondta Dilan halkan.

Clara ránézett. A fények tükröződtek a fiú szemében, és hirtelen nem hallotta a zenét, nem látta a tömeget.

Csak őt.

A DJ bejelentette:

– És most jön egy különleges dal… vendégünk, Dilan előadásában

Dilan csak ennyit mondott:

– Ez most neked szól, szépségem.

Aztán kilépett a színpadra, és elkezdett játszani. Clara szíve halkan, de biztosan dobogott. Nem a zene miatt.

Hanem mert végre valaki tényleg látta őt.

2025.-ös MKMT Mozgalom adventi naptár december 2.

Violet V. Vandor:

Adventi fények

A hó nesztelenül hullott a város fölé, csillogó, puha takaróval borítva be az utcákat, házakat, fákat.

Anne a kávézó pultja mögül figyelte, ahogy az autók lámpáinak sárgás fényei megcsillannak a pelyheken, és a járókelők fázósan, a sáljukba burkolózva sietnek haza. Már csak pár nap volt karácsonyig, de számára az ünnep most nem csodát, hanem a hiányt, az egyedüllétet jelentette. Két évvel ezelőtt, pont ezen a napon szakított Briannel. Azóta minden adventi fény bármilyen gyönyörű is volt, fájó emlékeket idézett fel benne.

A kávézóban halk karácsonyi zene szólt, a levegőben fahéj és sült alma illata keveredett. Anne forró csokoládét készített egy fiatal párnak, akik kéz a kézben üldögéltek egymás mellett, nevetgélve. A szíve összeszorult, de mosolyogva vitte asztalukhoz a két bögrét. A szerelem mindig szép látvány volt, még akkor is, ha neki most csak az emléke jutott.

Alig ért vissza a pulthoz, a háta mögött megcsendült a bejárati ajtó kis harangja. A beáramló hideg légárammal együtt egy ismerős illat is belibbent, friss hó, bőrkabát, és valami halvány, régi melegség. Anne felnézett. Brian állt előtte.

Ugyanabban a szürke kabátban, amit ő választott neki ajándékba, szakításuk előtt.

– Hello, Anne – szólalt meg halkan, kissé bizonytalan mosollyal. – Láttam, hogy még mindig itt dolgozol. Gondoltam, megiszok valami meleget, mert hideg van kint.

Anne nem tudta, mit mondjon. Két éve nem beszéltek, nem is látta azóta, és most, mintha semmi sem változott volna, újra ott állt előtte.

– Persze – mondta végül kissé rekedten. – Foglalj helyet. Még mindig forralt bort kérsz a kávé mellé, ugye?

– Még nem felejtetted el? – nevetett fel halkan Brian és leült az ablak közelébe.

Amíg Anne az italt készítette, remegett a keze. Bosszantotta a dolog. Nagyon váratlanul érte a férfi megjelenése. A szíve is egyszerre vert hevesen és óvatosan. Amikor az italt az asztalra helyezte, Brian ránézett, és a pillantásában ott játszott az az ismerős fény, amelyet nem tudott elfelejteni.

– Tudod, a tavaly decemberben is eljöttem ide – mondta halkan –, csak nem mertem bejönni.

Anne elmosolyodott, de a torkát a sírás fojtogatta.

– És most mi változott? – kérdezte végül.

– Talán az, hogy rájöttem semmi értelme a büszkeségnek, ha közben nélküled a mindennapok üresek.

Szavai őszintének tűntek. A háttérben a zene lágyan szólt: „Have Yourself a Merry Little Christmas” dallama töltötte be a helységet. Odakint sűrűbben hullott a hó, bent pedig a kis meleg presszóban, valami régi érzés újraéledt.

Brian lassan átnyúlt az asztalon és megfogta Anne kezét.

– Kezdjük elölről. Nem úgy, mint régen, hanem úgy, ahogy most tudjuk, őszintén.

Anne sokáig nézte a kezét az övében, aztán bólintott.

– De csak akkor, ha idén együtt díszítjük fel a fát.

Brian elmosolyodott.

– Megígérem. És minden évben újra.

Odakint az adventi fények még erősebben ragyogtak, mintha az ég is áldását adta volna rájuk. A kávézó melege körülölelte őket, s ezen az estén, egy csésze forralt bor fölött, lassan újra megszületett a karácsony igazi csodája: a megbocsátás, a remény és a szerelem.

Eltelt egy pár nap a találkozásuk óta, és mivel Brian nem jelentkezett, Anne bár nagyon remélte, hogy eljön, valójában egy olyan jelenséget érzett kibontakozni szívében, hogy talán a férfi mégiscsak megfeledkezett az ígéretéről. A város ünnepi fényben úszott, minden ablakban gyertyák és apró égők ragyogtak. A hó vastagon borította be az utcákat, a levegőben sült gesztenye illata keveredett a téli hideggel.

Anne kabátjába burkolózva sietett hazafelé, kezében egy papírzacskóban a legfontosabb karácsonyi kellékekkel: mézeskalács, narancs és két apró dísz – egy szív és egy csillag. Az egyiket magának vette, a másikat, Briannek.

Belépett a lakásba. A kandalló jóleső melege körbefonta a szobát és megsimogatta jéghideg arcát. A fenyő a sarokban várta, hogy feldíszítsék, de már betöltötte az otthont az illatával. Lassan levette a kabátját, körülnézett és halkan felsóhajtott. Két éve még ketten díszítették fel a fát. Most pedig…

A gondolatait egy kopogtatás szakította félbe. Összerezzent. Vékony ujjaival végig simította haját, majd az ajtóhoz sietett, és kinyitotta. Ott állt előtte Brian. Kezében egy doboz, benne színes gömbök és egy ezüstszálas girland.

– Megígértem, hogy együtt díszítjük fel a fát – mondta mosolyogva. – Remélem nem késtem el.

Anne csak bólintott, és félreállt az ajtóból. Hát mégis eljött, itt van.

– Gyere be. Épp most akartam feldíszíteni a fát. Azt hittem, hogy… – de nem fejezte be. Brian bement és letette a dobozt a kis asztalra. Tudta, hogy mit akart mondani Anne, de úgy tett, mintha nem hallotta és nem értette volna.

A szoba lassan megtelt nevetéssel, vidám, meghitt beszélgetéssel, és a díszek csilingelésével. A férfi a fenyő tetejére egy aprócska angyalt tett, amit évekkel ezelőtt közösen vettek egy karácsonyi vásáron.

– Még mindig megvan – jegyezte meg halkan.

– Persze, ami tetszik, azt soha nem dobom ki – felelte Anne, és a hangja elárulta, hogy nem csak a díszről beszél.

Kint közben újra elkezdett havazni. A fehér pelyhek rászálltak az ablakpárkányra, és kíváncsian kukucskáltak be az ablakon. Minden olyan békés, meghitt volt, mintha maga az ég is ünnepelne odafent.

Brian egy gyertyát gyújtott, a láng megremegett, majd békésen táncolni kezdett az asztalon.

– Hiányoztál, Anne – mondta alig hallhatóan.

– Te is nekem – felelte ugyanolyan halkan Anne, és ebben a három szóban benne volt az a két elmulasztott karácsony, minden el nem küldött üzenet, és minden kimondatlan bocsánatkérés.

Brian lassacskán közelebb lépett, és megfogta Anne kezét.

– Tudod, mit kívántam, amikor leesett az első hó? – kérdezte.

– Mit?

– Hogy újra veled lehessek karácsonykor. Hogy újrakezdjük, de most már úgy, hogy többé ne engedjük el egymás kezét.

Anne tekintete megtelt fénnyel, és ahogy Brian karjai közé bújt, a szívéből eltűnt minden múltbéli fájdalom.

Odakint megkondult a templom harangja. Bent pedig, a kis szobában, a karácsonyfa aranyló fényei között, két ember újra egymásra talált.

A gyertya lángja táncolt a díszeken, a hó puhán hullott, és valahol odakint egy száncsengő csilingelt.

– Boldog karácsonyt, Brian – suttogta Anne.

– Boldog karácsonyt szerelmem – felelte ő. – Ez lesz az első közös ünnepünk… a sok közül.

És ahogy a hó lepte éjben a két szív egymásra talált, a fenyő csúcsán ülő kis angyal is mosolygott, hiszen tudta, hogy a karácsony legszebb ajándéka nem a fa alatt, hanem a szívben rejtőzik.

2025-ös MKMT Mozgalom adventi naptár december 1.

Szemán Zoltán:

A vendég

Novella

1951. December 24. Valahol az Alföldön.

Farkas alezredes fázósan húzta össze magán a vastag egyenruhakabátot. Hiába gombolta be nyakig, a kocsiban elterpeszkedő hideg bekúszott a szövet alá. Bosszús mordulással kilökte a Pobeda ajtaját és kikászálódott az ülésről. Bakancsa jeges hódarába huppant. Elgémberedett ujjakkal cigarettát kotort elő. Tenyerével védve a gyufásdobozt forgolódott kicsit, hogy a gyorsan közeledő estével érkező széltől megóvja az ébredező lángot. Nagyot szippantott a kesernyés füstöt eregető cigarettából, majd párafelhővel keverve kifújta. Bosszús pillantást vetett a felnyitott motorháztető felett görnyedező Pintér őrmesterre. Az altiszt káromkodása, elkeseredett „anyázása” cseppet sem hangzott biztatóan. Körülnézett a lapos, hóborította tájon, de pár téli álomba szenderült kopasz fán kívül semmi különlegeset sem fedezett fel.

„Rohadjon meg az is, aki pont huszonnegyedikére tette a központi eligazítás napját!” – dühöngött az ÁVH tiszt. A hóba dobta a csikket és a motorral bajlódó emberéhez lépett.

– Hogy állunk, Pintér elvtárs?

– Jelentem… sehogy – ugrott vigyázzba az őrmester. – A franc se tudja, mi baja ennek az istenverte tragacsnak! Még az öregapám sem látott ilyet!

– Nana, őrmester elvtárs! A szovjet szocialista nehézipar egyik kiemelkedő minőségű gépjárműjéről beszél, ráadásul vallási vonatkoztatásban!

– Nem, én… izé… alezredes elvtárs… – futott ki a vér a negyven körüli altiszt arcából.

Farkas alezredes magában bosszankodott egy sort, és az arca továbbra is komor maradt.

– Tisztában vagyok vele, hogy nehéz a múlt kapitalista szokásait levetni, ezért ezt most még elnézem magának. De ha lehet, igyekezzen kicsit, különben itt fagyunk meg mind a ketten!

– Értettem, alezredes elvtárs! – tisztelgett Pintér és sietve ismét az engedetlenkedő motor fölé hajolt.

Két cigarettával és bő félórával később a tiszt megpillantotta a havas földúton közeledő szekeret. Amikor melléjük ért, a vastag, viseltes kabátban üldögélő kocsis megrántotta a gyeplőt. A sovány lovacska engedelmesen megtorpant. Idős, cserzett arcú, nagy bajuszú paraszt pislogott az úton rekedt egyenruhásokra. Feljebb tolta a kucsmáját és odabólintott nekik.

– Jó estét! Segíthetek valamiben?

– Magának is. Hacsak nem ért az autószereléshez, akkor aligha – felelte az olajos kezét a nadrágjába törölgetve Pintér.

– Várjunk csak, őrmester elvtárs! – intette le Farkas a beosztottját és a parasztemberhez fordult. – Szekerezzen már el a legközelebbi faluba, szóljon a tanácselnöknek, hogy itt ragadtunk az út mentén.

– Hát, ’iszen megtenném én, de ippeg az ellenkező irányba megyek. A falu arra van – intett az öreg abba az irányba, amerről jött – úgy jó hat kilométer. Ha jól kilépnek, egy-két óra alatt odaérnek.

– Maga ellenszegül a parancsnak? – szorult ökölbe az alezredes keze.

– Nem én, de szerintem jobb vóna, ha mondjuk elgyünnének velem a tanyára. Itten van ni, a mögött a sor fa mögött. Gyalog sincs több, mint bő félóra járás. Nálunk tölthetik az éjszakát, aztán holnap reggel beviszem magukat Ladányba.

A két ÁVH-s tekintete összevillant. Farkas egy pillanatig eltűnődött, majd megrázta a fejét.

– A gépjármű állami tulajdon, nem hagyhatjuk őrizetlenül.

– Ahogy gondolják, de errefelé a kutya se jár. Meg osztán, ki merne hozzányúlni az ótójukhoz? Na, sok szerencsét! – cserdített oda a kocsis a lónak.

– Várjon már! – kiáltott rá Farkas. – Rendben, én magával megyek. Pintér elvtárs, maga itt marad, igyekszik megjavítani a kocsit. Ha sikerül, eljön értem.

– És ha nem sikerül? – kérdezte nyugtalanul az altiszt.

– Sikerüljön! – keskenyedett el az alezredes szeme. – De ha mégsem, bemegy a faluba és felveri a tanácselnököt. Segítséget szerez, bármi áron. Legkésőbb holnap reggel már úton kell lennünk!

– Értettem, alezredes elvtárs.

A parasztember arcára volt írva, hogy jót mulat a dolgon, de aztán nagy nyögéssel lemászott a bakról. A szekérderékból ölnyi fát kerített, leszórta az őrmester lába elé.

– Ha fázna, rakjon tüzet! Nem elég egész éjjelre, de egy darabig kitart.

Farkas az öreggel együtt felmászott a szekérre, az idős férfi megnógatta az igáslovat.

– Gyerünk, Rigó! Ideje lesz mán hazaérni…

Szótlanul tették meg az alig pár perces utat. A tanyaház apró ablakaiból sárgásan lobbanó fény integetett hívogatóan feléjük. A kicsit távolabb álló ólak sötéten, üresen álldogáltak a sűrűsödő félhomályban. Loncsos kutya rohant a közeledő szekér elé, veszett csaholással ugrálta körül a bakról leszálló tisztet.

– Helyedre! – mordult rá az öreg. A kutya a gazdájához somfordált és onnan morgott figyelmeztetően Farkasra. Az öreg ismét megigazgatta a kucsmáját: – Ejnye na, hát még a nevét se tudom, tiszt úr!

Az alezredes szeme fennakadt a szóra. Nagy levegőt vett.

– Már nincsenek urak! Elvtársak vagyunk, mindannyian! Amúgy Farkas István alezredes vagyok az Államvédelmi Hivataltól.

– Ha maga mondja… Kovács János – nyújtott kezet a tanyagazda.

Az alezredes elfogadta a jobbot, majd az idős férfi invitáló mozdulatára a vályogház bejáratához lépett. Kovács benyitott, a tiszt követte. Az ajtó egyenest a konyhába nyílt. Odabent petróleumlámpa fénye és a sparheltből áradó meleg fogadta őket.

– Asszony, megjöttem! Vendéget hoztam!

Jöttükre idős, töpörödött nő emelkedett fel a hokedliről. Sötét kendője alól ijedten pislogott az egyenruhás férfira. Farkas is látta az asszony rémületét, hát biztatóan rámosolygott.

– Nincs semmi baj, néni! Lerobbant az autónk és az ura volt olyan kedves, hogy meginvitált az éjszakára. Farkas István vagyok…

– Á, hogy úgy – bólintott az idős nő. – Isten hozta minálunk!

A tiszt szeme megrebbent, de nem fűzött megjegyzést a dologhoz.

– Erzsók! Kifogom a lovat, adok neki, oszt gyüvök – fordult ki Kovács az ajtón.

Az öreg néni suta mozdulattal hellyel kínálta Farkast.

– Gondolom, éhes, szomjas – motyogta, azzal csorba, kifakult mintájú tányért, bádogcsuprot kerített. Csak két terítéket tett az asztalra.

– Maga nem eszik?

– Én mán ettem elébb – tett egy ütött-kopott fazekat a tűzhelyre. – Mindjá’ megmelegszik.

Nyekkent a kilincs, a gazda visszatért. Kabátját, kucsmáját az ajtó melletti akasztóra lökte, majd elégedetlen pillantást vetett az asztalon álló bögrékre.

– Ejnye, na! Tán vízzel akarod kínálni a vendéget, he?

Időtől elmattult féldecis poharakat kotort elő a szekrényből, mellé lekoppintott egy félig teli üveget. Öntött a tisztnek, magának, majd megemelte a pálinkáspoharat.

– Na, isten-isten!

Farkas kezében megállt a pohár. Érezte, hogy a bosszúság ismét úrrá lesz rajta.

– Kovács elvtárs, ugye tudja, hogy ha már éltetni akar valakit, akkor az legyen Sztálin elvtárs, vagy Rákosi elvtárs. Az ilyen ostoba vallásos babonák kora lejárt.

– Ha maga mondja – vont vállat a parasztember. – Azt azé’ mondhatom, hogy egészségünkre?

– Hogyne, az egészség fontos dolog – enyhült meg az alezredes és egyhajtásra leküldte az italt. Könnybe lábadt szemmel csettintett a nyelvével: – Ennek aztán van ereje. Szilva?

– Javarészt az, meg egy kis barack is van benne, me’ a szilvát megette a pondró.

– Jó termés lehetett, ha még pálinkára is jutott belőle.

– Nem vót rossz, de jó se – emelte meg az üveget az idős férfi, hogy újratöltse a kiürült poharakat. Időközben az étel is megmelegedett, és ínycsiklandó illatokkal árasztotta el a konyhát. Farkas gyomra nagyot kordult. A pálinka, na, meg a sparheltben lobogó tűz átmelegítette. Gyorsan megszabadult a kabátjától. A gazdasszony az asztalra emelte a lábast, kenyeret hozott a kamrából. A parasztember kést ragadott, keresztet rajzolt vele a kenyérre, mielőtt megszegte volna. Az asszony szedett a férfiaknak. Sűrű leves illata kúszott a tiszt orrába. Éhes volt, de csak eltűnődve piszkálta a disznóhús darabokat a tányérján.

„Házikenyér, hús, pálinka!” – gondolta végig az ÁVH tiszt. „Biztos, hogy nem szolgáltattak be mindent! Az ólak üresek, hát honnan a hús? Feketevágás! Csak az lehet! Ezt ki kell vizsgálni, de sürgősen! Nem is beszélve arról, hogy ezek az emberek mintha nem is hallottak volna arról, hogy a korrupt kapitalista világ évekkel korábban megszűnt és a kommunizmus irányelvei léptek életbe az egész országban. Ki kell küldenem pár embert, hogy házkutatást tartsanak! Szólnom kell a helyi párttitkárnak, hogy jelöljön ki egy aktivistát, aki majd elmagyarázza ezeknek a szerencsétleneknek a szocializmus és a kommunizmus alapjait! Talán csak túl ostobák, hogy felfogják, de ha kell, hát átnevelőtáborba mennek!”

Farkas egy pillanatra lehunyta a szemét és nyugalmat erőltetett magára. Amikor kinyitotta meglepődve látta, hogy eggyel többen vannak a konyhában. Kíváncsi-ijedt tekintettel egy hétéves forma kislány ácsorgott az öreg néni mellett és az alezredest bámulta.

– Te ki vagy, bácsi? Te vagy a Jézuska?

Az alezredes megcsóválta a fejét.

– Nincs olyan, hogy Jézuska! Ostoba babonaság! – mordult a gyerekre, majd szúróssá váló tekintetét az idős párra emelte. – Mire tanítják maguk ezt a szegény gyereket? Hol vannak a szülei?

– Az anyját múlt télen vitte el a tüdőgyulladás – vetett keresztet Kovács. – A fiunk meg ottmaradt a fronton, még negyvennégyben.

– Bácsi, te kaptál ajándékot? – engedte el a nagyanyja szoknyáját a kislány.

– Ajándékot? – zökkent ki sötét hangulatából a tiszt.

– Igen, karácsonykor szoktunk ajándékot kapni, meg adni is. Te mit kaptál?

– Én… én semmit – felelte Farkas enyhe zavarral.

– Nem baj, én adok neked! – csillant fel a kislány barna szeme és túlméretes felsője zsebéből egy már kicsit ráncos, piros almát halászott elő. – Tessék, neked hozta a Jézuska! Boldog karácsonyt!

A lányka ártatlan tekintetét látva az alezredest emlékek rohanták meg. Elszorult a torka, kirúgta maga alól a széket.

– Mindjárt jövök! – vetette oda szárazon a házigazdáinak, és kirontott az udvarra. Az ajtó mellett alacsony, hófödte lóca állt, a férfi kapkodó lélegzettel lerogyott rá.

Igen, ő is megjárta a háború poklát. Amikor rövid szovjet fogság után már mint elkötelezett kommunista hazatért, az Üllői úton álló házuk helyén csak lebombázott romokat talált. Felesége, kislánya eltűnt és hiába mozgatott meg eget és földet, nem bukkantak a nyomukra. Őrülettel határos kétségbeeséssel kutatott utánuk, de ahogy teltek az évek, úgy vált egyre haloványabbá a remény. A remény, ami talán a kezdetektől fogva is csupán ábránd lehetett. A Kovács kislány őszinte, gyermeki önzetlensége mintha az eddig elfojtott érzések, érzelmek zsilipjét nyitotta volna ki a lelkében…

Nem tudott többé parancsolni magának, előredőlt és vállát rázó zokogásban tört ki. Az éveken át visszatartott fájdalma tomboló vulkánként tört elő… Könnyprizmás szemmel egy pillanatra látni vélte Irént és Anikót, látta, amint a nő árnyalakja kézen fogja a kislányukat és halovány mosollyal búcsút int…

Megtörölte a szemét, szipogott, mély sóhajjal vett pár nagy levegőt. Miközben hagyta, hogy az izomdermesztő hideg a bőrébe marjon, gyors, kemény elhatározásra jutott. Nem készít jegyzőkönyvet Kovácsékról. Nem lesz semmiféle jelentés, de még említés sem róluk. Ez lesz az ő karácsonyi ajándéka…

Fényszóró kévéje fúrta át a sötétséget, és a téli este csendjét közeledő autó motorhangja zúzta szét. Úgy tűnt, az őrmesternek sikerült megjavítania a kocsit.

A tiszt még egyszer odapillantott, ahol feleségét és kislányát alig pár másodperce látni vélte. Felsóhajtott, szomorkásan elmosolyodott:

– Legyetek bárhol is, boldog karácsonyt!

Lény Ede: Odelin

Szeretném megköszönni a Helma kiadónak és Lény Ede írónak, hogy lehetőséget biztosítottak arra, hogy elolvashassam az Odelin című kötetet. Ez a könyv tele van humorral, a történet maga pedig hihetetlen. Az olvasókat visszarepíti a kommunizmus idejébe.

Lény Ede:

Odelin

Tartalom:

„Mi történik, ha egy amerikai örökös, az indián féltestvére, valamint néhány helyi vagány nyomozni kezd egy elásott kastélykincs után Edelény szívében? Hát az, hogy elszabadul a káosz, és egy felejthetetlen, kacagtató kaland veszi kezdetét!

Az Odelin nem csak egy szatirikus regény, hanem egy igazi magyar groteszk mese örökségről, szerelemről, korrupcióról és túlélésről. A L’Hullier-Coburg kastély falai között megbúvó titkokat próbálja felfedni egy csapat sörszagú hős, élükön Johnival, az örökössel, valamint ellenlábasával, a féltestvér Tasunko Sapa Dick indiánnal Amerikából, Bi’bával, az önjelölt észemberrel, valamint Isi barátunkkal, a két lábon járó szerencsétlenséggel. És ott van a szerelme, Irénke is… aki miatt mindenki mindent elveszíthet… Ez a könyv azoknak szól, akik szeretik a történelmet, csak nem úgy, ahogy eddig ismerték.”

Véleményem:

Ez a kötet számomra sok meglepetést tartogatott, több szempontból is. Először is, mert ilyen stílusban megírt könyvet én még nem olvastam, mintha egyszerre volna egy csepp történelem, egy elbeszélő regény és egy humoros oldaláról bemutatott emlék.

Az író stílusa mindenképpen egyedi. A fejezetek előtt italajánlat is található, és egy rövid ismertető.

Másodrészt még az írótól nem olvastam, így kellemes csalódást okozott.

A könyv egy régi kastély, egy titkos szoba és egy régi monda.

A főhőseink sem különleges emberek, hanem hétköznapiak, mint mi magunk vagyunk.

Ahogyan olvastam a könyvet, olyan érzésem volt, mintha egy bárban vagy régi kocsmában ülnék, és hallgatnám egy szomszédos asztaltársaság beszámolóját a napjaikról. Egyszerre izgalmas és érdekes.

Maga a regény a kommunizmus ideje alatt játszódik.

Hogy bennem a regény milyen érzéseket váltott ki olvasás közben? Azt mondanám, hogy a kíváncsiságot. Kíváncsi voltam oldalról - oldalra, fejezetről - fejezetre haladva, hogy mi fog még történni a főhőseinkkel, mibe is keverednek bele. Hogyan tudják a titkokat, titokban tartani, vagy hogy ez lehetséges-e? Hogy kik a titokzatos látogatók és miért jöttek?

Számtalan kérdésem merült fel, még mire a könyv végére értem, bár nem hosszú a kötet maga, mégis jó volt belelátni az író világába. Még ha ennyire meg is keverte, Lény Ede.

Minden 18. éven felüli olvasónak tudom ajánlani, aki vágyik a humorra és a kikapcsolódásra. Főleg, ha szeretnétek más szemlélet alapján megismerni a történelem egy részét.

A kastélyban játszódó jelenetek a kedvenceim. Főleg a kastély története, amelynek egy részét már a könyv elején megismerhetünk.

Odelin című könyv több zsánernek a keveréke. Vagyis ez az én tapasztalatom. De tényleg szívből ajánlom azoknak, akik szeretik a történelmet, a humort és vágynak a megszokott helyett valami másra. Jó szórakozást!

Lény Ede hivatalos oldala

Helma kiadó

Interjú a Pitypang kiadó szerzőjével Olivia Brice-vel.

Szeretném megköszönni Olivia Brice írónőnek, hogy elfogadta az interjú felkérésemet. Számomra különleges ez az interjú mert az írónő munkásságát szinte a kezdetektől követem, és az első regényét egy nyereményjátékon nyertem meg. Már az a romantikus történet is a szívembe lopta magát, és örülök, hogy egyre több regénye jelenik meg és egyre sikeresebb. Szóval most végre van módom kifaggatni a siker áráról, a regények megszületéséről és arról, hogy mivel is lepi meg az olvasóit a jövőben. Nemrég jelent meg a karácsonyi regénye, amely nagy sikernek örvend. A címe pedig nem más, mint Ellenség a fagyöngy alatt.

Ezt a kötetet a Pitypang kiadónál, az írónőnél és minden nagyobb könyvterjesztőnél megtalálod.

Még egyszer köszönöm kedves írónő, hogy elfogadtad a felkérésemet. Lássuk is az interjút.

Honnan jött az ihlet, hogy megírd 2020-ban az első regényed, amely egy romantikus regény, és a Újra élni és hinni címet viseli?

Olivia: Egy személyes veszteség inspirálta a történetet, és az írás számomra egyfajta terápia is volt. A történettel elsősorban néhány órányi kikapcsolódást szerettem volna adni az olvasóknak, ugyanakkor nem tudtam, és nem is akartam elrejteni benne a saját érzéseimet. Igyekeztem mindezt egy könnyedebb, befogadható formában átadni, hogy az olvasó egyszerre érezhessen fájdalmat, reményt és megnyugvást.

Honnan jött az Olivia Brice írói név? Miért pont ezt választottad?

Olivia: Nem igazán kedvelem a saját keresztnevemet, ezért már a kezdetektől tudtam, hogy álnéven szeretnék publikálni. Az Anna és az Olívia név állt hozzám a legközelebb, de mivel az Anna különböző formáit már több magyar írónő is használta, végül az Olívia mellett döntöttem.

Ezután olyan vezetéknevet kerestem, ami jól cseng mellette, és így született meg az Olivia Brice írói név.

Az első és a második regényed a Newline kiadónál jelent meg. Nehéz volt kiadót választani a regényeid számára?

Olivia: Nem volt különösebben nehéz a döntés. Mielőtt kiadót választottam, tájékozódtam, és tudatosan kerestem azt a helyet, ahol kezdőként is hittek bennem és a történeteimben.

A NewLine-nál ezt akkor megkaptam.

 A romantika mellett a regényeidben mindig van valami tanulság vagy elrejtett üzenet. Ez mennyire tudatos nálad?

Olivia: Ez nálam teljesen tudatos. Szeretem, ha egy történet nemcsak szórakoztat, hanem valamilyen üzenetet is hordoz. Fontos számomra, hogy olyan valós problémákat érintsek, amiket sokan megélnek, de kevesen mernek kimondani. Ha egy olvasó magára ismer egy-egy helyzetben, vagy csak annyit érez, hogy nincs egyedül a nehézségeivel, akkor már elértem, amit szerettem volna.

A második regényed a Kiadó szerelem, amely szintén egy romantikus regény. Honnan veszed ezekhez az ihletet? Mennyi szerepe van ebben a regényedben a valóságnak?

Olivia: A Kiadó szerelem esetében egy igazi slow burn történetet szerettem volna írni, és egy olyan női főszereplőt megalkotni, aki ugyanazzal a rajongással és alázattal fordul a könyvek felé, mint én.

A könyvek iránti szeretetemet próbáltam beépíteni a történetbe, a romantikus és párkapcsolati részekben pedig sok saját gondolatot fogalmaztam meg a házasság intézményéről és az emberi kapcsolatok mélységéről. Bár a cselekmény teljes mértékben fikció, az érzelmek, amik áthatják, nagyon is valóságosak.

Hogyan találtál rá a Pitypang kiadóra? Mennyire volt nehéz bekerülni hozzájuk?

Olivia: A Pitypang Kiadó tulajdonosát, Farkas Anettet, még a NewLine Kiadónál töltött évekből ismertem meg, és azóta is figyelemmel kísérem a munkásságát. Mindig is csodáltam, milyen tudatosan építette az írói karrierjét, ami számomra is igazi példát jelentett.

Amikor megláttam, hogy kiadót alapít, egy percig sem volt kérdés, hogy felkeresem. Éppen akkoriban döntöttem el, hogy más szemlélettel szeretnék közelíteni a könyvkiadáshoz, a marketinghez, és tudtam, hogy ebben Anett és a Pitypang Kiadó a legjobb partner lesz.

A kéziratom elnyerte a tetszésüket, gyorsan megtaláltuk a közös hangot, és mindketten úgy éreztük, hogy jól tudnánk együtt dolgozni. Utólag is úgy gondolom, ez volt az egyik legjobb döntésem.

A Pitypang kiadónál először egy duológiát adtál ki, amelynek ha jól tudom van egy novellaelőzménye. Ennek a duológiának a megírása mennyire volt tudatos nálad? Vagy a novella írása közben már kialakult benned egy kép, hogy a szereplők történetét meg akarod írni?

Olivia: A novellám, a No para egyfajta átvezetés a Kiadó szerelem és a Nehéz eset között. Amikor írtam, még egyáltalán nem gondoltam arra, hogy Rhys, a duológia férfi főszereplője, végül egy egész történetet, sőt, egy sorozatot fog kivívni magának. Egyszerűen csak volt bennem egy érzés, amit ki kellett írnom magamból, viszont ez olyan fájdalmas emlékeket hívott elő, hogy muszáj volt valamilyen szerethetőbb, humorosabb formában elmesélnem. Rhys karaktere ehhez tökéletesen illett. Eredetileg nem duológiának indult a történet, de annyira magával ragadott az érzelmi ív és a szereplők világa, hogy egy könyv kevésnek bizonyult ahhoz, hogy mindent elmondjak.

Miért pont a romantikus zsáner mellett tetted le a voksodat? Nem gondolkozol azon, hogy más zsánerben is kipróbálod magad?

Olivia: Hiszek abban, hogy szerelem nélkül nincs élet. Azt gondolom, mindannyiunkban ott él a vágy, hogy szeressünk, és hogy minket is szeressenek. A romantikus történetekben az a legszebb, hogy reményt adnak, megmutatják, hogy bármennyi nehézség, csalódás vagy kétely után is van esély az igaz szerelemre, és arra, hogy újra megtaláljuk önmagunkat valaki más mellett.

Talán ezért írok szívesen a szerelemről: mert szeretem megmutatni, hogy még a legviharosabb történetnek is lehet boldog vége.

Ha valaha más zsánerben is kipróbálom magam, abban egészen biztos, hogy lesz romantikus szál, számomra ugyanis a szerelem az, ami életet lehel egy történetbe.

Gratulálok a legújabb könyved megjelenéséhez. Ahogy láttam ez a karácsonyi regény rengeteg meglepetést okozott neked, számítottál Te arra valaha, hogy ekkora sikert fog aratni?

Olivia: A legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ez a kis történet, már ha csak az oldalszámot nézzük, ekkora sikert arat majd.

Tudtam, hogy aki esélyt ad neki, az szeretni fogja, de a szerethetőség és az, hogy egy könyv valóban eljusson az olvasókhoz, két teljesen külön dolog.

Őszintén szólva az elején nagyon féltem tőle, hiszen egy számomra új zsánerben próbáltam ki magam, ahol háttérbe szorul az erotika, és inkább a humor, valamint a könnyed romantika kerül előtérbe.

Nem tudtam, hogyan fogadják majd ezt a váltást az olvasók, de a visszajelzések minden várakozásomat felülmúlták. A szeretet, amit ez a könyv kapott, számomra a legnagyobb ajándék.

Szerinted mi a siker ára? Mennyi marketinganyag és egyéb segítség kell szerinted hozzá?

Olivia: Mindig is tudtam, hogy a sikernek nagy ára van, és azt csak sok befektetett munkával lehet elérni. Korábban a marketinget afféle mumusnak tartottam, amibe nem szívesen vágtam bele, ma már viszont egészen másként tekintek rá. Megtanultam, hogy a marketing nem ellenség, hanem lehetőség, segít eljuttatni a történeteimet azokhoz, akiknek szólnak.

Bár még mindig nem mondanám a szívem csücskének, ma már látom benne a szépséget és a kreativitást. Egyre magabiztosabban mozgok ezen a területen, és rengeteget tanulok a szakemberektől, akikkel együtt dolgozom.

Úgy gondolom, hogy egy könyv sikere sosem egyetlen ember érdeme. A háttérben ott áll a kiadó, a szerkesztő, a korrektor, a tördelő és a borítótervező is. Egy jól felépített csapatmunka eredménye, ha egy regény nemcsak belül, hanem kívül is igazán tökéletes.

Mit üzennél az olvasóidnak?

Olivia: Azt üzenném az olvasóimnak, hogy ha úgy érzik, megrekedtek az életükben, ne féljenek változtatni, soha nincs túl késő újrakezdeni.

Ne hagyják, hogy bárki lebeszélje őket az álmaikról, mert azok adják az élet igazi értelmét. És ami talán a legfontosabb: vegyék körbe magukat olyan emberekkel, akik hozzáadnak az életükhöz, akik felemelik őket, nem pedig elvesznek belőlük.

Olivia Brice hivatalos oldala