Néhány héttel ezelőtt váltottam pár szót egy volt tanítónénimmel. Felfedezte az írói oldalamat, és elkezdte figyelemmel kísérni a szépirodalmi tevékenységemet. Kedvesen méltatta is a gondolataimat egy hozzászólásban, ezért megkértem, hadd használjam fel a szavait olvasói véleményként a könyvem népszerűsítésénél. Egyik mondata vagy inkább mondása velem kapcsolatban még mindig a tudatom peremén lebeg, és még mindig elmosolyodom rajta, ha eszembe jut.
A VÁRAKOZÁS IDEJE
Felemás az emlékezés és az érzések, amelyek számomra az év utolsó ünnepi időszakához kötődnek. Amióta csak az eszemet tudom, mindig megvolt bennem ez idő tájt a várakozás, az izgalom valami után, amire vágyni lehetett, mindig ott volt a szentség az életünkben. Ha eszembe jutnak a gyermek- és kamaszkorom évei, még most is felébred a gyomrom tájékán valami remegő feszülés, amely az ünnepekhez kapcsolódik.
Akkor még nem tudtam, miért van ez, erősebb volt a vallás parancsa, hogy templomba kell menni, gyónni és áldozni, és odamenni a jászolhoz a Szűzanya szobra alatt, hogy szinte valóban azt vártam mindig, maga a Kisjézus fekszik tán a durva posztóval lefedett szalmán. Nagyanyáim között vonultam a templom felé, szüleim igen ritkán kísértek el, csak sátoros ünnepeken.
Ezért volt olyan emlékezetes a nagy készülődés a didergést ígérő reggeli vagy esti istentiszteletre, amikor előkerültek a bélelt irhakabátok, szüleim nagy büszkeségei. Kevesen engedték vagy engedhették meg maguknak, hogy ilyen becses ruhaneműt tartsanak, s őszintén szólva én nem is igen kedveltem a sajátomat, mert meglehetősen kényelmetlen és körülményes volt a viselete. Már csak ahhoz is két ülőhely kellett, hogy elrendezhessem magam körül. Nagyon örültem, amikor aztán eljött az idő évekkel később – hiába vettek drága szüleim még nagyobbat is, mint a méretem – és menthetetlenül kinőttem a gyönyörű darabot. Édesapám próbálta volna, hogy varrjuk a gombokat némileg kijjebb vagy engedjük ki deréktájban, ám a varrónő sajnálkozva közölte, hogy nem lehet azt, csúnya lesz, látszani fog, bármit tesz vele. Meg kell mondanom, nem kis erőfeszítésembe került, hogy ne lehessen látni rajtam a megkönnyebbülést. Végre úgy járhattam, mint társaim, még ha ez széphez szokott szemű édesapámnak inkább csak csalódást és elégedetlenséget is okozott.
Innen, mármint a templomba járás szokásából származott talán, hogy kezdetben egyfajta különös, mondhatni ridegebb kapcsolat fűzött a karácsony kellékeihez is. Kevésbé a fenyőfához, jobban az adventi koszorúhoz. Fiatalkoromban azon igyekeztünk, hogy mindig élő fa legyen a kisszobába állítva, szépen feldíszítve, csillogva, fényeskedve, fekete öntöttvas tartóban, mintha a nappali csillárja költözött volna le néhány napra a cirádás, vörös mintás szőnyegre. Ó, azok a régi idők! Akkor még a gyerekszoba volt az ünneplés színhelye, s fotó bizonyítja, hogyan próbáltam eljátszani újonnan kapott játékzongorámon a Boci, boci, tarkát, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Később, jóval később, amikor már felnőttként néztem elébe az ünnepnek, a nagyszoba lett az ünneplés színhelye, és nagy egyetértésben döntöttünk úgy, hogy nem veszünk többé él fenyőt, sajnáltam azért a két hétért kivágni bármely fát is.
Hogy miért cseréltem meg a mesélésben december végét az elejével, az most fog kiderülni. Az adventi időszak tart ebben a szürke, félhomályos hónapban a legtovább. Mégis, érzés csak annyi fűzött hozzá az elmúlt években, hogy mindig megünnepeltük az iskolában, ahol tanítottam. Ez volt az összes téli ünnep közül a legjelentéktelenebb számomra, nem éltem meg különlegesnek. Négy hét készülődés, várakozás és munka, amely onnan indul, amikor épp csak felocsúdtunk a Halottak napja után. Pedig eltelik egy egész hónap közben. Csakhogy az év végi hajrában észre sem vesszük. Valahol a tudatunk peremén tanyázik a kétségbeesett, töprengő ráébredés, hogy lassan ideje lesz ajándék után nézni a szeretteinknek, de arról fogalmunk sincs, minek örülnének, mi a szívük vágya. Végezzük mindennapi dolgainkat, míg egyszerre szemükbe ötlik a boltok polcain a százféle adventi koszorú, karácsonyfadísz és készre díszített műfenyő, s egyszerre azt olvassuk a fotocellás ajtó nyíló-záródó üvegfelületén, hogy ünnepi nyitva tartás várható a hétvégéken, mert bronz-, ezüst- és aranyvasárnap következik. Révedezve jut el hozzánk, hogy akkor talán még lesz idő, míg oda nem jutunk, hogy végül ezeken a napokon a legnagyobb a nyüzsgés, a türelmetlenség és a tanácstalanság.
Sok éven át nézegettem még a piacok kínálatát is, mert mindig felmerült bennem, hogy veszek kis ebédlőnk asztalára egy adventi koszorút. Legyen ez az időszak is végre a helyén kezelve. Még sem tettem meg soha, merthogy minek az? Csak foglalja a helyet, mindig át kell rakni máshová, ha étkezésre kerül a sor, a műanyag csúnya, az igazi hullatja a tűleveleit. Így mindig lebeszéltük magunkat róla. Nálunk inkább csak a karácsonyfának volt szokása, s ha túl soknak bizonyult rá az árvalányhaj meg a gyöngyfüzér, hát felakasztgattam a lépcsőház fakorlátjára és az előszoba tükreire. Ez volt a mi díszítésünk.
Az adventi készülődéshez tartozó koszorú iránti vágyamat máshol éltem ki. A környékbeli kisiskolában. Ott komoly hagyománya lett a gyertyagyújtásnak. Ott értettem meg sok mindent ennek az időszaknak a jelentőségéről, ott szálltam magamba csendben és nyugalomban a lyukas óráim alatt, és gondolkodtam el az élet értelméről. Annyi sok érzés és gondolat suhant át rajtam ezekben a percekben, miközben világosan tudatába kerültem az ünnep szentségének és méltóságának. Ráébredtem, hogy csend kell hozzá, mély, tiszteletben tartott némaság, földöntúli nyugalom. Csak arra néhány percre, amikor gyertyát gyújtunk. S hiába éreztem addig ridegnek és hidegnek ezt a néhány percet, az csak azért volt, mert ritkán járok ennyire bent, a lelkem zugaiban, ahová a zajos külvilág nem enged túl gyakran.
Egy éven aztán mégis lett egy egyszerű adventi koszorúnk, édesanyám szerezte be valahonnan. De más volt a légkör, a vasárnapi ebéd mellé gyújtottuk be rajta a gyertyákat, miközben a tévében éppen a híreket mondták be. Három csillárból sugárzott a fény, amely elnyomta a gyertyák erejét, s valahogy érvényét vesztette az ünnep. Akkor határoztam el, hogy megteremtem a saját adventemet egyszer, ami se nem rideg, se nem zajos, és nem érzem sötétnek és jelentéktelennek sem. Pontosan az lesz, amiről szólnia kell. A várakozásról, a megpihenésről, az elmélyülésről, miközben várjuk a Kisjézus eljövetelét.
Egyszer majd eljön az ideje, amikor a kislányom nagyobb lesz, és nem darabokra szedni való játékot lát csak a koszorúban, amikor megteremtem azt a helyet, ahonnan nem kell sehová áttenni, mert útban van, és ahol épp elég jelentőséget kap ahhoz, hogy melegséget és ünnepélyességet árasszon. És akkor majd elmesélem Manónak a gyertyák jelentését is…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése