Böbke Lucas
Kis Angyal a Karácsonyi Éjben
A tél rideg karmai mélyen belevájtak a város sötét utcáiba. A hó apró pelyhekben hullott, lassan, csendesen, mintha az ég is gyászolná a sötétségbe burkolózott karácsonyestét. A peremkerületi utcákon alig mozgott valaki. Néhány kopott fényfüzér küzdött a hideggel és a széllel, próbálva hirdetni, hogy az ünnep nem tűnt el teljesen.
Egy apró alak lépkedett a havas járdán. Lilla volt az, egy kilencéves kislány, akinek kabátja vékony volt, cipője talpa pedig alig tartott. Kezében egy régi dinamólámpát szorongatott, amit nagyapja, István bácsi hagyott rá. A dinamó fénye alig világította meg a lány apró arcát, de szemeiben ott pislákolt a remény.
„Csak néhány lámpát kell meggyújtanod, Lilla” – mondta reggel István bácsi. Az idős férfi a kis kályha mellett ült, fáradt arcán finom mosoly pihent. „Tudod, régen, amikor még én vigyáztam a városra, mindig azt mondták, hogy a fény a karácsony lelke. Most rajtad a sor, kislányom. Tedd meg helyettem, és ne hagyd, hogy a sötétség győzőn.”
Lilla csak bólintott, de a szíve nehéz volt. Félt, hogy nem tud megfelelni ennek a nagy feladatnak, de ugyanakkor érezte, hogy István bácsinak mennyit jelentene, ha a főtéren a lámpák újra ragyognának.
A kislány megállt az első lámpánál, ami a város szélén állt. A dinamólámpa halk surrogással felizzott, ahogy forgatni kezdte a kart. Amint a fény kigyúlt, az utca megtelt egy furcsa, megnyugtató melegséggel. Lilla előtt egy pillanatra felderengett egy emlék: az édesanyja, ahogy nevetve hívta őt a karácsonyfához. Édesapja a háttérben állt, kezében egy aprócska zenedobozzal, amelyből egy lágy dallam csendült fel. Lilla mélyet sóhajtott, és tovább indult.
A harmadik lámpánál Lilla egy összegubbasztott alakot pillantott meg az egyik kapualjban. Egy hajléktalan asszony volt, rongyokba burkolódzva, remegő kézzel. Ahogy Lilla közelebb ért, a nő felnézett, és tekintetük találkozott.
– Mit keresel itt, kislány? – kérdezte az asszony rekedt hangon.
– A lámpákat kell meggyújtanom – felelte Lilla halkan. – Nélkülük nincs karácsony.
Az asszony szeme megtelt könnyekkel. – Nem gondoltam, hogy vannak még olyanok, akik hisznek a karácsonyban.
Lilla habozott, majd levette kopott kabátját, és az asszony vállára terítette.
Az asszony megszorította a kislány kezét. – Köszönöm. Nem felejtem el, amit tettél.
Ahogy Lilla a főtérre ért, a hó egyre sűrűbben hullott. Az utolsó lámpa bekapcsolása nehezebbnek tűnt, mint az összes többi. A kezei már elgémberedtek a hidegtől, de valahogy mégis erőt merített. Ahogy a lámpa kigyúlt, a tér fényei sorra megelevenedtek, mintha a dinamó lámpája minden reményt felébresztett volna.
Az emberek lassan gyűlni kezdtek. Eleinte csak néhányan nézték kíváncsian a ragyogó fényeket, majd egyre többen jöttek elő házaikból. Emma néni, aki mindig mogorva volt, forró teát osztogatott. Egy idős férfi, aki szinte sosem beszélt senkivel, kalácsot vitt a tér közepére. A tér megtelt karácsonyi dalokkal és nevetéssel.
Amikor az utolsó lámpa kigyúlt, Lilla a tér közepére nézett, és megállt. Az égen egy csillag ragyogott különösen fényesen. A csillag mintha egy dallamot küldött volna lefelé, azt a dallamot, amit Lilla a zenedobozból ismert. A kislány szemébe könnyek szöktek. Úgy érezte, hogy szülei figyelik őt valahonnan, és büszkék rá. István bácsi is megjelent, nehézkesen, de mosollyal az arcán. Amikor megölelte Lillát, csak annyit mondott:
– Te vagy a legbátrabb kislány, akit ismerek.
A hajléktalan asszony ott állt a téren, és a kabátot szorosan magára húzva figyelte, ahogy az emberek karácsonyi dalokat énekelnek. Könnyek peregtek le az arcán, de most valami új érzés töltötte el: remény. Ahogy a tér megtelt melegséggel és fényekkel, Lilla úgy érezte, hogy mindaz, amit elveszített, valahogy mégis vele maradt. A szeretet, amit adott, nemcsak a várost, hanem a szívét is fénybe borította.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése