J. Simon Aranka:
Hó-tánc
Vastag, szürke felhőpaplan alatt
Csöndben szunnyad, álmodik a város.
Szél sem rezdül, kósza ág sem moccan,
A Hold is elbújt, talán ő is álmos.
Néma utcák kopott aszfaltjára
Fázós fénykört rajzolnak a lámpák.
Holle anyó toronyszobájának
Ablakában dagadnak a párnák.
Dermedt éjben csillagvarázs készül,
Rezzen, mozdul ég sötét kárpitja.
Halvány hangok suttognak, surrognak,
Égi mester a táncot megnyitja.
Apró pihék tűnnek fel a légben,
Könnyű léptük’ egyre lejjebb lejtik.
Pörgő, forgó csoda-balettjükkel
S jönnek újak nyüzsgő kavalkádban,
Mindenütt víg hópihe viháncol.
Bágyadt lámpák sápadt sugarában
Milliónyi fehér csillag táncol.
Hullnak egyre, szállnak, kavarognak,
Karneváli csillám rumbát járnak.
Lám, az alvó Hold is előbukkan,
Fényében még szebben sziporkáznak.
Noktürn csendül, kecses, lágy keringő
Forgat, szédít fürge pehely-táncost.
Tempó gyorsul, felragyog az égbolt,
Tüzes szamba tölti be a várost.
Lassan fárad, fogy a táncos sereg,
Sorban hullnak alá az aszfaltra.
Csönd van újra, a Hold bambán bámul
A várost fedő hófehér paplanra.
J. Simon Aranka:
Könnyek a levesben
Volt-e valaha is élete? Már abban sem volt biztos, csak azt tudta, hogy most nincs. Kiürült agy, kiürült szív, kiürült has. Hogy is lehetne így élni?
… voltak pedig jobb napjai, egészen biztos. Még fel-felrémlett néha egy tiszta, barátságos otthon melege, vagy egy-egy érzés, amely mára csupa alaktalan és megfejthetetlen emlékhez kötődött, mégis szívfacsaró nosztalgiával töltötte el. Talán valamikor szerették is. Talán.
Minden olyan távolinak tűnik a valóság tükrében. Nyáron italtól, drogtól bátorodott fiatalok töltik rajta duhaj kedvüket, télen az aluljáróban a járó-kelők, vagy a buszon öntudatosan, bérlettel utazók utálkozó szeme elől zárkózik önmagába. Sajnálják tőle azt a kevés meleget is, amit itt-ott összelop magának. Olyan sokszor hallotta, hogy ő a társadalom salakja, hogy már maga sem gondolja másként. Rég kiégett belőle minden, ami elfogadhatóvá teszi az embert a többi ember szemében.
Nincs büszkesége, hisz nap, mint nap a kukát túrja, vagy a markát tartja egy kis apróért… néha a gyomra is emlékszik valamire, ami meleg volt és jó ízű.
Nincs méltósága. Bárki leköpheti, vagy belerúghat. Ő csak salak, az emberiség hulladéka. Ugyan, kit érdekel a por, ami a cipőjére tapad? Gyorsan lerázzák, és a következő pillanatban már el is felejtik, hogy valaha is ott volt … valamikor nem így, másként ment ez. Előre köszöntek az emberek. Olykor még kísértik a negédesen mosolygó, mára már elmosódott arcok.
Nincs ruhatára. Státuszszimbóluma a rongyai, melyben lilára dermedt testtel próbál átlopakodni a télen, hogy a fagyos halál észre ne vegye. Minden ősszel fohászkodik, hogy az idén is sikerüljön… néha-néha álmaiban még felrémlik egy férfi, aki minden reggel gondosan megborotválkozott, és tisztán, vasalt ruhában ment munkába.
Munkája sincs már. Kinek kell egy éhező testű, lázas szemű, használhatatlan roncs … élt egyszer valahol egy ember, akinek jó állása volt, szerető felesége, szép gyermekei. Volt két dolgos keze, értelmes, jó élete. Legalábbis sokáig így hitte. Ma már arra sem emlékezett, hogy ki is volt valójában. Élt egyáltalán? Talán, de az régen volt, még az ital előtt, a megcsalás előtt.
Agyondolgozta magát, hogy a családja jólétben élhessen, és most egyáltalán semmije nincs. Se pénze, se felesége. Semmije, ami egykor volt. Mindent elvitt a másik, akinek jutott ideje az asszony körül legyeskedni. Neki csak a kiürült agya és a jéggé fagyott szíve maradt. Meg az éhség, mely éles késként hasít üresen kongó gyomrába. Cél sincs, ami hajthatná valahová, akárhová. Elfáradt, nem tud már versenyt futni az élettel. Ide vezetett a látástól-vakulásig munka. Fedél sincs a feje fölött. Kár is megkérdeznie magától: megérte?
Elfáradt. Nincs többé ereje a kihalt város jeges utcáit róni. A karácsonyi díszben ragyogó téren senki sincs rajta kívül. Persze, hisz szenteste van. Csak az üresen ásítozó padok várnak rá; nászágy vagy koporsó, most egyre megy. Türelmesen, ülve várja, hogy szerelmesen átölelje a halál. Elfagyott kezeit egymásba kulcsolja. Már nem is érzi a hideget. … váratlanul megragadják, hóna alá nyúlnak, viszik, vezetik, ki tudja hová. Fel sem fogja, mi történik, lábai nehezek, mégis engedelmesen lépkednek. Álom ez, csak álom, vagy már meg is haltam, mondogatja magának.
Barátságos, meleg szobában, terített asztal mellett eszmélődik. Nem érti, hogy került ide. A sarokban fenyőfa, egyszerű díszekkel. Mézillat terjeng. Egy kéz fehér tányérban aranysárga, gőzölgő levest tesz elé. Lágyan rezgő főtt, fehér csirkehús, sárgarépa úszkál benne. Orrát betölti az étel ínycsiklandó párája. Csak most néz föl vendéglátóira. Homályos, elmosódott arcokat lát. Ismeri őket, vagy sem, ki tudja. Talán abból az előző életből jöttek, de az is lehet, hogy egyszerűen csak jók. Emberségesek. Tekintetükkel biztatják, hogy egyen. Nedves a szemük. Vagy csak rosszul látja. Hát igen, az ő szeme sem a régi. Már az sem. Remegő kézzel meríti kanalát a levesbe. Egy része végigfolyik ápolatlan szakállán, a másik felét áhítattal szürcsöli. A forró lé elixírként árad szét belsejében. Mikor is érezte ezt az ízt? Ezer éve, vagy több? Érezte egyáltalán valaha? Csak nehogy felébredjen! Összeszorul a szíve. Valami nagyon fáj ott legbelül. Ilyen szép karácsonya már régen nem volt. Lehajtja fejét, leteszi a kanalat. A fájdalom ellenére furcsa boldogság járja át. A mennyország is ilyesmi lehet. Köszönetképpen lassan potyogni kezdenek a húslevesbe mélyről feltörő, rég elapadtnak hitt könnyei.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése