2024 adventi naptár 15

Sike Erzsébet

Ünnepekre várva

Karácsonynak táján felcsendül egy ének,

Dallamát hallgatván megnyugszik a lélek.

Másként szól a harang, másképp jár az óra,

Szívünk másként dobban minden kedves szóra.

Csillagok ragyognak, angyalok dalolnak...

Karácsony éjjelén csillagszórók gyúlnak.

Örömtáncot járunk, boldogságra várunk...

Ünnep eljöttével szeretetre vágyunk!

2024 adventi naptár 14.

 

Violet V. Vandor

A Mikulás

Messzi tájon, csendes éjben,

A Mikulás útra kél;

Rénszarvasok húzta szánkón

Repül, repül, mint a szél!

Viszi a sok ajándékot,

Várnak rá a gyerekek,

Sok kis apró csillagocska

Üdvözli a menetet.

Csilingel a szán csengője,

S amerre ő elhalad,

Táncot járnak a hópihék

Belepik a falvakat.

Egy hóember észreveszi,

Üdvözli az öreget,

S kalapjával jó sokáig

A szán után integet.

Kint vannak a kicsi csizmák,

Ragyognak a párkányon

Jégvirágok nézegetnek,

Kifele az ablakon

Reggelre a kicsi csizmák

Ajándékkal tömöttek,

A sok színes csomagoknak

Örülnek a gyerekek.

Messzetűnik jeges szánján

Reggel a jó Mikulás,

Télországban várja otthon

Egy jóleső lazulás.

Violet V. Vandor

 A Mikulás titka

Egyszer volt, hol nem volt, messze, az Északi-sarkon, élt egy kedves, mosolygós, piros ruhás ember, akit mindenki csak Mikulásnak hívott. A Mikulás minden karácsony éjjelén ajándékokat vitt a gyerekeknek, és egyik gyerek sem kapta, ugyanazt az ajándékot! Az évek teltével a gyerekek sokszor elgondolkodtak, hogyan tudhatja a Mikulás, hogy ki volt jó és ki volt rossz az év során. Nos, ennek a történetnek a titkát most megosztom veletek!

Valamikor régen, amikor a Mikulás még fiatalabb volt, és csak néhány segítője volt az Északi-sarkon, elkezdett azon tűnődni, hogy hogyan tudná kideríteni, melyik gyerek viselkedett jól, és melyik nem. A legtöbben megérdemelték az ajándékokat, de voltak olyanok is, akiknek egy kis figyelmeztetésre volt szükségük, hogy jobban viselkedjenek. A Mikulás nem akart senkit megbántani, de fontosnak tartotta, hogy az ajándékok a jóságot és a kedvességet jutalmazzák.

Egy nap, amikor a műhelyében dolgozott, és a manói éppen játékokat csomagoltak, hirtelen egy különös, villogó fény jelent meg az égen, amely furcsa módon egyre közelebb és közelebb jött az ablakához. A Mikulás kíváncsian kinyitotta az ablakot, és amikor kinézett, egy titokzatos, apró, szárnyas lény szállt elébe. Ő volt a Karácsony Szelleme, egy tündér, aki a világ minden sarkát bejárta, és jól ismerte az emberek szívét.

– Üdvözöllek, kedves Mikulás! – mondta a tündér, lágy, dallamos hangon. – Tudom, hogy azon töröd a fejed, hogyan tudhatnád meg, ki volt jó és ki rossz az év során. Azért jöttem, hogy segítsek neked!

A Mikulás mosolyogva fogadta őt, és kíváncsi volt arra, mit is mondhat neki.

– Nagyon szívesen fogadom a segítségedet, mert tényleg nehéz feladat eldönteni, ki érdemli meg az ajándékokat és ki nem – válaszolta.

A Karácsony Szelleme egy aranyporral telt kis üvegcsét vett elő, és felé nyújtotta.

– Ebben a palackban egy különleges varázspor van – magyarázta a tündér. – Ezt a port szórd a rénszarvasaidra, mielőtt útnak indulsz. Ha a rénszarvasok a házak fölé érnek, a varázspor a kéményeken át beszáll a házakba, és láthatatlanul megérzi, hogy a gyerekek jól viselkedtek-e abban az évben, vagy nem.

A Mikulás ámulva nézte a csillogó port.

– De hogyan tudhatom meg, hogy mit mutat a varázspor? – kérdezte.

A tündér egy apró, régi könyvet is előhúzott a zsebéből. – Ez a könyv a Jók és Rosszak Könyve – mondta. – Minden évben, amikor elindulsz, a könyv kinyílik, és a gyerekek neve ott lesz benne. Ha egy gyerek jól viselkedett, a neve mellett egy csillag fog ragyogni. Ha rosszalkodott, de még van lehetősége javulni, akkor egy pici felhő jelenik meg mellette, ami azt jelzi, hogy néhány kedves szó és buzdítás segíthet neki. De ha valaki igazán rossz volt, a neve mellett egy szürke füstcsík lesz. Ilyenkor az ajándék helyett csak figyelmeztetést kap, hogy jövőre jobban kell viselkednie.

A Mikulás hálásan fogadta a tündér ajándékait, és megköszönte a segítségét. Amikor eljött az ideje, hogy a rénszarvasokkal útnak induljon, a varázspor és a könyv megmutatta neki minden gyerek nevét és azt, hogy ki érdemel ajándékot.

Azóta a jó öreg, nagyon bölcsen használta a Jók és Rosszak Könyvét. Sosem ítélkezett szigorúan, hiszen tudta, hogy minden gyereknek lehetnek rossz napjai, de azok a gyerekek, akik igazán igyekeztek kedvesek lenni, biztosan megkapták az ajándékaikat. Ha pedig valaki nem volt elég jó, a Mikulás arra bátorította őt, hogy próbáljon meg jövőre jobb és szófogadóbb lenni.

Így történt, hogy a Mikulás évről évre pontosan tudta, ki volt jó és ki volt rossz. És bár a varázspor és a könyv segített neki, igazából a gyerekek szívére figyelt leginkább. Hiszen ő mindig hitt abban, hogy mindenki megérdemel egy második esélyt, és hogy a szeretet és a kedvesség a legnagyobb ajándék, amit adni és kapni lehet.

Violet V. Vandor hivatalos oldala
Violet V. Vandor facebook oldala
Violet V. Vandor weboldala

Violet V. Vandor facebook csoportja

2024. adventi naptár 13

Sky S.T.:

December 24.

Kis karácsony, nagy karácsony

Ki lopta el a kalácsom?

Az ablakban hűlt, és most hűlt

Helye van csak. Tán elrepült?

Sky S.T.:

Levelek a Karácsony Tündérnek

Kedves Karácsony Tündér!

Ezt a levelet az anyukámnak diktálom, mert én még nem tudok írni. Kérlek, hogy küldj nekem a fa alá egy piros biciklit, meg sírós macit. De ha ez nagyon drága, akkor elég, ha csak a macit küldöd. Meg egy új mesekönyvet, mert a Tapsi Hapsit már én is kívülről tudom. Pedig még csak hároméves vagyok.

Üdvözlettel: Micóka

Kedves Karácsony Tündér!

Én már tudok írni, úgyhogy most leírom neked az összes kívánságomat. Kérek egy új szánkót, mert a régit apukám eltörte. Aztán kérek egy új kabátot, mert anyukám pirosat vett nekem, mert lány vagyok, pedig én a kéket szeretem. Aztán kérek egy új tanító nénit is, mert aki most van, az nem szeret minket, mindig kiabál velünk.

Üdvözlettel: Micike, 7 éves.

Kedves Karácsony Tündér!

Szerintem hülyeség ez az egész levélírás, meg szerintem tündérek sincsenek, de az anyu kedvéért írok megint. Kérlek, hogy küldj egy új apukát, mert az enyém elköltözött tőlünk. Jól megvagyunk az anyuval is, csak nincs, aki felcipelje a harmadik emeletre a nehéz táskákat, amikor bevásárolunk. Meg jó lenne egy új cipő is, mert az anyunak most nem telik rá.

Üdvözlettel: Minyó, 10 éves

Kedves Karácsony Tündér!

Kérlek, küldj egy okos doktor bácsit a kórházba, aki nem csak hümmög, hanem meg is gyógyítja az anyukámat! Tudom, hogy nem vagy valódi, de ahogy küldtél új apukát is, hátha az anyut is meg tudod gyógyítani. Semmi más nem is kell idén karácsonyra, csak az anyu, egészségesen.

Üdvözlettel: Moncsi, 14 éves

Kedves Karácsony Tündér!

Nem is vagy valódi Tündér! Sőt, Tündérek sincsenek! Nem gyógyítottad meg az anyukámat, most már ne is adj semmit, mert tőled nem kell!

Mónika, 15 éves.

Kedves Karácsony Tündér!

Most bepótolhatod az összes elmúlt évet, és hozd el nekem a Danit karácsonyra, mint az én személyes ajándékomat. Mert nekem ő az igazi!

Üdvözlettel:
Mona, 19 éves

Kedves Karácsony Tündér!

Hozd el nekem a Pétert karácsonyra, mert tudom, hogy nekem ő az igazi!

Üdvözlettel:

Monika, 20 éves

Kedves Karácsony Tündér!

Hozd el nekem a főnökömet karácsonyra, Istenem, de jó pasi! Csak őt akarom!

Üdvözlettel:

Monácska, 21 éves

Kedves Karácsony Tündér!

Vidd a főnököm a pokolba! Nem elég, hogy kirúgott a cégtől, de még az ágyából is! Hát ember az ilyen? Karácsony előtt?!

Köszönettel:
Móni, 22 éves

Kedves Karácsony Tündér!

Hozz nekem egy pasit, egy normálist, hogy ne kelljen egyedül felnevelnem a kislányomat!

Köszönettel:

Mónika, az egyedülálló anyuka, 23 éves

Kedves Karácsony Tündér!

Ezt a levelet a kislányom diktálja, az ő nevében írom. Szeretne egy piros biciklit, meg egy Barbi babát, és még egy új mesekönyvet is. És szeretne egy balett tütüt, meg egy új kabátot. És szeretne magánóvodába járni, hogy a játszótéren ne csúfolják azért, mert államiba jár.

Köszönettel:

Moncsi-anyu, 26, és a kislánya, Pamela, aki 3 éves.

Sky S.T. hivatalos oldala
Sky S. T. csoportja 
Sütő Éva hivatalos oldala

Mex rádió irodalmi adventi naptára 13.

Nagy Dóra: Varázsfenyves karácsonya

Valahol a világ végén,

meseföldek legeslegmélyén,

ott, ahol madarak sem jártak,

örökzöld fenyők álldogáltak.

Egész nap csak csacsogtak,

hencegtek, melyikük tűnik magasabbnak.

Egyikük sűrű ágakat növesztett,

míg a másik csúcsa az égig érhetett.

Egyébként békésen tengődtek,

minden napot egyformán megéltek.

Nem volt náluk ünnepnap soha,

elkerülte őket a karácsonyi csoda.

Aztán egy téli, hűvös este

hirtelen megváltozott a fenyők nyugodt élete.

Arra repült egy fürge tündér,

aki világot járva a felhők közt eltűnvén

repdesett mindenfele,

így keveredett a fenyveserdőbe.

Tovaszárnyalt volna onnan,

de egy óvatlan pillanatban

beleakadt a szárnya egy fenyőágba,

ezért sérülten hullott le az örökzöld világba.

Körbeállták őt a kíváncsi fák,

tanakodtak, miféle lehet? Tán barát?

A legtöbben azonban nem tértek el,

megszokott semmittevésüket nem áldozták fel.

Tovább magasodtak a lényt figyelembe se véve

békésen, ringatózva a hideg, téli szélbe’.

Egy piciny fenyő maradt csupán,

ő segíteni akart a didergő párán.

Tűleveleivel simogatni kezdte,

mire felsikított a lény lihegve:

Nagyon szúrós a kezed!

Kérlek, ne piszkáld a testemet.

Felejtsd el, hogy találkoztunk!

Már megyek is, inkább „viszlátot” mondjunk.

Ezzel megpróbált a tündér felszállni,

azonban törött szárnya nem akart engedelmeskedni.

Mindig visszarogyott a földre,

mire feladta, mert minden erejét elvesztette.

Szomorúan vette tudomásul,

esélytelen, hogy elmenjen ebből a világból.

Most mi lesz velem szerinted?

Hogyan jutok haza a földijeimhez?

Lemaradok a karácsony ünnepéről,

az év legfontosabb eseményéről.

A kis fenyő értetlenül hallgatta,

de azt látta, hogy az eset mennyire elszomorította.

Ezért úgy döntött segít neki,

ágaiból gyorsan gyantát facsart ki,

amit rácsepegtetett a kis szárnyra,

majd óvatosan a lyukat összezárta.

Amíg várták, hogy a seb meggyógyuljon,

együtt méláztak a sorsukon.

Elregélték egymás szokásait,

és azt, ki-hogy tölti mindennapjait.

A fenyőcsemete ámulva figyelte,

hogy a tündérnek milyen kalandos az élete.

Ha úgy tartja kedve,

körbejárja a világot egész évbe’.

Hol vízen táncolva szökken,

máskor a felhők között libben.

A tündér folyamatosan beszélt,

majd mikor elhallgatott, a fenyő feleszmélt

most a meséléssel ő került sorra,

azonban a tündér hiába faggatta,

nem tudott neki mit mesélni,

neki nem volt más dolga, csak nőni.

Ugyanis minden fenyő arra vágyott,

hogy ő legyen a legmagasabb, ki varázsföldön állott.

De a kis fenyő pontosan tudta,

hogy neki sosem lesz magas a csúcsa.

Társai már mind lehagyták őt,

törpének csúfolták a fenyőt.

Ő ezért semmi mást nem szeretett volna,

csak, ha csúcsa a csillagok közé nyúlna.

Miközben erről áradozott,

a tündérszárny újra mozgott.

Felreppent hát az apró lény,

lelkesen csillogva, akár a villanyfény.

Mosolyogva intett búcsút,

a fenyő pedig ölelést adott, hiába szúrt.

Majd integetett a tündérnek, ahogy távolodott,

pár perc múlva, mint korábban ismét egyedül volt.

Arra gondolt, milyen jó volt találkozni

olyannal, aki mer álmodozni.

Aki mesélt neki a karácsonyról,

és egy szép, változatos világról.

Úgy érezte a helyzete már eldőlt,

igaz vágya marad nem beteljesült.

Viszont legalább segített egy megesetten,

akivel egy jót beszélgetett kikapcsolódásképpen.

Ám hirtelen a semmiből,

egy csillag hullott le az égből.

Egyenesen a kis fa csúcsára,

élesen világítva, pompázva.

Meglepődött a fenyveserdő többi tagja,

nem láttak ennél szebbet még soha.

Irigykedve nézték társukat,

titokban ők is ilyen szépségért áhítoztak.

A kis fenyő kedves örökzöld révén,

adott fényéből a többieknek ajándékként.

Ezután sorban világított az összes fa,

tündöklésük jól mutatott a varázslatos világba’.

A csillag fényét a fenyők egymásnak továbbadták,

így lett a sötét fákból ragyogó társaság.

A tündér az egészet felülről figyelte,

egy hófelhőn ülve elégedetten könyvelte,

hogy apró meglepetése célt ért,

a fényesség szépsége mindenkihez elért.

A karácsony kicsiny hangulata,

rátelepedett az egyhangú csapatra.

A fénylő csillag mellett,

a fák egymás díszítésébe kezdtek.

Aggatták a másikra a tobozdíszeket,

amit kis tűleveleikkel csinosítottak meg.

Emellett megbeszélték a fenyőbarátok,

ezentúl minden évben megismétlik ezt a szeánszot.

Így lett varázslatos fenyvesbe’

karácsonyi csoda évente.

A díszes ünnepre,

a tündér a felhőt megkérte,

hogy szórjon még egy kis havat is,

attól meghittebb lesz a hangulat máris.

Pár perc alatt a feldíszített fenyőrengeteg

kellőképpen havas is lett.

Amitől a varázslatos meseország

igazi, karácsonyi világgá vált.

2024 adventi naptár 12. nap

Radics Renáta- Karácsonyra várva...

Mézeskalácsillat öleli a házat,

szaloncukor ízét érzem már a számban.

Hallom fülemben az ünnepi dalokat,

díszek a dobozokban buzgón sorakoznak.

Fejemben folyton az emlékeim járnak,

a Karácsonyt gyerekként mennyire vártam.

A család minden tagja azon törte fejét,

hogyan varázsolja szebbé a Szentestét.

Összegyűjtött pénzem, hányszor átszámoltam,

hogy kinek mit vegyek, százszor átgondoltam.

Készítettem papírból kis képeslapokat,

s az ajándékokat selyempapírba be is csomagoltam.

Elrejtettem azokat a legtitkosabb helyre,

s álmodoztam sokszor az ágyamban fekve.

Elképzeltem hogy díszítjük együtt a zöld fenyőt,

s tele lesz a sok sütitől estére a bendőnk.

Azt is elképzeltem, hogy átjön Mama, Papa,

s velünk szeretetben, vígan falatoznak.

Tudtam már akkor is, a család nagy érték,

többet ér a világon az összes zsáknyi pénznél.

Az ünnepnek akkor van igazából lelke,

ha a sajátomat én is beleteszem.

Beleszövöm finoman minden szálába,

s a másik szeretetét is fogadom hálával.

2019.11.07.

Radics Renáta hivatalos csoportja

2024. adventi naptár 11.

Haupt-Kutas Mónika

Advent

Gyermekarc a gyertyafényben

Mosolyt fakaszt csendesen,

Koszorún a sok kis dísz között

Advent ragyog fényesen.

Haupt-Kutas Mónika

A GIPSZANGYAL

Viaszos vászon simul az ebédlőasztal kicsit megkopott deszkalapjára. A világos anyag úgy virít ki a lámpafény által épp csak kicsit megvilágított étkező félhomályából, mint egy sejtelmes delej, amely minduntalan odavonzza a szemet. Mi a csudának ez a védelem az asztalnak, mit számít már, ha kopottabb lesz egy-két helyen, mint volt annak előtte? Válasz: mert így szokás.

Pillanatok múlva megtelik az asztal mindenféle alkatrésszel, s az abból keletkező hulladékot az alkotás végén majd egyetlen mozdulattal zúdítjuk bele a műanyag terítő redőiről a szemetesbe. Addig azonban minden ott van még felhalmozva, érintetlenül az asztalon. Nekem már ezzel a pillanattal megkezdődik a varázslat, pedig elképesztően sutának éreztem magam ahhoz, ami most következik. Soha nem én végeztem az ünnepi időszaknak ezt a feladatát, akadtak arra ügyesebb, szakavatottabb kezek.

– Segíthetek, anya? – kérdezi Manó, és máris ott ugrál körülöttem az egyelőre még makulátlan ebédlőben.

– Persze, kicsim! Hozzuk be a szatyrokat, és pakoljunk ki! – indulok meg a dolgozószoba felé, és máris azon szorong az agyam egyik szeglete, mennyi idő lesz majd a széjjelséget összerendezni, ha a gyermekem is ott sürög-forog körülöttem. Mégse lenne szívem nélküle alkotni. Az jár a fejemben, végtére is nem olyan bonyolult dolog ez.

A szoba sarkába támasztott hatalmas bevásárlószatyor mellett egy kisebb is megbújik, ezekben vannak a szükséges eszközök és díszek. Egy pillanatra megállok, még éppen megelőzőm, hogy Manó beröppenjen mellettem, és felkapja az egyiket. Annyi csak ez a pillanat, míg tudatom határán átsuhan, mennyire elképzelhetetlennek tűnik most, hogy ebből a sok külön csomagolt és fóliázott valamiből végül egyetlen szépséges, ünnepi asztaldísz legyen.

Hiszen pár napon belül elkezdődik advent.

Határozott mozdulattal felkapom a nagyobb szatyrot, Manó két kézzel cipeli a másikat. Megjátszás ez csak, tudom. Nincsen abban semmi nehéz, selyemszalag, műanyag fagyöngy, erdőben szedett csipkebogyó ágacska, árvalányhaj. Az enyém sem nehéz, inkább nagy. Lehetőség szerint valami igazit akartam, így került a csomagba szalmakoszorú, néhány tujaág, maroknyi vastag gyertyák, tobozok, fahéj- és vaníliarúd.

Ha már koszorút készítünk, adjuk meg a módját. Minden az ebédlőasztalra kerül, pluszvilágítást csinálok, most már csak úgy ragyog a viaszos vászon fehérsége. Az olló és a ragasztópisztoly használata az én kizárólagos előjogom, de Manó a főnök, ő mondja meg, mi hová kerüljön. Ide-oda forgatom a szalmakoszorút, töprengek, mi legyen az első, amit felerősítünk rá. Kutakodok az emlékeimben, hogyan látott neki édesanyám a régi adventok idején, akkor még csak szemlélője voltam ténykedésének, elvarázsoltan néztem, mit csinál.

Sok régi felvillanás követi egymást, s egyszerre azt érzem, hogy egy ráncosodó kéz simul az enyémre. Enyhén reszkető mozdulatairól azonnal felismerem a tulajdonosát, s ahelyett hogy megijednék fantáziám ilyen eleven működésétől, inkább mosollyal üdvözlöm. A lelkem mosolyog rá szelíden, mozdulataim lelassulnak, nem szeretném elűzni a látomást. Hiába tűnik reszketegnek a ténykedése, mégis pontosan szúr, vág, ragaszt, igazít, simít. Szemüvege alsó részén át lát jobban, az a nagyobb dioptriás, ezért kicsit felemeli a fejét, és vizsgálódó tekintettel keresi az üres helyeket, hogy lehetne a kompozíció még tökéletesebb. Ő még nem gazdálkodhatott annyi díszből, mint most mi, azt használta fel, amit a szekrény aljában talált vagy a szászforintos boltból vett az aprópénzéből. „Nálunk nem az adventi koszorú volt a karácsony fő ékessége.” – villan át a fejemen – „Az neki volt fontos, s így lett nekünk is az.”

Ahogy nézem lelki szemeimmel, az utolsó karácsonyok jutnak eszembe, amikor még köztünk volt. Mind egyre jobban fogyott az ereje és az egészsége, és ez beszűkítette az ünnepek várásának lehetőségeit is. Volt azonban valami, amiről sosem mondott le. Mindig énekeltünk a fa alatt, kántáltuk a jól ismert zsoltárokat. Ahogy ott ültem, fülemben csengett még a hangja is. Véget ért az ének, helyére került az utolsó gyertya is. Édesanyám rám nézett, elmosolyodott, és felém forgatta a koszorút. Mintha azt sugallta volna, tekintsek csak rá jobban. És valóban! Ott a kis gipszangyalka is, amit az utolsó igazi, tevékeny karácsonyon kapott tőlem, mert tudtam, hogy szereti feldíszíteni a lakást. Hol is lehet? Felhoztam egy csomagnyi díszt magammal Pestre, miután Manó megszületett. Abban kell lennie!

– Várj csak, kicsim! Valamit elfelejtettem… – pattanok fel, s már szaladnék is a szekrényhez, de előbb még cinkos pillantást küldök a látomásnak, s édesanyám helyeslőn bólintva küld felém félmosolyt. Aztán eltűnik az alakja, ahogy a keresésnek szentelem a figyelmemet. Egy sarokban megbúvó doboz mélyén meg is lelem, amit kerestem.

– Nézz csak ide, Manó! Mit találtam? Ez még szerencsi nagyié volt. – mutatom felé az aprócska díszt.

– De gyönyörű! Megkaphatom, anya? Majd én felteszem a koszorúra! – ágaskodik érte máris a kislányom.

– Ez lesz az utolsó darab, amit ráteszünk, és tied a megtiszteltetés, jó? – nyújtom oda neki, és most már lelkesebben ülök oda a koszorúdíszítéshez.

Zajlik a munka, gyűlik a hulladék. Masnit kötök, tujaágacskát szaggatok, tobozt fújok le ezüst és aranyspray-vel, keresem a még szabad helyeket. Lassanként elkészül a nagy mű. Forgatjuk ide-oda, hová tegyünk még rajta valami kis csinosítást.

­– Anya, a negyedik gyertya miért más, mint a többi? – kíváncsiskodik Manó.

– Mert azt a gyertyát gyújtjuk majd meg utoljára, az fogja jelezni, hogy itt a karácsony. – nézek rá bölcselkedést mímelve.

– Ó, ahhoz igazán nem kellett volna más színűt venni, de azért így is szép. Majd odaállítom az angyalkát. Ott fogja várni a Jézuskát. És amikor megérkezik a karácsonyfa alá, akkor majd ez az angyalka is odarepül, hogy ne legyen egyedül.

– Miért, az angyalkák tudnak repülni? – húzom fel a szememet incselkedve, de mint kiderül, neki van más megoldása.

– Hát persze, de nem fogja fárasztani magát. Majd odavarázsolja magát a varázspálcájával! – közli Manó büszkén.

– Hogy mivel? – nézek rá értetlenül. Manó felém fordítja az angyalkát, és akkor látom a gyermekkéz munkáját. Mikor ment el filctollért? Neonsárga színben tündöklik az angyalka ruhájának közepe, mert csillagocskát rajzolt rá Manó, amiből fekete vonal vezet a kezéig, alighanem az a pálca.

A szám elé kapom a kezem. Jó ég! Milyen szép…. volt. Eredetileg tisztán fehér. Akkor látom meg a többi filctollat az asztal sarkán. Ösztönös mozdulattal kapnék Manó keze után, amikor egyszer csak megáll a kezem. Édesanyám maga hozta volna neki a színeket, és azt mondaná, most és így lesz az angyalka egészen tökéletes. Így hát hagyom.

Fél óra múlva Manó éppen vacsorázik, amikor én még egyszer megcsodálom a közös alkotásunkat. Az angyalka immár kék szemekkel, narancssárga hajjal, és a piros ruhában támasztja a negyedik gyertyát, és valóban ő a legszebb karácsonyi dísz, aki valaha láttam. Négy hét múlva jól látható helyre tesszük majd a kis fából készült betlehem mellé.

Haupt-Kutas Mónika hivatalos oldala

Mex rádió adventi naptár 11

Garajszki Rozika

Karácsonyi utazás

Karácsony előtt két nappal állok a sorban New York repülőterén, kezemben a beszállókártyám és miközben hullámos sötét hajam kiigazítom a szememből, hátra nézek. Nem tévedtem. Megint itt áll mögöttem az a csinos pasi, aki a büfénél is hárommal volt utánam. Kigombolt drága szövetkabátja alatt öltönyt visel, és milyen remekül áll rajta. Ő is fekete tincseibe túr. Elmosolyodom, de újból előre figyelek, még mielőtt kiszúrná, hogy őt nézem. Nem szeretném, hogy észre vegyen. Még élénken él bennem az előző melléfogásom. Volt nekem több éves jó kapcsolatom. De mikor már azt gondoltam, komolyabbra fog fordulni, hát akkorát tévedtem, szinte el se hiszem.

Most pedig ahogy hallom, ez a férfi is tökéletes angolsággal cseveg a stewardessel. Hát nem lenne élmény újból átélni, amit már egyszer nagy nehezen túléltem. Lapátra kerültem, mert a pasim az anyjára hallgatott. Nem vagyok amerikai, hát nem is passzolok az ő jól szituált fiához. Erre gondolva inkább gyorsan igyekszem eltűnni, mikor beérek a gép utasterébe. Éppen kényelmesen elhelyezkedem a belső ülésben, mikor a már többször szemet szúró helyes pasi a sorokat számlálva megáll a külső szék mellett.

- Ez az. – rám néz, mosolyog. Veszélyes mosoly, de el kell rejtenem, hogy megérint. - Bocsánat, ide szól a helykártyám. Ezek szerint ön mellé kell ülnöm. Ugye nem haragszik. Bemutatkoznék. – nyújtja a kezét. Én is az enyémet, de ő mondja először. – Karl

- Krisztin – válaszolok és enyhén visszamosolygok. Magam sem tudom miért. Talán, mert a sors sodorta mellém, de ő nem tudhatja, hogy én már régen észrevettem. Igyekszem nem elpirulni.

Kényelembe helyezi magát, elbabrál a kézitáskája elhelyezésével, és felém villant egy érdekes vigyort. Ez már nem mosoly, inkább olyan bejössz nekem vigyor, amitől a gyomrom liftezni kezd. Talán mégis rá jött, hogy én már többször megnéztem magamnak? Még kérdez valamit halkan a légikísérőtől, aki pont mellette megy el, kényelembe vágja magát, miközben a gép már emelkedik, és megint felém fordul.

- Mi az úti célja? – érdeklődik a félreérthetetlen angol kiejtésével. Én felhúzom a szemöldököm, mert nem hittem, hogy egy ilyen Adonisz beszélgetni akar pont velem, azt meg pláne nem, hogy mindjárt ilyen lényeges dologról, és még véletlenül sem az időjárás alakulásáról, de válaszolok.

- Budapest. – gondolkodom, elmondjam -e, hogy magyar vagyok, de még inkább nem.

- Én szintén. Megyek megvigasztalni az egyik gyerekkori haveromat, Tomot, akivel még a Columbiára is együtt jártunk. Sajnos mindent elveszített szegény, és szörnyű állapotban van már jó pár hónapja.

- Anyagilag? – kérdezem én is angolul, mert hát itt ez most a magától értetődő nyelv. Elvégre Amerikából indult a gép, meg ő is így beszél hozzám.

- Az lehet nem viselné meg ennyire. Meghalt a felesége egy balesetben, aki ráadásul éppen állapotos volt az első gyermekükkel. Csak két éve házasok, még a mindent jelentették egymásnak. – ahogy beszél, maga is szomorú lesz. Talán tényleg olyan jó barát, hogy átérzi a másik helyzetét.

- Sajnálom. – mondom én is halkan, mert ehhez nem igazán tudok mit fűzni. Ő folytatja.

- Vele töltöm az ünnepeket, hátha sikerül egy kicsit jobb állapotba hoznom. Már a szülei se élnek.

- Nincsenek kollégái, akik figyelnének rá? Önnek kell a tengerentúlról utána jönnie? – kérdezem, mert tényleg ez jutott hirtelen eszembe.

- Magánpraxisban ügyvéd. Nincs sok munkatársa. … De róla már eleget beszéltünk. Magácska milyen célból utazik Budapestre? – mosolyog megint rám. Már nyoma sincs az előbbi lehangoltságának.

- Az édesanyámhoz megyek. De az is elképzelhető, hogy haza is költözöm végleg. – jegyzem meg halkan, talán abból a célból, hogy eszébe se jusson udvarolni. Hogy ne feltételezze, amerikai vagyok. De ő megint érdekesen mosolyog.

- Nem találta meg a számítását Amerikában? Mivel foglalkozik?

- Kereskedelem. - adok egy tág témakört. Eszembe sincs konkrétumokat mondani. Róla még semmit sem tudok, azon kívül hová járt egyetemre, én meg tartsak beszámolót az életemről?

- Ha mégis úgy dönt, marad Amerikában, lehet tudnék segíteni jó állást találni. Ugye még nem végleges az a döntés, szívesen segítenék!

- Köszönöm, de a munkám még megvan. Ha maradnék, akkor azon se változtatnék. De most úgy érzem, inkább nem itt élnék.

- Akkor mi a fő probléma? Nem tudja megszokni az éghajlatot?

- Azzal sincs gondom. A mentalitással, a hozzáállással és néhány ember gondolkodásával volt inkább egyéni problémám. A szív szavát felülírta az ész néhány közvetlen ismerősömnél! De mi a helyzet magával? Ön is ügyvédként praktizál, mint a barátja?

- Igen. Itt New Yorkban. – mondja, pedig már régen elhagytuk a várost. Valahol a tenger felett suhanhatunk. Majd az ő munkájáról beszélgetünk, ami számomra sokkal érdekesebb, mint az én kereskedelmi főosztályvezetői melóm egy híres divatcégnél. Bár erről továbbra se tájékoztattam, mert hiába nagyon csinos és udvarias férfi, számomra eredendően hátránnyal indul. Amerikai, és nem akarok újabb csalódást. Most én írom felül az érzés jeleit a józan eszemmel.

Azért egyértelműen szeretne tőlem valamit, mert a mindenről csevegés után még landolás előtt megbeszéljük, hogy az ünnepek elteltével ugyan azzal a géppel repülünk vissza az államokba. Ő ugye vissza a régi életébe, engem pedig próbál ottmaradásra bírni, de én nem osztom a véleményét. Abban maradunk, hogy mindenképpen visszatérek, de valószínűbb, hogy felszámolni az ottani életem. Huncut mosollyal mondja, hogy legalább még lesz egy újabb esélye megváltoztatni az eltökélt szándékom.

Anya vár a reptéren, így a frissen szerzett ismerősöm gyorsan magára hagyom, még mielőtt elkérné a telefonszámom. Így nekem is lesz időm gondolkodni, hogy tényleg a megbeszélt géppel induljak e vissza, vagy olyan gyorsan felejtsem el, amilyen hirtelen berobbant az életembe. Ez még annyi mindentől függ. Találok -e itthon jó melót, megfelelő albérletet, visszavárnak e a régi barátaim, és hogyan viselem az ottani életem hiányát. Anyát boldogan ölelem át, és most úgy érzem haza találtam. Itt a helyem a szülővárosomban!

Míg anya bevásárol a karácsonyi vacsorához a még hiányzó dolgokat, én addig felhívom a régi barátnőm, Anikót, aki egyben kolléganőm is volt az itthoni áruházlánc külker osztályán. Említem neki, hogy a segítsége jól jönne az itthoni álláskeresésben, és egyben meghívom a karácsonyi vacsorára, amit mindjárt közlök is anyámmal, mikor haza ér. Meglepődik.

- Hát erre nem számítottam, mert már én is hívtam vendéget. Lakik itt az utca elején egy csinos fiatalember, Tamás, aki teljesen egyedül maradt. Olyan kedves és aranyos, de mindig szomorú. Hát gondoltam ne legyen egyedül a szeretet ünnepén, pár napja meghívtam őt. Nem hiszem, hogy pont a te harsány és mindig vidám barátnőd elősegítené a céljaimat.

- De anya! Ugye nem akarsz kerítő szerepébe tündökölni?

- Nem! De ugye sose lehet tudni. Talán neked is bejönne, vagy inkább jól jönne. – majd pár perc gondolkodás után azt mondja - Na mindegy! Elfér ő is, legalább nem lesz olyan magától értetődő a célom. – és ezzel le is lesz zárva az ilyen célú beszélgetés. Közösen és jókedvűen készítjük a vacsorát a megemelkedett létszámra. Anya nekem olyan, mintha ő is a barátnőm lenne. Pláne mióta egyedül maradt. Nincs más, akivel megossza a gondolatait, így a neten is sokat beszélgetünk. Most is elmondtam neki a gépen megismert férfival kapcsolatos érzéseim és dilemmáim. Ő mosolyogva mondta, hogy akkor pont jó, hogy elhívta Tamást is, hátha vele szimpatizálni tudok. Már csak az utolsó simítások vannak, mikor megjelenik a barátnőm. Ő is segíteni szeretne. Készítem a tálaláshoz a tányérokat négy főre, ő a szalvétából éppen fenyőformát hajtogat, miközben kopognak. Én megyek nyitni, mert anya pont a sültet veszi ki a sütőből. Meglepetésemben talán még a szám is tátva marad. Az ajtóban két férfi áll, pedig csak egyet vártunk. Az alacsonyabb, aki szintén nagyon jóvágású, mindjárt meg is szólal.

- Elnézést! Ön biztosan Krisztina. A mamájával beszéltem, és ugye nem baj, hogy a haverom is velem jött? Nem régen érkezett Amerikából, és hát nem akartam egyedül hagyni a lakásomban. Nem azt érdemelné. Ági néni eddig is nagyon aranyos volt velem, reméltem, nem okozok ezzel nagyobb problémát! – hadarja el gyorsan, miközben én nem vagyok képes folyamatosan rá nézni. Fogva tartja a tekintetem a másik férfi, aki a fejét billegtetve kacéran vigyorog rám.

- Persze, nem probléma, fáradjanak csak be! – Invitálom őket és angolul szólok a magasabb pasihoz, mert ő nem más, mint a repülőről az utastársam.

- Maga? Maga meg hogy kerül ide?

- Hát Tamás az a barát, akiről a gépen meséltem. – ejti a szavakat tökéletes magyarsággal. – Örülök, hogy ismét összefutottunk! – mosolyog, és a kezembe nyom egy üveg pezsgőt, majd hozzám hajol, és megcsókol. Nehezen térek magamhoz a kábulatból. A barátnőm vidám csevegése ránt vissza, aki már az asztalhoz ültette Tamást. Természetesen maga mellé osztva neki helyet. Én is leültetem a váratlan vendégem, és miután minden ételt az asztalra tettünk, mi is leülünk anyával. Én Karl mellé, aki talán inkább Károly, és akivel van mit megbeszélnem. Megvárom, hogy szedjen magának, és mindjárt kérdőre is vonom.

- Ön magyar? Mikor szerette volna ezt megosztani velem? Én végig amerikainak gondoltam!

- Hát … ez hosszú történet lesz. Mikor kiszúrtam a büfénél pár emberrel magam előtt, akkor még azt hittem ön is amerikai. Tökéletesen beszéli a nyelvet. Utána meg mikor láttam, hogy azonos gépre szállunk, hát a sorsot dicsértem, de azért be kellet neki segítenem. Megbeszéltem az utaskísérővel, hogy maga mellé ülhessek. De még akkor is angolnak gondoltam. Beszélgetés közben rájöttem, hogy honfi társak vagyunk, de kihívást jelentett, hogy meg tudom-e hódítani angolként, mert említette, hogy már csalódás érte e területen. A hazai reptéren azért be szerettem volna vallani, de ott meg olyan gyorsan tűnt el, mint akit köröznek, és köddé kell válnia.

- Tényleg bevallotta volna? – nézek a szemébe.

- Igen, mert nem szerettem volna keresni, ha nem jelenik meg a megbeszélt visszaútra.

- Meg akart keresni? – figyelek rá csodálkozva.

- Igen. A keresztneve és az ülésszáma alapján talán sikerülhetett volna. De ez így sokkal jobb! Már van egy tuti elérhető pontom, ahol mindig megtalálom, vagy infóval tudnak szolgálni! – mosolyog anyámra.

Ezen mindenki jót nevet, és kellemesen beszélgetünk tovább. Megisszuk a pezsgőt, amivel pertut iszunk, és tegeződésre váltunk. Közben arra gondolok, ő is kiszúrt magának, és tett is érte, hogy megismerjen. Ami pedig a legfontosabb, nem amerikai. A vacsora hosszúra nyúlik, mert nem csak én érzem jól magam Károly társaságában, hanem a barátnőm is Tamáséban. Sőt a végén meghívnak minket a következő napra magukhoz ebédre, mert Károly édesapja is velük fogja tölteni a napot, hogy ő se legyen egyedül. A felesége, azaz az ismerősöm édesanyja már két éve elhunyt.

Így egy pasik által készített ebédre lettünk hivatalosak. Érkezéskor én bort vittem, amit egy csókkal köszönt meg a mosolygós ismerősöm, de Tamás és Anikó is megirigyelte ezt a jó szokást. Anya sütije viszont csak mosolygós szép szavakat kapott az igen karakán öregúrtól, aki később is leste anyám minden kívánságát. Az ebéd fenséges volt, a csókok sűrűsödtek, és én el lettem varázsolva. Az itthon töltött napok mindegyikén találkoztunk Károllyal. az utazás előtti napon felajánlotta még azt is, hogy ha vele maradok New Yorkban, keres nekem jó és könnyű kereskedelmi állást. Vannak butikos haverjai, és az mégis jobb, könnyebb, mint az élelmiszerláncok üzleteiben. Itt én is tartoztam neki egy vallomással.

- Vezető állásom van egy divat láncnál. Mint mondtam, nem mondtam még fel. – mosolygok a szemébe.

- Éreztem! Tudtam, hogy van valami magasabb végzettséged! De sima bolti eladóként is kellettél volna, mert a szív nem kéri a diplomát! – ölel át, és csókol meg.

Ilyen vallomás után én is boldogan utaztam vele vissza az államokba. Ez a karácsony nem úgy alakult, ahogy arra számítottam. Elhozta a szerelmet, de nem csak az én életembe. Tamás se szorul már Károly vigasztalására, mert Anikó ezt boldogan teszi meg helyette, és még anya arcára is mosoly kerül, ha Károly édesapja hetente többször is sétálni hívja.

Garajszki Rozika hivatalos oldala

Mex rádió facebook csoportja

2024. Adventi naptár 10.

Bódai-Soós Judit:

Nótás Marci

Nótás Marci hegyre megy

vele fut az ének,

víg dalok vannak zsákjában,

épphogy beleférnek.

Szellőfütty kíséri útján,

táncot jár a lába,

nem téblábol a hegytetőn:

felszökken szánjára.

Fehér havon siklik a szán,

meg sem áll hazáig,

Nótás Marci vígan dalol,

míg leér odáig.

Hegy lábánál kis házikó,

meleg otthon várja,

s kapujában anyukája

két karját kitárva.

Bent a házban, az asztalon

gőzölgő vacsora,

éhes gyermek pocakjába

való jó lakoma.

Puha kalács, cukrozott tej,

ínycsiklandó fogás, -

teli szájjal Marcinak sem

megy ám a dalolás!

De a nóta újra hallik

szappanhabos kádból,

alig lehet kicsalni őt

a fürdőszobából.

Pedig Marcit várja az ágy,

s finom, meleg dunna,

álmában is énekelne,

hogyha úgy is tudna.

Ám a gyermek csendben alszik,

mosolyog az arca,

édesanyja altatója

mesébe ringatja.

Bódai-Soós Judit:

Pötyi, a hópehely

A hópelyhek családjában Pötyi volt a legkisebb. Volt olyan testvére, aki már novemberben lehullott a földre, de őt még mindig nem engedték el szülei. Azt mondták neki, hogy meg kell várnia a Karácsonyt. Addig még erősödnie kell, különben nagyon hamar elolvad, ha idejekorán ér földet. Hát mit tehetett volna? Pötyi kénytelen volt várakozni.

Egy hatalmas, nehézhasú felhőben élt, s türelmetlenségében újra és újra elszaladt a felhő köldökéhez, hogy onnan kukucskáljon a föld felé.

Hanem, egy szép napon, éppen három héttel Karácsony előtt, a kis hópehely kíváncsisága felülkerekedett óvatosságán, és leskelődés közben túl mélyre hajolt. Hirtelen egy erős rántást érzett, aztán máris zuhant, zuhant lefelé.

Furcsa érzés volt ez a zuhanás, vagyis, valójában egyszerre több érzés tusakodott Pötyiben. Könnyű volt és szabad. Vad öröm járta át minden porcikáját, amiért végre repülhet. Aztán meg majd’ szétfeszítette az izgatott kíváncsiság, hogy vajon milyen lehet a földet érés, és a földi élet. Végül pedig halálosan megijedt, mert rájött, hogy teljesen egyedül maradt, és bizony, fülében még ott csengtek szülei aggodalommal teli hangjai: „Ha túl korán leszállsz, nem éled túl a telet, sosem látod meg a tavaszt, mert elolvadsz egy pillanat alatt.”

– Ó, Istenem – gondolta Pötyi szállingózás közben –, nem vigyáztam, nem hallgattam jó szüleimre, és most a repülés csodás élményét beárnyékolja bennem a halálfélelem. Lehet, hogy már ma elolvadok? Ó, nem! Én élni szeretnék! Látni akarom a karácsonyt és az Újévet! És látni akarom a tavaszt!

Utolsó mondatait már hangosan kiáltotta a kis hópehely. Nagyon rémült volt, de minden erejével dacolt saját félelme ellen.

– Nem akarok elolvadni! Én egy igazi fenyőfa csúcsának csillogó dísze szeretnék lenni! – kiáltozott tovább kétségbeesetten, mégis nagyon elszántan.

Annyira belemerült a nagy kiabálásba, hogy fel sem tűnt neki, amikor egy madár csőrére pottyanva félbeszakadt a zuhanása.

– Fejezd már be az ordítozást! Halálra idegesítesz – szólt rá Pötyire ingerülten a madár.

A kis hópehely annyira meglepődött, hogy majdnem lecsúszott a madárcsőrről. Mindenesetre a kiabálást abbahagyta, és örömmel nyugtázta, hogy jelenlegi helyzete jóval biztonságosabb, mint a magányos szállingózás.

– Elnézést kérek – mondta, miután kényelmesen elvackolódott a csőr egy apró öblében. – Nem vettem észre, hogy rád estem.

– Nem csodálom – bosszankodott tovább a madár. – Annyira lekötött a nagy jajgatás, hogy azt se vetted volna észre, ha közben kitavaszodik…

Pötyi ismét bocsánatot kért, hogy kibékítse a madarat, aztán elmesélte neki, hogy mi volt a kiabálás oka.

– Értem – bólintott a madár a korábbinál kicsit békésebben. – Rájöttél, hogy mégis jó lett volna a szüleidre hallgatni, és türelmesen várakozni. Igaz?

– Igen – ismerte be Pötyi szégyenkezve.

– Akkor most vissza kéne menned hozzájuk.

– Visszamenni? Hát, lehetséges volna?

– Talán.

– Ó! Hiszen te tudsz repülni!

– Tudok róla. És igazán örülök, hogy miután már félórája röpködök itt veled a csőrömön, végre neked is feltűnt e nyilvánvaló tény.

– Jaj, nem úgy értem… – mentegetőzött a kis hópehely. – Szóval, persze, hogy feltűnt. Csak most jöttem rá, hogy te talán felrepülhetnél velem a felhőnkbe…

– Nem – hangzott a kurta, határozott válasz.

– Kérlek! – könyörgött Pötyi.

A madár megszánta, és valamivel szelídebb, kedvesebb hangon folytatta:

– Én nem mehetek olyan magasra. Tudod, nem minden madár tud a felhők közé fölrepülni. Ráadásul a csőrömön se maradhatsz már túl sokáig…

– Miért?

– Azért, mert az én testem melegebb annál, mint ami neked jó lenne. El fogsz olvadni rajtam, ha nem szállsz le hamar.

– Jaj! Hát mit tegyek? Akkor is elolvadok, ha a földre hullok.

– Megkeressük a Szelet. Ő talán tud segíteni neked.

– A Szél nem meleg? – érdeklődött bizalmatlanul a hópehely.

– Nem melegebb, mint a levegő.

– Az jó. És tud repülni?

– Tud bizony. Repülés az egész élete.

– A felhőkig is fel tud szállni?

– Fel ám! Még a felhők fölé is.

– Akkor tényleg keressük meg! Hol lehet?

– Nézd csak a fákat ott előttünk! Éppen velük játszik a Szél.

– Honnan lehet azt tudni?

– Onnan, hogy jobbra-balra hajladoznak.

– Ó! Mintha táncolnának.

Amíg Pötyi a fák mozgásában gyönyörködött, lassan az erdő fölé értek.

– Már érzem is, hogy a tollamat borzolgatja a Szél – mondta a madár. – Na, most kiabálj! Kérd meg, hogy repítsen haza!

A kis hópelyhet nem kellett nagyon bíztatni, egyből kiabálni kezdett. Elpanaszolta búját-baját, és könyörögve kérte a Szelet, hogy segítsen rajta.

– Jól van, segítek. De vajon mit kapok érte, ha hazaviszlek? – zúgott a Szél Pötyi körül.

– Nem tudom, hogy mit adhatnék – mondta kétségbeesve a hópehely. – Semmim sincs. Mit szeretnél?

– A szép dallamokat nagyon szeretem. Énekelj hát nekem!

– De jó, hogy ezt kéred! Szépen tudok énekelni. Szívesen dalolok neked – vidámodott meg Pötyi, s miközben leugrott a madár csőréről, hogy a Szél hátára pattanjon, egyből dalra is fakadt:

Szellő kapott a hátára

tralla-lalla a hátára,

fülemben zúg muzsikája

tralla-lalla muzsikája.

Vígan szállunk fenn az égen

tralla-lalla fenn az égen,

így mulatunk egész télen

tralla-lalla egész télen.

A kis hópehely annyira belefeledkezett a dalolásba, hogy teljesen meglepődött, amikor karnyújtásnyira maga fölött megpillantotta saját nehézhasú fellegüket.

– Hazaértem! Itthon vagyok! – kurjantotta örömmel. – Kedves Szél, köszönöm szépen.

– Én is köszönöm az éneklést – felelt a Szél, és gyengéden a felhőbe fújta Pötyit, majd tovaröppent.

A hópehelyszülők örömmel ölelték magukhoz elveszettnek hitt gyermeküket, Pötyi pedig boldogan bújt oda hozzájuk. Eszébe se jutott többet türelmetlenkedni, örült, hogy még jó sokáig biztonságban lehet otthon.

Amikor aztán elérkezett karácsony reggele, a most már nagyra nőtt Pötyi szüleivel együtt hullott le a földre, hogy tiszta fehér ragyogásával tegye még szebbé az ünnepet. Egy fenyőfa csúcsára pottyant, és egész télen át ott csillogott, végül pedig elégedett mosollyal köszöntötte a tavaszt.

Bódai-Soós Judit hivatalos oldala

Bódai-Soós Judit hivatalos weboldala

Mex rádió irodalmi adventi naptár 10.

Gász Marianna

A rekamié

Családi házunk konyhájában van egy rekamié. Elnyűhetetlen, örök darab. Sütés, főzés közbeni megpihenések, családi és baráti beszélgetések színtere. Számomra gyermekkorom és fiatal felnőtt létem emlékeinek hordozója, hisz iskolán túl az időm jelentős részét a konyhában töltöttem, a nagyanyám mellett. A rekamién ülve néztem, ahogy a konyhaasztalnál áll és süt. Nem volt szüksége garmadával felsorakoztatott csilli-villi mérőedényekre, keverőtálakra és különféle funkciót betöltő gépekre. Elegendőnek bizonyult számára az alapanyagokon kívül a gyúródeszka, a sodrófa, néhány lábas, a tepsi és a két keze. Gyermekként csillogó szemmel figyeltem kézmozdulatait. Miként változik át szinte szempillantás alatt az apró mozzanatok hatására a liszt, a vaj, a tojás, az élesztő hol foszlós kaláccsá, hol édes linzerré, majd karácsony tájékán ízletes bejglivé. Évekkel később, immár a saját konyhámban, a kelesztőtál mellett állva hasított belém a felismerés, hogy a tészta dagasztásának mozdulatát a rekamién ülve olyan természeteséggel szívtam magamban, mint csecsemőként az anyatejet.

December van, egy szombat este, ismét a családi házban vagyok. Mindenki megpihent, nekem is azt kellene tennem. Helyette sétálok fel s alá, egyik szobából ki, a másikba be. Egyszer csak a konyhában találom magam, a rekamié előtt. A helyiség sötét, a villanykapcsoló nincs messze, de nem vágyom a neon fényére. Leülök a kanapéra, egyelőre csak a szélére. Kezemet végig simítom a jól ismert huzaton. Tekintetem körbe hordozom a konyhán, majd megpihentetem a konyhaasztalnál. A hatalmas felület most békésen pihen, nem roskadozik edényektől megpakolva, nem fedi be nagyrészét a nyújtódeszka sem. Nyugalom és békesség veszi körül. Hirtelen egy ajtó nyitódása töri meg a csendet. A hang irányába nézek, nagyanyám lép ki a spejz ajtón, lendületesen halad, kezében a nyújtódeszka és a sodrófa. Gyakorlott és megszokott mozdulatokkal leteszi az eszközöket az asztalra, majd újra eltűnik az ajtó mögött, néhány perc elteltével zacskókkal megpakolva tér vissza. Szerzeményeit felsorakoztatja a deszka mögött, az asztal még szabad felületén. Gondosan számba veszi, hogy minden megvan-e. A tekintete enyhén megváltozik, elmosolyodom, ismerem ezt a nézést, számtalanszor láttam már, tudom, vissza fog menni a spejzbe, mert valami még hiányzik. Igen, újra eltűnik az ajtó mögött, majd egy szempillantás alatt az asztal mellett terem, kezében egy citrommal. Elégedetten bólint, minden megvan. Az asztal előtti tér minden előzmény nélkül kivilágosodik, vibrál. Mintha egy fekete-fehér filmet néznék. A háttér sötét, élettelen, nagyanyám alakja és az asztal környezete világos, élettel teli. Kényelmesen elhelyezkedem a rekamién, érzem, ahogy egy mágikus erő magával ránt. Beszippant a múlt. Kezdetét veszi a varázslat.

Nagyanyám a konyhaszekrényből elővesz egy nagyobb tálat, szitát, pár kisebb edényt, tepsit, kanalakat. Felbontja a lisztet, beleszitálja a tálba, majd megszabadítja papír borításától a vajat és összemorzsolja a fehér keverékkel. Odalép az asztal mellett álló tűzhelyhez, tejet melegít és belemorzsolja az élesztőt. A tejet és a felfutatott élesztőt hozzáönti a lisztes, vajas masszához, hozzáad két tojást és ráreszeli a citromhéjat. Kezdődhet a dagasztás. Lendületesen jár a keze, pontos és precíz mozdulatokkal dolgozik. Nem ujjbegyekkel nyomkodja a még kezeletlen masszát, hanem a tenyere belső élével, laza csuklómozdulatot igénylő apró és ütemes lendítésekkel formálja azt. A folyamat néhány percig tart csupán. A kitartó mozdulatoknak köszönhetően a sárgás fehér egyveleg szép lassan elválik az edény szélétől és egy formázható masszív gombóccá alakul. A tál közepén a varázslat eredménye: a lágy és könnyen kezelhető tészta. A dagasztás ősi titka ebben a néhány mozdulatban rejlik. Nagyanyám az egyik ujjával finoman megnyomkodja munkája végeredményét. Ellenőrzi a tészta állagát. Kell-e még hozzá bármilyen adalék. Elképzelésem sincs arról, honnan tudja a száraz és nedves anyag megfelelő arányát, de tudja.

Sosem tévesztette el, pedig nagyon ritkán használt mérleget. „Érzésre” dolgozott. Emlékszem, amikor először tettem kísérletet a kalácstészta megformálására, kezem először a tésztához, majd az edényhez ragadt és a liszt, mint havas téli hótakaró borította be a konyhát. Kudarcként éltem meg. Nagyanyám csak legyintett.

- Idővel majd belejössz, érezni fogod – mondta.

- Mit fogok érezni? – kérdeztem.

- A tésztát – felelte.

- Érezni a tésztát?! – értetlenkedtem.

- Igen, elég lágy-e, jól formázható-e – sorolta.

Bólogattam és bíztam benne, egyszer talán én is fogok rendelkezni a tészta érzésének bölcsességével.

Elkalandozó gondolataimból visszatérek az előttem zajló varázslathoz. Megfelelőnek ítéltetett a tészta. Nagyanyám egy konyharuhával letakarja és az edényt a nyújtódeszka szélére húzza. Keleszti. Majd hozzáfog a töltelékekhez. Diót, mákot, porcukrot, mazsolát, rumaromát és tejet tesz a fa felület szabadon maradt részére. A konyhaszekrényből elővesz két lábost és a töltelékeket felfőzi a tűzhelyen, külön-külön, a mákost és a dióst. A műveletet követően, ismét bemegy a spejzbe. Egy szakácskönyvvel tér vissza. Leül mellém a rekamiéra. Tekintetemmel követem mozdulatait. Néhol még lisztes kezével felnyitja az egész családi múltat is magában hordozó könyv fedelét, lapozgatni kezdi. Valahol a könyv felénél megáll, tekintete megállapodik egy oldalon. Ujját végig húzza a gépelt recept felett található apró, szabályosan kerekített betűkkel lejegyzett sorokon. Egy szó szerepel a kézzel írt mondatok felett, lassan kibetűzőm: bejgli. A sütés idején többször átfuttatja ujját.

A szakácskönyvet akkor szokta elővenni, ha olyan süteményt süt, ami ritkán kerül a családi asztalra. A bejgli pont ilyen, évente egyszer készül, karácsonykor.

Becsukja a könyvet, a barna, megsárgult lapok harmonikaként záródnak össze. Lendületesen felpattan, kezét megtörli egy konyharuhába és újra elfoglalja a helyét a konyhaasztalnál. Liszttel behinti a deszkát, ráemeli a megkelt tésztát, kézzel finoman átgyúrja, majd négy kisebb gombócra osztja. Az első gombócot sodrófával téglalappá formázza. A mozdulatok, akár csak a dagasztásnál, óramű pontosságúak. A kinyújtott tésztát megtölti a kihűlt töltelékkel és óvatosan feltekeri. Az elkészült rudat belehelyezi a tepsibe. Az előző mozdulatsort még három alkalommal elismétli. Utolsó mozzanatként a kész formák oldalát villával megböködi, majd ecsettel egyenletesen tojássárgáját oszlat szét a felületükön. A végeredmény: négy tökéletesen egyforma bejgli. Bekapcsolja a sütőt, amíg az melegszik, elpakol, elmosogat. Rövid idő múlva a sütés mágikus folyamatából nem marad más, mint a tepsiben sorsukra váró bejglik. Nagyanyám ellenőrzi a sütőt, bemelegedett. Így a nyers tészták végzete beteljesedni látszik, megteszik első lépéseiket az aranybarnára sülésük rögös útján. Bekerülnek a sütőbe.

Nagyanyám dolga végeztével leül mellém, keze a rekamién maradt szakácskönyv fedelére téved. Tekintete a falon lévő órát kémleli, magában nyugtázza a sütés idejét. Nézem őt, valóságosnak látszik sziluettje. Átölelném, helyette, egy egészen röpke pillanatra kezemet óvatosan ráteszem az övére. Szinte érzem a ráncokat a bőrén és a vékony csontokat a kézfején. Egy élet munkáját hordozzák ezek a kezek. Ülünk némán, egymás mellett. Immár mindketten a sütőajtón lévő ablakon át kémleljük a hő hatására barna színűvé váló bejgliket. A konyhában a sütőből áradó hő melegsége keveredik a dió, a mazsola, a porcukor és a sült kelttészta jellegzetes illatával. Szólásra nyílik a szám, beszélnék hozzá, ám a következő pillanatban a varázslat megtörik. A valóságosnak hitt pillanat szertefoszlik. A melegség, a bejgli, az illatok, a szakácskönyv, a világos, élő és vibráló tér nagyanyámmal együtt eltűnik. Magamra maradok a sötétben, az emlékeimmel. Kezem még mindig a rekamié huzaton pihen. Kótyagos a fejem, olyan, mint amikor egy valószínűtlen álomból ébredek fel, az érzés egyszerre rideg és felemelő.

Lassan felállok a rekamiéról és kimegyek a konyhából. Megállok a bejárati ajtó előtt, engedek a belső intuíciómnak, kinyitom. Az esti szürkületben az utcai lámpák fénye megvilágítja az udvar füvét. Vagyis, valamit, ami annak látszik. A fű alig kivehető, teteje fehérbe borult már. Lehetséges lenne, hogy elfedte a hó?! - kérdezem magamtól. Alaposabban szemügyre veszem. Igen, esik a hó. A fehér jégrészecske látványa újra előhozza bennem a rekamién felidézett gyermekkori emléket: a liszttel borított konyhát. Egy pillanatig tart csupán, szemem látókörébe ismét a hó lepte udvar kerül. Beleszippantok a levegőbe: hideg és friss. Bezárom az ajtót és mielőtt nyugovóra térnék megállapítom, hogy a hó, a liszt, a konyhai varázslat, a bejgli és az illatok, mind annak a csodálatos időszaknak az előhírnökei, amit úgy hívunk: KARÁCSONY.

Gász Marianna hivatalos oldala

Mex rádió hivatalos csoportja