Mikulásváró
Mindjárt itt a Mikulás,
Szakállából havat ráz.
Puttonyában cukor, dió, mogyoró,
De csak az kaphat belőle, aki jó.
Zsuzska, Ferkó, Pali, Peti
Mind az ablakot lesi.
Jön-e már a Télapóka?
Tele lesz-e a kis csizma?
Csoki, cukor, mogyoró,
Jó, hogy jöttél Télapó!
K. Kormos Noémi: Az utolsó karácsony
Az öregember szelíd mosollyal az arcán nézte a családját. A már nagymamakorú lányait, az anyává érett unokáit, és a dédunokákat, akiknek a szemében az ünnep öröme csillogott, és az ajándékbontás izgalma pirosra festette az arcukat.
- Ide nézz, Dédipapa! Mit hozott nekem a Jézuska! – mutatta ajándékát a legnagyobb dédunokája.
- Látom, csöppem – mosolygott az öreg.
- De Dédipapa! Ne mondd nekem, hogy csöppem, én már nem vagyok csöpp! Én már nagylány vagyok! Szeptembertől iskolába fogok járni! – kérte ki magának a kislány, de azért átölelte dédapja nyakát, és egy cuppanós puszit nyomott az arcára, majd máris fordult vissza a karácsonyfához, hiszen alatta még sok-sok csomag várt arra, hogy az apró kezek kibontsák.
Az öregember a gondolataiba merült. Megszűnt körülötte a világ, nem hallotta a fel- felhangzó örömkiáltásokat, a nevetést. Rég elmúlt, letűnt idők képei jelentek meg a szemei előtt. Istenem, amikor még a lányai álltak meghatódva a feldíszített karácsonyfa előtt. Ő meg a feleségével izgatottan várták, vajon tetszenek-e majd az ajándékok? Még most is elmosolyodik, ha arra gondol, hogy a lányok soha nem voltak hajlandóak segíteni a karácsonyfa díszítésében. Nekik még nagylány korukban is a „Jézuska” hozta a fát. Inkább a konyhában segédkeztek, amikor már túl nagyok voltak ahhoz, hogy moziba menjenek, amíg a szülők előkészítik az ünnepet. De a karácsonyfát csak akkor voltak hajlandóak megnézni, amikor csilingelt a csengő, jelezve: a Jézuska megérkezett.
Micsoda karácsonyok voltak! Mind más. Csak egyben volt mindegyik azonos: náluk valóban a szeretet ünnepe volt. Éjszakába nyúló társasjátékozások, kártyázások. Soha nem az számított, mekkora az ajándék forintosított értéke. Az együtt töltött idő volt az, ami megfizethetetlen. Igen, volt olyan, amikor ajándékra sem futotta, máskor meg „gazdag volt a Jézuska”. Ám a család összetartozását, az együttlét örömét nem ronthatta el soha, ha kevesebb csomag került a fa alá.
Már nagyszülők voltak, amikor úgy határoztak a feleségével, hogy családi házba költöznek. Legyen helye az egyre bővülő családnak! Még akkor is, ha évente egyszer, vagy kétszer tudtak mind egyszerre összejönni. Azon a karácsonyon nem volt gazdag Jézuska. Az új ház minden fillért elvitt. Épp csak egy tábla csoki jutott a felnőtteknek, és csak az unokák kaptak „igazi” ajándékot. Ám a felesége akkor is tudott meglepetést szerezni: a ház lépcsőkorlátját hatalmas piros szalaggal kötötte át, jelezve azért a Jézuska most is gondolt ám mindenkire, csak épp előbb hozta meg a felnőtteknek azt, amire már oly régóta vágytak. Évek teltek-múltak, jöttek sorban az unokák, dédunokák, a család egyre bővült, már alig fértek el a hatalmas nappaliban. A gyerekek többször felajánlották, hogy most már legyen inkább náluk az ünneplés, az egyik nap egyiküknél, másik nap a másikuknál, ne az idős szülők fáradjanak a vendéglátással. De ők a feleségével sokáig hallani sem akartak a dologról: a karácsony csak akkor az igazi, ha együtt van a család! Aztán épp három éve, karácsony előtt történt, a felesége szervezete nem bírta tovább. A lélekben örök fiatal asszony elköltözött abba a világba, ahol már nem fáj semmi. Csak neki maradt meg a kínzó fajdalom. A szíve kettétört. Hiába voltak körülötte a gyerekei, unokái, az ő élete már soha nem lehetett többé teljes. Ahogy a karácsony fénye is megkopott, a csilingelő gyermekkacajok ellenére is.
A nagyobbik lánya lépett hozzá, és hátulról átölelte a nyakát:
- De elgondolkodtál, Apukám!
- Hiányzik anyátok…
- Tudom, hidd el, nekünk is. De biztos vagyok benne, hogy itt van velünk, és egyáltalán nem örülne, ha azt látná, hogy te csak itt búslakodsz.
- Nem búslakodok – paskolta meg a lánya kezét az öreg. – De te meg ne velem foglalkozz, a családodra figyelj! Jó lenne, ha mindig így együtt maradnátok...
- Az bizony tényleg jó lenne. De hát… az is isteni csoda, hogy sikerült így összehozni most ezt a karácsonyt. Sokan vagyunk már, nagy a család, mindenkinek van másfelé is kötelezettsége, és akkor még a földrajzi távolságról nem is beszéltem.
- Tudom, meg is értem – bólintott az apja – csak olyan nehéz belegondolni, hogy ha már én se leszek, szétszéledtek ti is… - s az öreg szemében, szinte láthatatlanul megcsillant egy könnycsepp. – Csak azt ígérjétek meg, hogy mindig jó testvérek maradtok! Hogy mindig megmaradtok egymásnak.
- Ne aggódj, Apukám! Vigyázunk egymásra mindig is. Jó munkát végeztetek Anyucival. De az elmúlásról szó se essék!
- Miért? Mit gondolsz, hogy én majd örökké élek? – mosolyodott el az öreg.
- Nem örökké, de száz évet ígértél, és attól még igencsak messze vagy.
- Elfáradtam, kislányom. Ha anyád még élne…
Erre már nem lehetett mit mondani.
A délután gyorsan eltelt. Kora este a gyerekek csomagokkal felpakolva indultak haza. Kiürült, elcsendesedett a ház. Csak a kisebbik lánya és a veje maradt vele, akik a téli szünetet a szülői házban töltik.
- Apukám, kérsz még valamit vacsorára? – kérdezte a lánya
- Jaj, dehogy kérek! Ennyit enni… Inkább elüldögélek még egy kicsit a szobámban, aztán majd lefekszek, ti csak végezzétek a dolgotokat – azzal magára húzta az ajtót, kényelmesen elhelyezkedett a fotelban.
Hamarosan újabb emlékek törtek fel benne. Emlékek egy szőke tizenéves lányról. Amikor először meglátta, már akkor eldöntötte: ez a lány lesz a felesége. És az is lett. Micsoda szerelem volt az övék! No, nem mentes sok-sok vitától, de mindketten tudták, az ő szerelmük a mennyben köttetett. Nagyon szerettek táncolni. Nem sokkal az esküvőjük után, az első bálon, amikor épp egy vén keringő dallamára táncoltak, a fiatalasszony hozzá simult:
- Így szeretnék majd egyszer meghalni. Keringőzés közben.
- Beszélsz hülyeséget – húzta el a száját. – Tudod, hogy nem szeretem, amikor ilyeneket mondasz.
- Pedig komolyan gondolom! A karodban ringatózva. De szép is lenne! Ígérd meg, hogy ha majd eljön az idő, táncolva megyünk el!
Hol van már az a bál? És hol van az a lány? Néha úgy érzi, egy örökkévalóság telt el, amióta a felesége meghalt. És még csak a régi ígéretét sem tudta betartani. Infúzióval, csövekkel a testében, a feleségének már a lélegzetvétel is nehéz volt, nem a tánc. Hatvan évet éltek le, jóban, rosszban. Amikor a felesége elment, kicsit vele halt ő is. Már nem volt miért élnie. Nem így tervezték az elmúlást, Úgy gondolták, hogy egy este majd szépen lefekszenek, s majd kéz a kézben elalszanak – örökre. Álom, édes álom! Ám a valóság zord volt és kegyetlen. Elragadta tőle azt, akit mindennél jobban szeretett. Sokszor kívánta: bár ő ment volna el előbb. Vagy legalább egyszerre, ahogy tervezték.
Úgy érezte, most már tényleg nagyon elfáradt. Annyira, hogy az ágyig sem volt kedve elmenni, úgy gondolta szundít egy kicsit a fotelban. Lehunyta a szemét, és várta az újabb parttalan álmot.
A lánya nyitott be, hogy jóéjt puszit adjon az édesapjának.
- Jaj, ne! Apukám, ne! – kiáltott fel, amikor meglátta, hogy az apja kezei ernyedten lógnak a fotel oldalán.
Ám az öreg ebből már semmit se látott, hallott. Csak azt a régi, szőke lányt látta a már csaknem elfeledett időből:
- Meddig kell még várnom rád? Ugye tudod, hogy adós vagy még egy tánccal? – mosolygott a lány.
Az öreg, maga sem tudta, hogyan, de hirtelen már a lány előtt állt, akinek ragyogó szemében az öröm könnye csillant.
- Mehetünk? Oly rég vártam már rád! – ölelte át rég nem látott kedvesét. - Ne aggódj! Meglesznek. – tette hozzá, mert pontosan tudta, hogy a férfit a családja iránti aggodalom még mindig visszatartja. - Tényleg jó munkát végeztünk – azzal megfogta a férje kezét, és vezette át, abba a sejtelmes, csodálatos világba, ahol a lelkek egybeforrnak, és ahol újra felcsendül a vén keringő dallama, és ők boldogan keringőztek, most már örökkön örökké.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése