Szemán Zoltán
Egy angyal, Bronxból
Novella
A hideg szél átsöpört a Melrose sugárúton, és belekapaszkodott Jerome atya vastag, fekete télikabátjába. A pap megborzongott, mert a tél lehelete megtalálta a legkisebb rést is, és jeges ujjait végighúzta a férfi gerincén.
A harmincas évei végén járó férfi nem szerette sem New Yorkot, sem Bronxot. Különösen akkor nem, amikor eltévedt, és csak sejtelme volt róla, hogy merre jár. Alig húsz perce még a metrón üldögélt, abban a hitben, hogy hamarosan visszaér a templomhoz csatolt parókiába. Egészen addig tartott a nyugalma, amíg rá nem döbbent, hogy rossz járatra szállt. A következő megállónál ugyan kiugrott a vagonból, ám egy morcos metróalkalmazott közölte vele, hogy az ellenirányú szerelvények műszaki hiba miatt bizonytalan ideig nem közlekednek. Jerome atya elveszetten toporgott egy sort a kárörvendő arccal elforduló munkaoverallos férfi mellett.
– Elnézést, azt meg tudná mondani, hogy jutok vissza Riverdale-be?
– Úgy nézek én ki, mint egy információs központ? – fordult vissza a metró embere. – Fogjon taxit! Gondolom, az egyház fizeti majd – pillantott a kabát alól kikandikáló papi gallérra.
– Rendben, köszönöm! – motyogta Jerome atya. – Boldog karácsonyt!
– Magának is! – felelte némi meglepett csend után a munkás.
A pap úgy döntött, rábízza magát a digitális térképre és internetre. Esze ágában sem volt borsos összeget fizetni a fuvarért, márpedig Szenteste napján a taxisofőrök előszeretettel toldották meg a viteldíjakat ilyen-olyan extrákkal. Azt pedig végképp nem akarta megtenni, hogy számlát kér a sofőrtől. Az eltévedés az ő hibája volt, hát aligha venné ki jól magát, ha a hívők fizetnének a tévedéséért.
Felcaplatott a felszínre. A Harmadik sugárúton hömpölygő forgalom zaja, és a házak között megrekedt kipufogófüst bűze szinte mellbevágta. Előhalászta a mobilját és pár percig elvacakolt vele, mire kitalálta, merre induljon tovább. Kicsit furcsállta, hogy a képernyőn villódzó információ szerint majd’ a Keleti 162-ik utcáig kell gyalogolnia, hogy buszra szállhasson,
Amikor Jerome atya alig három hónapja elfogadta a már régóta esedékes kinevezését a riveldale-i Szent Ignác templom vezetésére, azt hitte, végre elindult felfelé a ranglétrán. A tipikus középosztálybeli környék, a jól szituált hívők általában egyet jelentettek a jelentős támogatókkal, akik előbb vagy utóbb megnyitják az utat a püspöki hivatal felé… Nem gondolta volna, hogy mekkorát tévedett. A templommal és a környékkel még nem is lett volna baj, hanem a hívőkkel már annál inkább. Pontosabban, a templomot rendszeresen látogatók számával. Különösen jó napként könyvelhette el, amikor egy-egy vasárnap félig megteltek a padok. Legtöbbször csupán az első két-három sorban ültek igencsak hézagosan és az adományok sem a bőkezűségről árulkodtak. Ellenben a gyóntatószék apró lámpája szinte folyamatosan égett. Minden nap tucatnyi ember ült be az apró fülkébe, hogy elsuttogják bűneiket. Jerome atya hallgatta a paráznaság, a mohóság, a felebaráti szeretet teljes hiánya keltett lelkifurdalás szavait. Habár feloldozta a bűnösöket, kirótta rájuk a penitenciát, de igaz, szívből jövő bűnbánatot sosem érzett a rácsos kis ablak túloldaláról.
– Hé, van egy kis aprója?
A kérdés felriasztotta töprengéséből a papot. Fiatal, alig húszéves nő állt előtte. A maszatos arcot gubancos, fekete haj keretezte, a lány méreténél kettővel nagyobb dzseki szinte a térdét verdeste.
Jerome atya tétován a pénztárcája után tapogatózott a zsebében, amikor életre kelt a mobilja. A pap csupán intett a lánynak, hogy várjon, és a füléhez emelte a készüléket.
– Jerome atya…
– Jó napot, atyám! Margaret vagyok, a Krisztus Szíve kórus vezetője – mutatkozott be egy nő a vonal túloldalán. – Nagyon-nagyon sajnálom, de rossz hírem van!
A papot enyhe ijedtség kerítette hatalmába. Ha az éjféli misére szervezett előadásról van szó…
– Igen? – nyögte kiszáradt torokkal.
– Nem tudunk ma fellépni a Szent Ignácban. Két kórustagunk is ágynak esett, és mi tagadás, én sem érzem magam túl jól.
– Ó… ezt sajnálattal hallom – krákogta a pap. – Remélem, hamarosan jobban lesznek.
– Köszönöm, és kérem, ne haragudjon, hogy így, az utolsó pillanatban…
– Semmi gond! – felelte Jerome atya, de agyában már felébredt a pánik. Minden eddigi próbálkozása, hogy visszacsábítsa a hívőket a templomba, hogy új tagokat toborozzon, kudarcot vallott. Hiába volt az utca népe számára megtartott kolbászsütés, grillezés, hiába nyomtatott ki és hordott szét személyesen közel ötszáz szórólapot, a vasárnaponként megjelenő emberek száma csak nem akart növekedésnek indulni. Abban bízott, hogy az éjféli misére szervezett kórus nagy népszerűségnek örvend majd. Különösen, mert a repertoárban nem csupán egyházi zeneművek, hanem klasszikus darabok is akadtak.
– Még egyszer, nagyon sajnálom! Boldog karácsonyt! – csendült Margaret hangja a férfi fülében.
– Boldog karácsonyt! – felelte automatikusan Jerome atya, ám a következő pillanatban eszébe jutott valami. – Várjon! Nem ismer esetleg valakit, aki fel tudna lépni ma este a Szent Ignácban? – Ám addigra a kórusvezető már bontotta a vonalat.
– Probléma a mennyországban, padré? – villant fel halvány mosoly a hajléktalan lány arcán.
– Úgy is mondhatjuk – dünnyögte a pap. Előkotorta a pénztárcáját, és rövid tanakodás után egy ötvendollárost nyomott a fiatal nő kezébe. – Boldog karácsonyt! – sóhajtotta.
A lány elkerekedő szemmel meredt a bankóra, majd hitetlenkedő fejrázással a férfi felé nyújtotta.
– Ez túl sok!
– Bárcsak tehetnék érted többet is, lányom! – mosolyodott el szomorkásan a pap. Búcsút intett, aztán sietősre fogva lépteit magára hagyta a döbbenten ácsorgó lányt.
Jerome atya, amennyire tudott, felkészült az éjféli misére. Jól tudta, hogy a nevezetes alkalomra tervezett beszédje kurtának bizonyul majd a kórus nélkül. Ugyan az egész délutánját azzal töltötte, hogy igyekezett beszúrni részeket, megtoldani a szöveget, de szinte biztosra vette, kudarcra ítéltetett. Fehér miseruhában tett-vett az apró irodában, majd nyakába vette, megcsókolta a stólát.
– Uram, kérlek segíts! – küldött röpke fohászt az ég felé, miközben keresztet vetett.
A füstölőt lóbáló ministránsfiúk vezetésével belépett a templomba. Futó pillantást vetett a padsorokra és egyszerre öntötte el szívét keserűség és megnyugvás. Talán, ha ötven szempár szegeződött rá.
Legalább kevesen lesznek majd tanúi a szerencsétlenkedésemnek – gondolta.
Fellépdelt a szószékre, megáldotta a hívőket és belefogott a beszédbe. A harmadik mondatnál sem járt, amikor nyekkent a súlyos, duplaszárnyú bejárati ajtó. Jerome atya szava elakadt, az egymás után beóvatoskodó koszos, mocskos, züllött kinézetű alakok láttán. A hívők is hátrafordultak és döbbent pusmogás vette kezdetét.
Még ez is? – jajdult fel gondolatban a pap, megérezve a botrány előszelét. Ám hamar magára talált, megköszörülte a torkát.
– Isten színe előtt mind egyenlőek vagyunk, Urunk számára egyformán kedvesek!
A felzendülő figyelmeztetésre elhalt a padsorok között hullámzó méltatlankodó suttogás. Jerome atya megvárta, amíg az utolsó fura szerzet is helyet foglal, majd folytatta a beszédet. Tény és való, hogy bár még improvizációval is megtoldotta, így sem tartott túl sokáig. Az utolsó „Ámen!” és az áldást jelentő karmozdulat után vékony, túlméretes sárga dzsekibe csomagolt alak emelkedett fel a hátsó sorból. A pap meglepődve ismerte fel a délelőtt látott fiatal nőt. Nagydarab, fekete bőrű férfi csatlakozott a lányhoz. Az emberek értetlenül pislogtak hol egymásra, hol Jerome atyára, amikor a lány és ütött-kopott gitárt szorongató kísérője az ülőhelyek elé sétált.
A lány felnézett a papra:
– Atyám, maga segített nekem ma, hát úgy véltük, viszonozzuk a kedvességét. Mike... – pillantott a társára, aztán a megrökönyödötten bámuló emberek felé fordult.
A hangszerről felcsendülő Ave Maria dallama nagyon is ismerős volt Jerome atyának, ám amikor a lány elkezdett énekelni, hirtelen úgy érezte, gombóc nőtt a torkában. A fiatal nő kristálytiszta, mézédes hangja visszaverődött a magas kőfalakról. A férfi megbabonázva hallgatta és hiába küzdött ellene, a második sornál már érezte, amint könnycseppek indulnak útjukra az arcán. Ahogy tekintete az emberekre tévedt, látta, hogy a hívők kivörösödött szemmel, lélegzetvisszafojtva, megigézve bámulják a lányt.
Az utolsó akkordok elhaltak a templomban.
– Boldog karácsonyt! – mosolyodott el a lány, azzal kisietett a templomból. Az emberek csak lassan rázták le magukról a dermedtséget, de Jerome atya volt az első. Kettesével véve a fokokat lerobogott a szószékről és a lány után vetette magát. Csupán pár lépést kellett megtennie a bejáratig, ám már ez is kifullasztotta. Kilépett az ajtón és gyorsan körbenézett. A sárga dzseki alig kőhajításnyira tőle mozdult a járdán. A pap a fiatal nő után kiáltott:
– Várj! Hova mész? Ki vagy te?
A lány megtorpant, megfordult és némán a papra mosolygott. Alakját körülragyogta az utcán elrobogó busz fényszórójának kévéje. Jerome atya hunyorogni kényszerült az erős fényben. Mire a bűzös dízelfüstöt okádó jármű elrobogott mellette, a lány eltűnt. A férfi bámulta a helyet, ahol alig öt másodperce még a fiatal nő állt, és hirtelen béke szállta meg a lelkét. Mély, megkönnyebbült sóhajjal a csillagpettyes égre emelte a tekintetét.
– Igen… Boldog karácsonyt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése