Gász Marianna
A rekamié
Családi házunk konyhájában van egy rekamié. Elnyűhetetlen, örök darab. Sütés, főzés közbeni megpihenések, családi és baráti beszélgetések színtere. Számomra gyermekkorom és fiatal felnőtt létem emlékeinek hordozója, hisz iskolán túl az időm jelentős részét a konyhában töltöttem, a nagyanyám mellett. A rekamién ülve néztem, ahogy a konyhaasztalnál áll és süt. Nem volt szüksége garmadával felsorakoztatott csilli-villi mérőedényekre, keverőtálakra és különféle funkciót betöltő gépekre. Elegendőnek bizonyult számára az alapanyagokon kívül a gyúródeszka, a sodrófa, néhány lábas, a tepsi és a két keze. Gyermekként csillogó szemmel figyeltem kézmozdulatait. Miként változik át szinte szempillantás alatt az apró mozzanatok hatására a liszt, a vaj, a tojás, az élesztő hol foszlós kaláccsá, hol édes linzerré, majd karácsony tájékán ízletes bejglivé. Évekkel később, immár a saját konyhámban, a kelesztőtál mellett állva hasított belém a felismerés, hogy a tészta dagasztásának mozdulatát a rekamién ülve olyan természeteséggel szívtam magamban, mint csecsemőként az anyatejet.
December van, egy szombat este, ismét a családi házban vagyok. Mindenki megpihent, nekem is azt kellene tennem. Helyette sétálok fel s alá, egyik szobából ki, a másikba be. Egyszer csak a konyhában találom magam, a rekamié előtt. A helyiség sötét, a villanykapcsoló nincs messze, de nem vágyom a neon fényére. Leülök a kanapéra, egyelőre csak a szélére. Kezemet végig simítom a jól ismert huzaton. Tekintetem körbe hordozom a konyhán, majd megpihentetem a konyhaasztalnál. A hatalmas felület most békésen pihen, nem roskadozik edényektől megpakolva, nem fedi be nagyrészét a nyújtódeszka sem. Nyugalom és békesség veszi körül. Hirtelen egy ajtó nyitódása töri meg a csendet. A hang irányába nézek, nagyanyám lép ki a spejz ajtón, lendületesen halad, kezében a nyújtódeszka és a sodrófa. Gyakorlott és megszokott mozdulatokkal leteszi az eszközöket az asztalra, majd újra eltűnik az ajtó mögött, néhány perc elteltével zacskókkal megpakolva tér vissza. Szerzeményeit felsorakoztatja a deszka mögött, az asztal még szabad felületén. Gondosan számba veszi, hogy minden megvan-e. A tekintete enyhén megváltozik, elmosolyodom, ismerem ezt a nézést, számtalanszor láttam már, tudom, vissza fog menni a spejzbe, mert valami még hiányzik. Igen, újra eltűnik az ajtó mögött, majd egy szempillantás alatt az asztal mellett terem, kezében egy citrommal. Elégedetten bólint, minden megvan. Az asztal előtti tér minden előzmény nélkül kivilágosodik, vibrál. Mintha egy fekete-fehér filmet néznék. A háttér sötét, élettelen, nagyanyám alakja és az asztal környezete világos, élettel teli. Kényelmesen elhelyezkedem a rekamién, érzem, ahogy egy mágikus erő magával ránt. Beszippant a múlt. Kezdetét veszi a varázslat.
Nagyanyám a konyhaszekrényből elővesz egy nagyobb tálat, szitát, pár kisebb edényt, tepsit, kanalakat. Felbontja a lisztet, beleszitálja a tálba, majd megszabadítja papír borításától a vajat és összemorzsolja a fehér keverékkel. Odalép az asztal mellett álló tűzhelyhez, tejet melegít és belemorzsolja az élesztőt. A tejet és a felfutatott élesztőt hozzáönti a lisztes, vajas masszához, hozzáad két tojást és ráreszeli a citromhéjat. Kezdődhet a dagasztás. Lendületesen jár a keze, pontos és precíz mozdulatokkal dolgozik. Nem ujjbegyekkel nyomkodja a még kezeletlen masszát, hanem a tenyere belső élével, laza csuklómozdulatot igénylő apró és ütemes lendítésekkel formálja azt. A folyamat néhány percig tart csupán. A kitartó mozdulatoknak köszönhetően a sárgás fehér egyveleg szép lassan elválik az edény szélétől és egy formázható masszív gombóccá alakul. A tál közepén a varázslat eredménye: a lágy és könnyen kezelhető tészta. A dagasztás ősi titka ebben a néhány mozdulatban rejlik. Nagyanyám az egyik ujjával finoman megnyomkodja munkája végeredményét. Ellenőrzi a tészta állagát. Kell-e még hozzá bármilyen adalék. Elképzelésem sincs arról, honnan tudja a száraz és nedves anyag megfelelő arányát, de tudja.
Sosem tévesztette el, pedig nagyon ritkán használt mérleget. „Érzésre” dolgozott. Emlékszem, amikor először tettem kísérletet a kalácstészta megformálására, kezem először a tésztához, majd az edényhez ragadt és a liszt, mint havas téli hótakaró borította be a konyhát. Kudarcként éltem meg. Nagyanyám csak legyintett.
- Idővel majd belejössz, érezni fogod – mondta.
- Mit fogok érezni? – kérdeztem.
- A tésztát – felelte.
- Érezni a tésztát?! – értetlenkedtem.
- Igen, elég lágy-e, jól formázható-e – sorolta.
Bólogattam és bíztam benne, egyszer talán én is fogok rendelkezni a tészta érzésének bölcsességével.
Elkalandozó gondolataimból visszatérek az előttem zajló varázslathoz. Megfelelőnek ítéltetett a tészta. Nagyanyám egy konyharuhával letakarja és az edényt a nyújtódeszka szélére húzza. Keleszti. Majd hozzáfog a töltelékekhez. Diót, mákot, porcukrot, mazsolát, rumaromát és tejet tesz a fa felület szabadon maradt részére. A konyhaszekrényből elővesz két lábost és a töltelékeket felfőzi a tűzhelyen, külön-külön, a mákost és a dióst. A műveletet követően, ismét bemegy a spejzbe. Egy szakácskönyvvel tér vissza. Leül mellém a rekamiéra. Tekintetemmel követem mozdulatait. Néhol még lisztes kezével felnyitja az egész családi múltat is magában hordozó könyv fedelét, lapozgatni kezdi. Valahol a könyv felénél megáll, tekintete megállapodik egy oldalon. Ujját végig húzza a gépelt recept felett található apró, szabályosan kerekített betűkkel lejegyzett sorokon. Egy szó szerepel a kézzel írt mondatok felett, lassan kibetűzőm: bejgli. A sütés idején többször átfuttatja ujját.
A szakácskönyvet akkor szokta elővenni, ha olyan süteményt süt, ami ritkán kerül a családi asztalra. A bejgli pont ilyen, évente egyszer készül, karácsonykor.
Becsukja a könyvet, a barna, megsárgult lapok harmonikaként záródnak össze. Lendületesen felpattan, kezét megtörli egy konyharuhába és újra elfoglalja a helyét a konyhaasztalnál. Liszttel behinti a deszkát, ráemeli a megkelt tésztát, kézzel finoman átgyúrja, majd négy kisebb gombócra osztja. Az első gombócot sodrófával téglalappá formázza. A mozdulatok, akár csak a dagasztásnál, óramű pontosságúak. A kinyújtott tésztát megtölti a kihűlt töltelékkel és óvatosan feltekeri. Az elkészült rudat belehelyezi a tepsibe. Az előző mozdulatsort még három alkalommal elismétli. Utolsó mozzanatként a kész formák oldalát villával megböködi, majd ecsettel egyenletesen tojássárgáját oszlat szét a felületükön. A végeredmény: négy tökéletesen egyforma bejgli. Bekapcsolja a sütőt, amíg az melegszik, elpakol, elmosogat. Rövid idő múlva a sütés mágikus folyamatából nem marad más, mint a tepsiben sorsukra váró bejglik. Nagyanyám ellenőrzi a sütőt, bemelegedett. Így a nyers tészták végzete beteljesedni látszik, megteszik első lépéseiket az aranybarnára sülésük rögös útján. Bekerülnek a sütőbe.
Nagyanyám dolga végeztével leül mellém, keze a rekamién maradt szakácskönyv fedelére téved. Tekintete a falon lévő órát kémleli, magában nyugtázza a sütés idejét. Nézem őt, valóságosnak látszik sziluettje. Átölelném, helyette, egy egészen röpke pillanatra kezemet óvatosan ráteszem az övére. Szinte érzem a ráncokat a bőrén és a vékony csontokat a kézfején. Egy élet munkáját hordozzák ezek a kezek. Ülünk némán, egymás mellett. Immár mindketten a sütőajtón lévő ablakon át kémleljük a hő hatására barna színűvé váló bejgliket. A konyhában a sütőből áradó hő melegsége keveredik a dió, a mazsola, a porcukor és a sült kelttészta jellegzetes illatával. Szólásra nyílik a szám, beszélnék hozzá, ám a következő pillanatban a varázslat megtörik. A valóságosnak hitt pillanat szertefoszlik. A melegség, a bejgli, az illatok, a szakácskönyv, a világos, élő és vibráló tér nagyanyámmal együtt eltűnik. Magamra maradok a sötétben, az emlékeimmel. Kezem még mindig a rekamié huzaton pihen. Kótyagos a fejem, olyan, mint amikor egy valószínűtlen álomból ébredek fel, az érzés egyszerre rideg és felemelő.
Lassan felállok a rekamiéról és kimegyek a konyhából. Megállok a bejárati ajtó előtt, engedek a belső intuíciómnak, kinyitom. Az esti szürkületben az utcai lámpák fénye megvilágítja az udvar füvét. Vagyis, valamit, ami annak látszik. A fű alig kivehető, teteje fehérbe borult már. Lehetséges lenne, hogy elfedte a hó?! - kérdezem magamtól. Alaposabban szemügyre veszem. Igen, esik a hó. A fehér jégrészecske látványa újra előhozza bennem a rekamién felidézett gyermekkori emléket: a liszttel borított konyhát. Egy pillanatig tart csupán, szemem látókörébe ismét a hó lepte udvar kerül. Beleszippantok a levegőbe: hideg és friss. Bezárom az ajtót és mielőtt nyugovóra térnék megállapítom, hogy a hó, a liszt, a konyhai varázslat, a bejgli és az illatok, mind annak a csodálatos időszaknak az előhírnökei, amit úgy hívunk: KARÁCSONY.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése