A Magyar Könyv is Magyar Termék Mozgalom Bloggerei közül hárman összefogtunk és új projektbe kezdtünk bele. Ez a projekt pedig nem más, mint hogy bemutassuk nektek az MKMT alapítóit, támogatóit, Nagyköveteit és íróit.
A projektbe résztvevő bloggerek: Gréczi Nikolett (Niki), Pálinkás Angéla (Angi) és jómagam Menyhei Mónika (Moncsi). Érdemes lesz mindhármunk oldalát figyelni, már csak azért is, mert mindegyikünk mással készült interjút fog közzétenni a blogján/oldalán.
Az első interjú alanyunk Sky S. T. írónő, aki a Magyar Könyv is Magyar Termék Mozgalom ötletadó alapítója
Niki: Melyik olvasási élményed volt a legmeghatározóbb?
Sky S.T: Ha jól emlékszem, a Tapsi Hapsi a jégen című mesekönyv volt az első nagy szerelmem, még abból a korból, amikor az embernek mások olvassák fel a meséket. Minden áldott este el kellett olvasni, és ahogy az lenni szokott, megtanultam a mesét, és kegyetlen szigorúsággal kijavítottam mindenkit, aki tévesztett, vagy pláne, ha át akart ugrani egy oldalt, hogy gyorsabban haladjunk. Később a Mazsola vette át a vezető szerepet nálam. Ma már talán nem is lehet kapni ezeket a csodálatos könyveket.
Aztán jöttek a csalódások, amiknek szintén fontos szerepe lett az életemben. Az első osztály végén jutalomként kaptam Ács Kató: Orbán és Petronelka című meseregényét, ami akkor egyáltalán nem kötötte le a figyelmemet, és több mint három évig porosodott a könyvespolcon anélkül, hogy elolvastam volna. Ez nagy törés volt számomra, mert izgatott voltam, hogy milyen lesz az ajándékkönyv, aztán meg jött az óriási csalódás. (Akkoriban sem fordítottak igazán figyelmet arra, hogy az iskolákba milyen ajándéknak szánt könyveket küldenek ki, később tanítóként még én is szembesültem vele, hogy inkább vettem a saját pénzemből a gyerekeknek ajándékot, mint olyan könyvet adjak, ami egyáltalán nem felel meg az életkoruknak vagy az érdeklődésüknek.)
Később még egy komoly trauma ért. Kötelező olvasmányként elém került Kincskereső kisködmön Móra Ferenctől. Sokáig rémálmaim voltak tőle, és ez teljesen komoly.
Ha nem került volna az utamba Fekete István Tüskevár című könyve, talán olvasnivalót sem vettem volna a kezembe többet. Végül Jókainak a Kőszívű ember fiai, meg Gárdonyi Géza Egri Csillagok című regénye végleg az olvasás felé irányított. Ugyanakkor ráébresztett három nagyon fontos dologra is: egyik, hogy nem kell minden könyvet szeretni. A másik, hogy attól még, hogy én nem szeretek egy könyvet, a könyv nem lesz rossz. Csak nem nekem íródott. A harmadik nagy tanulságra még később jöttem rá: idővel az embernek változhat a könyves ízlése is. Sokszor van, hogy egyszerűen csak nem a megfelelő időben veszünk a kezünkbe egy könyvet (ez lehet életkor, de egy érzelmi állapot is).
Viszont az abszolút nyertes továbbra is Rejtő Jenő. A mai napig, ha rossz a kedvem, vagy elfáradtam, lekapok a polcról egy Rejtő könyvet – és máris minden szebb és jobb. Még itt, Johannesburgban is meg van 13 könyve a polcomon, de az OSZK ingyenes könyvtárából is sikerült letölteni még további 10-12 könyvét. Pedig mennyit támadták a könyveit, hogy ilyen ponyva meg olyan ponyva! Hát, szeretném én, ha az én könyveimet csak fele annyian olvasnák, mint Rejtő Jenőét.
Angi: Honnan merítesz ihletet?
Sky S.T: Mindenhonnan, de legfőképp a saját életemből. Szerencsés ember vagyok, mert kiélhettem a kalandvágyamat már eddig is, és olyan korban születtem, amikor még kevésbé volt pénz-centrikus a világ, amikor még születtek igazi barátságok anyagi érdekek nélkül is, amikor még divat volt beszélgetni, esténként még nem volt tévé, vagy csak egyetlen egy csatorna. Beleszülettem a szocializmusba egy kis faluban, átélhettem az első nagy rendszerváltást, éltem az 1900-as, most, a 200-es években. Létrejött az EU, aztán csatlakoztunk hozzá. Közben persze átalakult a sport meg a kultúra, már nincs meg a „régi” támogatottsága, és talán nincs meg a régi hangulata sem annak, amikor bementél egy színházi büfébe, és ott a legnagyobb, legismertebb színészekkel is szóbaelegyedtél. Ehhez képest már csak hab a tortán, hogy például, amikor marketingesként ügyködtem, több mint 70 ügyfelem volt, köztük egyetemek, önkormányzatok, szállodák, éttermek, sportolók, művészek, galériák, autószalon, nagykövetség, és még ki tudja, mi minden. Bálok, fesztiválok, könyvbemutatók, divatbemutatók szervezésében vettem részt, annak minden buktatójával – és utólag már vicces bakijaival együtt. A mostani életem is bővelkedik történésekben – szóval az ihletek azok jönnek bőséggel. Talán ezért is nem vonz annyira a sci-fi, meg a fantasy, mert így is tele a fejem az ihletekkel.
Moncsi: Amióta írsz, milyen nehézségekkel találtad szembe magad?
Sky S.T: Az egyik az emberi irigység, a másik meg az idő. Az elsővel nem érdemes foglalkozni, az volt, van, lesz!
Az időből meg mindig kevés van. Szerencsére még mindig jól tudok összpontosítani, ami nagyon fontos, főleg, amikor nappal írok, mert gyakran 5-10 percenként zökkentenek ki a „ritmusból”.
Amikor újságíróként dolgoztam, akkor egy nagyon okos ember azt mondta nekem: ha tudod, hogy mit akarsz írni, akkor azt bármikor, bárhol le tudod írni. És igaza lett: írtam buszon, vonaton, hazafelé az UAZ-ban egy hőlégballon fesztiválról, kocsmában, miközben a fél banda ott viháncolt körülöttem. Ezzel most is így vagyok. A legutóbbi könyvemből közel 800 oldalt áprilistól június közepéig írtam meg, miközben befejeztem a szakácskönyvet, összeraktuk az antológiát, a mesegyűjteményt, segítettem átnézni több könyvet is, még nyomtatás előtt, készültünk a díjátadóra, a születésnapra, aztán meg a könyvhétre. Mégis összejött.
A kiadás, a könyvmarketing már egy más dolog. Mire megtaláltam a Helma kiadót, addigra már ott tartottam, hogy a kiadás sem érdekelt. Szerencsére ez megváltozott. Engem inspirál a kiadó is. Amikor a Milyen mély a mélyirodalom kötetemet elküldtem Bálintnak, hogy mit gondol róla, érdemes-e kiadni, annyit írt: Ne fogd vissza magad! Ezzel nekem, az írónak szárnyakat adott! Ennek a végeredménye lett még a Most főzünk vagy dumálunk? című szakácskönyv végleges változata is.
De a könyvmarketing, az rengeteg álmatlan éjszakát okoz számomra. Ráadásul nem vagyok egy technikai zseni, tehát egy klip vagy egy jó kép elkészítése számomra a megugorhatatlan léc egyszerűen azért, mert az alapok elsajátítása annyi időt elvenne tőlem, ami alatt megírok egy újabb könyvet.
Szerencsés vagyok, mert vannak körülöttem segítőkész emberek, akik nélkül bizony, „fél kezű óriás” lennék. Ugyanakkor nem jó érzés kiszolgáltatottnak lenni. Pont most vagyok egy ilyen időszakban, amikor szinte elölről kell kezdeni egy rakás olyan feladatot, amiről azt hittem, már régen készen van. És igen, talán van egy harmadik nehézség is az életemben, hogy szeretek megbízni az emberekben. Mind az írói munkámban, mind a mozgalomban többször meg kellett már tapasztalnom, hogy milyen törékeny dolog a bizalom.
Niki: Mikor fordult meg először a fejedben, hogy írj?
Sky S.T.: Tíz éves voltam. A rádióban imádtam hallgatni Miska bácsi levelesládáját, szerintem az egyetlen gyerekeknek szóló műsor ez volt akkoriban. Ott hangzott el egy felhívás, hogy aki beküldi a meséjét neki, azok közül a legjobbakat majd felolvassa a rádióban. Ez egy nekem való kihívás volt! A faluban biztos, hogy nem volt élő ember, akit anyukám ne tájékoztatott volna arról, hogy mikor fog a mesém elhangozni a rádióban. De az i-re az tette fel a pontot, hogy egy héttel később hozott a postás egy hatalmas és dögnehéz csomagot, amiben a Minden napra egy mese című könyv volt. A4-es formátum, 366 mese, és benne egy gratuláló levél Miska bácsitól! Akinek nem az anyukám, annak a postás mondta el, hogy mit szállított ki! Innentől már nem volt megállás. Ez a sikerélmény kitarott az általános iskolában.
Aztán mivel óvónőképzőbe jártam, ott már külön is díjazták, ha az ember kreatív volt, tanítóként úgyszintén.
A végső lökést a Covid köré generált tömeghisztéria adta. Nem a fertőzés miatt vált veszélyessé kimenni az utcára, hanem a horrorisztikus méretűre duzzadt munkanélküliséggel együtt járó bűnözési hullám miatt. Bezárva a négy fal közé – mit lehet csinálni? A tévét már untam, mindig ugyanazt ismételték, a rádió úgyszintén. Azt a közel 200 könyvet egy hónap alatt kiolvastam, aztán a következő pár hónapban még újraolvastam, ami közelebb állt hozzám, de fél év után már minden unalmassá vált. Az OSZK-nak ugyan van ingyenesen letölthető könyves részlege, ami érdekelt, azokat le is töltöttem. Ez megint kitartott egy darabig.
Aztán valahogy rábukkantam egy régi mappára a számítógépemen, amiben korábbi írásaim voltak. Először csak átolvastam, jókat vigyorogtam, néha belejavítottam, aztán szép lassan eljutottam oda, hogy akár még írhatnék is, megint.
Angi: Melyik könyved áll közelebb a szívedhez? Miért pont az?
Sky S.T: Mindig az, amelyiket éppen írom. Imádom a karaktereimet, a jókat és gonoszokat egyaránt. Élvezettel folyok bele az életükbe, és irányítom az övékét, mint egy boszorkány, a háttérből. Vagy varázsló? Azért sem tudok kedvenc könyvet mondani, mert igazából kedvenc zsánerem sincs. Írni is, olvasni is majdnem mindent szeretek. Mivel az én döntésem mindegyik könyv, hogy megírom-e vagy sem, ezért aztán a szívemnek is egyformán kedvesek. Amelyiket éppen írom – az mindig egy kicsit jobban.
Olyan ez nekem, mint amikor még tanítottam: imádtam az osztályomat, mind a 22 gyereket. De, amikor Dávid mondott egy poént, akkor őt egy kicsit jobban szerettem, egészen addig, amíg Zsuzsi nem hozta oda a rajzát, hogy azt nekem készítette. Aztán amikor Eszter megnyert egy versenyt, akkor ő került előtérbe. Na, pont így vagyok a könyveimmel is.
Moncsi: Hogyan értékelnéd az elmúlt egy évet?
Sky S.T: Erről egy önálló kötetet tudnék írni. Volt benne rengeteg jó dolog, és majdnem ugyanannyi rossz is.
Sokszor nem értem az embereket. Tényleg jobb nekik, ha másokat bánthatnak? Azt sem értem, hogy miért olyan nehéz elfogadni, hogy a művészet – és ebbe a könyvek is beletartoznak, SZUBJEKTÍV. Van, akinek tetszik, van, akinek nem. Ettől még semmi nem lesz jó vagy rossz.
Ugyanakkor az elmúlt egy évnek köszönhetem, hogy megismertem fantasztikus embereket, írókat, olvasókat, bloggereket, hogy új barátokra leltem, és újra rátaláltam néhány régi barátra, sőt, egy-két, számomra kedves rokonra is.
Legalább akkora élmény számomra a tíz saját megjelent könyvem, mint az a néhány másik, amihez adtam egy kis „lökést” néhány jó szó erejéig.
Imádom a Legyél te is író pályázatot, és „sajnos” rákaptam az ízére az antológiáknak is. Hatalmas sikerélmény számomra a FITT, hogy már a második csoport indult el, és mind az írók, mind a gyerekek lelkesek. Annak ellenére, hogy ritka az a hónap, amikor ne kérdőjelezném meg a saját épelméjűségemet, semmi pénzért nem adnám a mozgalmat, és mindazt, amit itt csinálunk.
Íróként egy elégedett ember vagyok. Meg vannak a témáim, a támogatóim, segítőim, és van egy fantasztikus kiadó mögöttem. Én tényleg megkapok minden támogatást, amit ekkora távolságból ki tudok használni.
Ráadásul a könyvbloggerek csapata elhalmozott díjakkal is az idén, a tavaly megjelent könyveim után. Mit mondjak, jókora súly nehezedik most már rám, hogy legalább néhány „plecsnit” jövőre is be tudjak majd söpörni. Soha rosszabb kihívást egy írónak!
Mégis, talán a legfontosabb hozadéka az elmúlt egy évnek, hogy hamarosan a saját nevem alatt (megtartva a Sky S.T.-t is) fognak megjelenni a könyveim. Megkérdeztem az öcsémet, hogy zavarná-e őt, ha ott látná a közös vezetéknevünket a könyveimen. Azt válaszolta: ha a neved rajta lesz a borítón és valaki megkérdezi, hogy ő a nővéred-e, büszkén fogom azt mondani, hogy: igen, ő az.
