Haupt-Kutas Mónika
Advent
Gyermekarc a gyertyafényben
Mosolyt fakaszt csendesen,
Koszorún a sok kis dísz között
Advent ragyog fényesen.
Haupt-Kutas Mónika
A GIPSZANGYAL
Viaszos vászon simul az ebédlőasztal kicsit megkopott deszkalapjára. A világos anyag úgy virít ki a lámpafény által épp csak kicsit megvilágított étkező félhomályából, mint egy sejtelmes delej, amely minduntalan odavonzza a szemet. Mi a csudának ez a védelem az asztalnak, mit számít már, ha kopottabb lesz egy-két helyen, mint volt annak előtte? Válasz: mert így szokás.
Pillanatok múlva megtelik az asztal mindenféle alkatrésszel, s az abból keletkező hulladékot az alkotás végén majd egyetlen mozdulattal zúdítjuk bele a műanyag terítő redőiről a szemetesbe. Addig azonban minden ott van még felhalmozva, érintetlenül az asztalon. Nekem már ezzel a pillanattal megkezdődik a varázslat, pedig elképesztően sutának éreztem magam ahhoz, ami most következik. Soha nem én végeztem az ünnepi időszaknak ezt a feladatát, akadtak arra ügyesebb, szakavatottabb kezek.
– Segíthetek, anya? – kérdezi Manó, és máris ott ugrál körülöttem az egyelőre még makulátlan ebédlőben.
– Persze, kicsim! Hozzuk be a szatyrokat, és pakoljunk ki! – indulok meg a dolgozószoba felé, és máris azon szorong az agyam egyik szeglete, mennyi idő lesz majd a széjjelséget összerendezni, ha a gyermekem is ott sürög-forog körülöttem. Mégse lenne szívem nélküle alkotni. Az jár a fejemben, végtére is nem olyan bonyolult dolog ez.
A szoba sarkába támasztott hatalmas bevásárlószatyor mellett egy kisebb is megbújik, ezekben vannak a szükséges eszközök és díszek. Egy pillanatra megállok, még éppen megelőzőm, hogy Manó beröppenjen mellettem, és felkapja az egyiket. Annyi csak ez a pillanat, míg tudatom határán átsuhan, mennyire elképzelhetetlennek tűnik most, hogy ebből a sok külön csomagolt és fóliázott valamiből végül egyetlen szépséges, ünnepi asztaldísz legyen.
Hiszen pár napon belül elkezdődik advent.
Határozott mozdulattal felkapom a nagyobb szatyrot, Manó két kézzel cipeli a másikat. Megjátszás ez csak, tudom. Nincsen abban semmi nehéz, selyemszalag, műanyag fagyöngy, erdőben szedett csipkebogyó ágacska, árvalányhaj. Az enyém sem nehéz, inkább nagy. Lehetőség szerint valami igazit akartam, így került a csomagba szalmakoszorú, néhány tujaág, maroknyi vastag gyertyák, tobozok, fahéj- és vaníliarúd.
Ha már koszorút készítünk, adjuk meg a módját. Minden az ebédlőasztalra kerül, pluszvilágítást csinálok, most már csak úgy ragyog a viaszos vászon fehérsége. Az olló és a ragasztópisztoly használata az én kizárólagos előjogom, de Manó a főnök, ő mondja meg, mi hová kerüljön. Ide-oda forgatom a szalmakoszorút, töprengek, mi legyen az első, amit felerősítünk rá. Kutakodok az emlékeimben, hogyan látott neki édesanyám a régi adventok idején, akkor még csak szemlélője voltam ténykedésének, elvarázsoltan néztem, mit csinál.
Sok régi felvillanás követi egymást, s egyszerre azt érzem, hogy egy ráncosodó kéz simul az enyémre. Enyhén reszkető mozdulatairól azonnal felismerem a tulajdonosát, s ahelyett hogy megijednék fantáziám ilyen eleven működésétől, inkább mosollyal üdvözlöm. A lelkem mosolyog rá szelíden, mozdulataim lelassulnak, nem szeretném elűzni a látomást. Hiába tűnik reszketegnek a ténykedése, mégis pontosan szúr, vág, ragaszt, igazít, simít. Szemüvege alsó részén át lát jobban, az a nagyobb dioptriás, ezért kicsit felemeli a fejét, és vizsgálódó tekintettel keresi az üres helyeket, hogy lehetne a kompozíció még tökéletesebb. Ő még nem gazdálkodhatott annyi díszből, mint most mi, azt használta fel, amit a szekrény aljában talált vagy a szászforintos boltból vett az aprópénzéből. „Nálunk nem az adventi koszorú volt a karácsony fő ékessége.” – villan át a fejemen – „Az neki volt fontos, s így lett nekünk is az.”
Ahogy nézem lelki szemeimmel, az utolsó karácsonyok jutnak eszembe, amikor még köztünk volt. Mind egyre jobban fogyott az ereje és az egészsége, és ez beszűkítette az ünnepek várásának lehetőségeit is. Volt azonban valami, amiről sosem mondott le. Mindig énekeltünk a fa alatt, kántáltuk a jól ismert zsoltárokat. Ahogy ott ültem, fülemben csengett még a hangja is. Véget ért az ének, helyére került az utolsó gyertya is. Édesanyám rám nézett, elmosolyodott, és felém forgatta a koszorút. Mintha azt sugallta volna, tekintsek csak rá jobban. És valóban! Ott a kis gipszangyalka is, amit az utolsó igazi, tevékeny karácsonyon kapott tőlem, mert tudtam, hogy szereti feldíszíteni a lakást. Hol is lehet? Felhoztam egy csomagnyi díszt magammal Pestre, miután Manó megszületett. Abban kell lennie!
– Várj csak, kicsim! Valamit elfelejtettem… – pattanok fel, s már szaladnék is a szekrényhez, de előbb még cinkos pillantást küldök a látomásnak, s édesanyám helyeslőn bólintva küld felém félmosolyt. Aztán eltűnik az alakja, ahogy a keresésnek szentelem a figyelmemet. Egy sarokban megbúvó doboz mélyén meg is lelem, amit kerestem.
– Nézz csak ide, Manó! Mit találtam? Ez még szerencsi nagyié volt. – mutatom felé az aprócska díszt.
– De gyönyörű! Megkaphatom, anya? Majd én felteszem a koszorúra! – ágaskodik érte máris a kislányom.
– Ez lesz az utolsó darab, amit ráteszünk, és tied a megtiszteltetés, jó? – nyújtom oda neki, és most már lelkesebben ülök oda a koszorúdíszítéshez.
Zajlik a munka, gyűlik a hulladék. Masnit kötök, tujaágacskát szaggatok, tobozt fújok le ezüst és aranyspray-vel, keresem a még szabad helyeket. Lassanként elkészül a nagy mű. Forgatjuk ide-oda, hová tegyünk még rajta valami kis csinosítást.
– Anya, a negyedik gyertya miért más, mint a többi? – kíváncsiskodik Manó.
– Mert azt a gyertyát gyújtjuk majd meg utoljára, az fogja jelezni, hogy itt a karácsony. – nézek rá bölcselkedést mímelve.
– Ó, ahhoz igazán nem kellett volna más színűt venni, de azért így is szép. Majd odaállítom az angyalkát. Ott fogja várni a Jézuskát. És amikor megérkezik a karácsonyfa alá, akkor majd ez az angyalka is odarepül, hogy ne legyen egyedül.
– Miért, az angyalkák tudnak repülni? – húzom fel a szememet incselkedve, de mint kiderül, neki van más megoldása.
– Hát persze, de nem fogja fárasztani magát. Majd odavarázsolja magát a varázspálcájával! – közli Manó büszkén.
– Hogy mivel? – nézek rá értetlenül. Manó felém fordítja az angyalkát, és akkor látom a gyermekkéz munkáját. Mikor ment el filctollért? Neonsárga színben tündöklik az angyalka ruhájának közepe, mert csillagocskát rajzolt rá Manó, amiből fekete vonal vezet a kezéig, alighanem az a pálca.
A szám elé kapom a kezem. Jó ég! Milyen szép…. volt. Eredetileg tisztán fehér. Akkor látom meg a többi filctollat az asztal sarkán. Ösztönös mozdulattal kapnék Manó keze után, amikor egyszer csak megáll a kezem. Édesanyám maga hozta volna neki a színeket, és azt mondaná, most és így lesz az angyalka egészen tökéletes. Így hát hagyom.
Fél óra múlva Manó éppen vacsorázik, amikor én még egyszer megcsodálom a közös alkotásunkat. Az angyalka immár kék szemekkel, narancssárga hajjal, és a piros ruhában támasztja a negyedik gyertyát, és valóban ő a legszebb karácsonyi dísz, aki valaha láttam. Négy hét múlva jól látható helyre tesszük majd a kis fából készült betlehem mellé.
nagyon édes történet
VálaszTörlés