Vajda Katinka:
Nagyvárosi angyal
A filigrán termetű, hosszú hajú alak már órák óta a kigyúrt, hegyomlás méretű, titokzatos harcos nyomában volt. Persze csak tisztes távolból, mert nem akarta, hogy a másik meglássa, ugyanis nem tudott volna elfogadható magyarázatot arra, hogy miért követi át a metrón, büdös étkezdéken és elhagyott szemetes utcákon keresztül.
Amikor más vagy harminc órája talpalt koszos hajléktalanokat, és munkába siető, a mindennapi robotban szinte zombivá vált embereket kerülgetve, néha majdnem szem elől veszítve a legendás katonát, úgy döntött végre, összeszedi a bátorságát. Amikor a másik úgy tűnt, egy utcasarok mögött fog felszívódni, az alacsonyabb kieresztette a hangját, és ennek hatására a körülötte lévő kirakatüvegek és üres söröspalackok egyszerre csendültek össze.
- Nikola!
Egy kartonpapírokon heverő koldus felemelte vizenyős tekintetét, keresztülnézett a hosszú hajú alakon, és elmosolyodott:
- Boldog karácsonyt!
A hatalmas alak néhány másodperccel később már előtte magasodott. Arcára ráncokat vont a kimerültség, de eltökélt tekintete most egyszerre volt meglepett és zavarodott. Kíváncsian nézett le megszólítójára, aki jó, ha a könyökéig ért.
- Zimra! Mit keresel te itt?
- Téged követlek.
Az őszinte válasz meglepte Nikolát. Igaz, hogy az angyalok nem hazudnak, de elképzelése sem volt, hogy a Mennyei Kórus egyik vezető angyala mégis mit keres ebben a városban.
- Miért követsz? Mi dolgod velem?
- Veled nem sok, csak kíváncsi voltam. Itt lesz feladatom, gondoltam, körülnézek előtte. Véletlenül láttalak meg tegnap, és felkeltetted a figyelmem.
- Mi lesz a küldetésed?
- Inkább az a kérdés, hogy te mit csinálsz még itt? A te munkád itt idén már véget ért vagy tizenhét napja.
Zimra igyekezett semleges hangot megütni, de Nikola összevonta a szemöldökét.
- És gondolod, hogy csak a gyermekeknek van rám szüksége? - kérdezte elmélyülő hanggal. - Vagy te is azt gondolod, hogy nem vagyok képes többre?
- Nem, Nikola, félreértesz…
- Vagy azt hiszed, ezeknek az embereknek már mindegy?! Mert nem mindegy!
- Tudom, hogy nem mindegy, Nikola! - érintette meg Zimra óvatosan a másik angyal karját, hogy megnyugtassa. - Pont miattuk vagyok itt. De te rengeteget munkálkodtál már, ideje lenne pihenned, hogy erőt gyűjts.
- Nem érek rá pihenni! Hogy is tehetném, mikor az utolsó aratás még előttünk van?!
- Pont azért kéne egy kicsit hazamenned. Feltöltekezhetnél Atyánk jelenlétében.
- De…
- Nincs de! - szólt emeltebb hangon Zimra. Nikola szava egy pillanatra elállt, így az apró termetű angyal gond nélkül folytathatta. - Erre az éjszakára a város az enyém.
- Hogy érted, hogy a tiéd?
- Emlékszel az első születésnapra?
- Igen, a Kórus Betlehem pusztája felett…
- Idén ebben a városban fog szólni a mennyei kar éneke, a Bárány dicsőségére.
- Bocsáss meg, Zimra, én nem tudtam! Sajnálom, ha akadályoztalak valamiben is…
- Ugyan, semmiben nem akadályoztál. Sőt, igazából még segítettél is.
- Mikor? Hogyan?
- Tegnap este a metrón. Láttam, kemény menet volt, de csak legyűrted azt a démont. Ha nem sikerült volna, akkor a késelő megtámadta volna a székesegyház kórusvezetőjét, márpedig ma este az ő énekkaruk lesz az egyik fő bástyánk.
A hatalmas angyal nem szólt erre semmit, mert az, amit a másik kemény menetként említett, hajszál híján az ő csúfos kudarcával ért véget. Szinte szégyellte magát.
- A szárnyad hogy van? - zökkentette ki Zimra Nikolát az önmarcangolásból.
- Hogy az? Az egész jól, azt hiszem…
- Remek. Ha már itt vagy, mégis jól jönne egy kis extra segítség.
- Bármit megteszek, amit kérsz!
- Rendben, de utána hazajössz velünk, világos?
- Ez parancs? - mosolygott Nikola, mert mindketten tudták, hogy Zimra nem adhat utasítást a magányos harcosnak, mégis úgy viselkedik, mintha ő lenne a főnök.
- Akár. Te ismered a várost. A védősereg is hamarosan megérkezik, hogy a kiemelt állásainkat védelmezzék. Kérlek, segíts nekik, hogy mihamarabb elfoglalhassák a pozíciójukat!
Zimra megmutatta a tervet, hogy hol lesznek a fő csomópontok, ahol földi kórusok fognak énekelni, és hol lesznek azok a szellemi folyosók, amelyek összekötik ezeket a pontokat, hol kellenek különösen erős harcosok, hogy az ellenség támadásait visszaverjék.
- Még mennyi idő? - kérdezte Nikola, ahogy a város egyik templomtornyán állt, szemügyre véve az alatta messze elterülő épülethalmazt, amelyben a huszonnegyedikei munkanapról hazaigyekvő emberek egy hangyaboly tagjainak tűntek csupán.
- Hamarosan, ahogy lemegy a nap.
Amint az égitest utolsó sugarai is eltűntek a láthatárról, emberi fülnek hallhatatlan, mégis zúgó szárnysuhogás verte fel a környék csendjét. Elsőként a harcos angyalok seregei érkeztek meg, hogy elfoglalják a helyüket. Fenségesek voltak, ahogy több sorban, kiterjesztett szárnyakkal és kivont, villogó kardokkal álltak sorfalat a templomok, imaházak és sugárutak körül, az épületek és parkok köré magasodva, várván a mennyei kórust. Szervezettségük nem evilági volt, hiszen az egész alig vett igénybe pár percet. Nikola illett közéjük, de mégsem állt be a sorba, hanem ide-oda cikázott a helyszínek között, mint egy város felett köröző, speciális őrszem.
A neheze ezután jött, hiszen ahol Isten országát akarják építeni, ott rögtön akadnak, akik rombolni akarják azt. Alig foglalta el az utolsó harcos a helyét a sorban, hogy a kórus is jöhessen, a sötétség lényei már kezdték lesni, hol lendülhetnek ellentámadásba.
- A dalotoknak ma teljes erőből kell szólnia! - figyelmeztette Zimra az énekes angyalokat. - Az Úrért, az emberekért, a harcosokért! Kezdjük!
Hat órakor egyszerre szólaltak meg a harangok minden templomban, s vele együtt az angyali kórus is dalra fakadt. A harangzúgás mellé mély basszusok csatlakoztak, és a város legtávolabbi pontján is hallották, hogy itt bizony szent karácsony éj van, Isten imádására, Jézus születésének ünnepére hívnak a konduló dallamok.
A templomok és imaházak kórusai mögé külön angyali mini-kórusok álltak be, hogy megtámogassák, megerősítsék az éneket. Ezen az éjszakán nem volt helye hamis hangnak, gyulladt toroknak vagy izgatottságtól remegő, gyenge hangszálaknak. A testté lett Ige gyermekként született a földre, de jelenleg mindenható Királyként uralkodik, ehhez méltó ünneplés jár neki. Az angyalok kórusa pedig lehozta a menny egy darabkáját a városba.
Zimra a várost keresztülszelő legfontosabb utca közepén állt, és vezényelte az énekesek seregét. Egyszerre zengett a ’Dicsőség mennyben az Istennek’, a ’Krisztus Urunknak áldott születésén’ és az ’Adeste fideles’, hogy az angyalok énekével kiegészülve, mint egy folyó, áradjon keresztül karácsony híre a városon.
A délelőtti koldus szemébe fura csillogás költözött, ahogy egy pillanatra megnyílt a szeme, és teljes valójában látta az éneklő Zimrát.
Az énekhangok közé hamarosan fegyvercsörgés zaja vegyült, ahogy a bukott angyalok megpróbálták a védők sorfalát megtörni, és szétverni a mennyei kórust. Több ponton alakult ki harc, de az angyalok végül mindig felülkerekedtek.
A legkritikusabb pillanat akkor érkezett el, amikor a viszonylag védtelenül álló Zimrát váratlanul támadás érte. A két démon felülről próbált csapást mérni az angyalkórus vezetőjére.
- Vigyázz! - hallatszott hirtelen Nikola hangja, de csak alig volt hangosabb az éneknél.
Zimra oldalra fordult, hogy megnézze, mi a baj, így az első vágás csak a szárnyát érte.
A következő pillanatban Nikola már saját testével védte a nála kisebb angyalt, és próbálta kivédeni a démonok csapásait.
- Énekeljetek hangosabban!
A következő pillanatban három másik harcos is megjelent a daltól új erőre kapva, így a két démonnak esélye sem volt se Zimrát hatástalanítani, sem más gonosz lelket segítségül hívni.
Ahogy az ellenség ereje gyengült, úgy erősödött a menny hangja és hatalma a város felett. A szívek megnyíltak, és hálás, dicsérő imák kezdtek felszállni a menny felé, mint megannyi fényes szentjánosbogár. Eleinte csak egy-kettő, majd egyre több, míg végül az egész város úgy nézett ki, mintha ezer meg tízezer apró fénypontocska állt volna össze egy pókhálószerű sátorrá, melynek csúcsa az égbe veszik, és a fénypontok egyre csak szálltak, szálltak felfelé.
Egy órával hajnal előtt már csak Zimra és Nikola volt a földön, de a mennyei derengés még mindig ott lebegett a város fölött.
- Hogy van a szárnyad? - kérdezte ezúttal Nikola.
- Majd meggyógyul. Köszönöm, hogy megmentettél.
- Szóra se érdemes. Elvégre ez a dolgom, nem?
- De igen - mosolyodott el Zimra a másik látszólag hanyag vállrándítását látva.
Pár percig csendben ültek egy áruház tetején, amikor csoszogásra lettek figyelmesek, majd hamarosan meghallották a dudorászást is. Egészen felismerhető volt, de nem a módosult tudatállapot, inkább csak a gyakorlatlanság okozta benne a hamisságot. Nikola akaratlanul is elmosolyodott, amikor meglátta a koldust befordulni az utcasarkon.
Egy apró, hólyagszerű démonka a szemeteskonténer mögül leste, hogy mikor csaphat le új áldozatára.
- Ez meg hogy maradt életben? - csodálkozott el a harcos angyal, majd leugrott a tetőről, hogy egyenesen a gonosz lényen landoljon. Az kipukkadt, mint egy undorító pattanás.
- Nahát, az angyal uraság! - jelent meg széles mosoly a hajléktalan arcán. - Dicsőség a magasságban Istennek! Várjon, hiszen maga még nagyobb, mint aki tegnap énekelt…!
- Jöjjön, tudok egy helyet, ahol ma meleg ebédet kaphat.
- Úgy látom, mégsem jössz haza - jegyezte meg Zimra mosolyogva, de Nikola már nem figyelt.
Egy hajléktalant vett a szárnyai alá - és bizony akadt még ott hely másoknak is.
