K. Kormos Noémi:
A szív emlékezete – karácsonyi novella
A decemberi hó lassan, súlytalanul hullott alá, mintha minden pelyhe egy-egy apró, halk emléket hozott volna magával. András a kisváros egyik parkjában sétált. A kabátját kissé összébb húzta magán. Nem volt hideg, mégis fázott. Belülről reszketett.
Egy éve már… Egy éve, hogy ott feküdt a steril kórházi ágyon, reménykedve, mégis telve félelemmel. A gondolat is nyomasztotta, hogy az ő élete csak egy másik ember halála árán váltható meg. Amikor megkapta a hírt, hogy találtak egy donor szívet, először megkönnyebbült, de később nem hagyta nyugodni a kíváncsiság: Vajon kinek a szívét kapta meg? Milyen emberét? Volt családja? Szerették? Szeretett? Hogyan élt? Természetesen, ezekre a kérdésekre nem kaphatott választ. A donor személye titokban maradt. Mindössze annyit árultak el neki, hogy az adományozó balesetben lelte a halálát. És megnyugtatták, hogy erős, fiatal szívet kap, amivel még hosszú évekig élhet teljes életet. Annyit sikerült még kiderítenie, hogy megmentője férfi volt.
A műtét óta eltelt egy év, de még minden reggel, amikor felébredt, egy pillanatig nem tudta, hogy a ritmus, amit hall, az ő saját életének hangja-e, vagy valaki más emléke, amely örökre ott maradt benne. Illatok, érzések, képek törtek elő belőle, amelyekről azt érezte valaki másnak fontosak voltak. Egyszer, régen. Ő viszont nem tudott mit kezdeni ezekkel a – talán nem is valóságos – képekkel, érzésekkel, impulzusokkal. Még nem. De azt nem pusztán érezte, határozottan tudta, hogy fontosak számára, egy olyan élet emlékei, amely már nem létezik, de ami által ő új esélyeket kapott.
András még a műtéte előtt hallott olyan transzplantáltakról, akik az operáció után teljesen más emberré lettek. Akkoriban hitte is, nem is ezeket a történeteket. Most a saját bőrén tapasztalta meg: ő is más emberré lett.
Közeledett a karácsony. András különös, megmagyarázhatatlan késztetést érzett arra, hogy segítsen valakin. Törlesszen egy kicsit az új életéért, tegyen valami jót. Csak úgy névtelenül, ahogy anno rajta is segített az az ismeretlen. Nem ismert senkit a városban, ahová a műtétet követően költözött. Nem volt családja, és barátai is elsodródtak az évek során. Szülei már régen meghaltak, a barátai élték a saját életüket abban a régi, hátrahagyott világban, ahol évekkel ezelőtt még ő is élt. Maga sem tudta, hogy miért költözött ebbe a városba. Ez volt az első olyan impulzus, amelyet nem tudott magának megmagyarázni, csak azt érezte el kell hagynia régi otthonát, új életet kell kezdenie ebben a kisvárosban. A költözés után egyre többször találta magát olyan helyeken, ahol addig soha nem járt, olyan emberek közelében, akiket még sosem látott – és mégis valami ismerős melegség járta át, amikor ott volt.
Így jutott el egy kis jótékonysági karácsonyi vásárba is, ahol az egyik bódé mögött egy vékony, fáradt tekintetű nő próbált megbirkózni a hideggel és az élet súlyával. Mellette egy kislány toporgott vastag, kissé kopott kabátban, és lelkesen árulta az anyja és a saját maga készítette apró díszeket.
András megállt. Nem tudta, miért nem bírta tovább menni. A nő tekintete találkozott az övével, és valami megmagyarázhatatlan, mély szomorúság és kedvesség áradt belőle. Őt pedig úgy vonzotta ez a tekintet, mint a mágnes. Úgy érezte, mintha ezer éve ismerné a nőt, pedig még a nevét sem tudta. Tétován toporgott az asztalka előtt, úgy tett, mintha a figyelmét teljesen lekötné a válogatás a csecsebecsék között. De a gondolatai teljesen máshol jártak.
- Nem tudsz választani, bácsi? – kérdezte a kislány csilingelő hangon.
- Nem. Tudnál nekem segíteni? – mosolygott a kislányra.
- Nekem ez a kedvencem – nyújtott a csöpp kis kezével egy horgolt angyalkát Andrásnak.
- Ez tényleg gyönyörű – mondta a férfi – Te készítetted?
- Dehogyis, te buta! – nevetett a férfire – Én még ehhez kicsi vagyok. Nem is tudok horgolni. Anyukám csinálta. És ezeket is – mutatott egy sor apró díszre. Mind csodálatos kézimunka volt.
- Anyukád valóban nagyon ügyes – mondta András a kislánynak, de közben a nőt figyelte, aki megérezte a férfi pillantását. Mihelyt elköszönt a vásárlójától Andráshoz fordult. Halvány, fáradt mosollyal szólította meg a férfit:
- Ha szeretne venni valamit, nagyon örülnénk. Karácsonyi díszek… én készítettem őket – mondta.
- Persze, hogyne… Gyönyörű darabok – dadogott András, de észre sem vette, mit vesz a kezébe. Inkább őket nézte. A nőt és a gyereket, akikben valami fájdalmasan ismerős volt. – Legszívesebben mindet megvenném – mondta. A nő arcán megint megjelent az a kedves, mégis szomorú mosoly.
Beszélgetni kezdtek, András megtudta, hogy a nő neve Emma, és egy éve veszítette el a férjét egy balesetben. Pont így, karácsony előtt. Azóta egyedül neveli a kislányát, Lilkét. A szavak lassan, óvatosan csordogáltak köztük, mintha mindketten attól féltek volna, hogy ha túl gyorsan mondanak ki valamit, az eltörheti a pillanatot, a kapcsot, ami igazából még ki sem alakult közöttük. De mindketten érezték: valami különös, megmagyarázhatatlan történik most velük
András minden nap visszament Emmához és Lilihez. Először csak újabb díszekért, aztán már csak azért, hogy lássa őket. Lilkét, aki egyre gyakrabban bújt oda hozzá, és Emmát, akinek szeme egyre kevesebbszer csillogott fájdalomtól, és egyre többször valamiféle reménytől. Egy hét múlva pedig - miután elfogytak a díszek – együtt mentek el sétálni a karácsonyi forgatagba. Lili rácsodálkozott a színes gömbökre, a ragyogó díszekre, amik a város karácsonyfáján lógtak.
- Tudod, András bácsi, tavaly nekünk is ilyen szép karácsonyfánk volt ám! És sok-sok ajándék volt alatta. De most nem lesz. Azt mondta anyukám, hogy a Jézuskának most nincs pénze… De szerintem, nincs is Jézuska, vagy ha mégis, akkor nagyon gonosz. Ő vitte el az apukámat is. És anyukám azóta olyan szomorú – pityeredett el a kislány, aki most a maga öt évével sokkal idősebbnek tűnt önmagánál. Talán az elmúlt év fájdalma, szomorúsága hagyott ilyen mély nyomot a gyermek életében.
András ölbe kapta a pöttöm lánykát, és könnyeivel küszködve a fülébe súgta:
- Megígérem neked, hogy idén is gyönyörű lesz a karácsonyotok! Beszéltem a Jézuskával, és azt üzente neked, hogy ne légy szomorú! Apukád vele van, de titeket soha nem felejtett el, egy pillanatra sem, de neki már ott van dolga. Fent, az angyalok között.
- Tényleg? Ez igaz? – kerekedett ki a kislány szeme. – Komolyan mondod, András bácsi?
- De még mennyire! Ilyesmivel nem szoktam viccelni – kacsintott Lilire András.
Emma hálásan nézett a férfire, szíve megtelt szeretettel és hálával. Egy év óta először érezte azt, hogy végre nincs egyedül, és talán még jó is történhet vele az életben.
Eljött a karácsony este.
Emma meghívta Andrást, töltse velük a Szentestét. András csomagokkal megpakolva érkezett.
- Nézd csak, Lilikém, mit küldött neked a Jézuska!
- Ez mind az enyém? – ámult el a kislány.
- No, nem egészen – nevetett a férfi. – A Jézuska anyukádra is gondolt ám.
- Kibonthatom? Megnézhetem, mit kaptam? – ugrált örvendezve Lili.
- Nem, nem! Először szépen megvacsorázunk, aztán majd kibonthatod az ajándékaidat – szólt közbe Emma.
A vacsora meghitt volt. Emma és András körül vibrált a levegő. Mindketten érezték, hogy ez az este sorsfordító lesz az életükben. Vacsora után Lili lelkesen kezdte kibontogatni a csomagokat. Azt se tudta, melyik ajándéknak örüljön jobban. Végül egy hajas babát vett a kezébe, amit azonnal elnevezett Kati babának.
- Megmutatom Kati babának a szobámat – fordult a felnőttek felé.
- Menj csak, kicsim – válaszolt Emma.
Miután a kislány kiment a nappaliból, Andráshoz fordult.
– Szeretnék valamit elmondani, amiről eddig hallgattam – mondta csendesen, majd egy dobozt vett elő a szekrényből. Leült Andrással szemben. Keze remegett, amikor kinyitotta a dobozt. Benne egy férfi fényképe volt. Mosolygott rajta, ölelő karjában a kis Lilke még kisebb alakja.
– Ő volt a férjem… Bence. – Emma hangja megremegett. – Azt tudtad, hogy tavaly karácsonykor halt meg. A baleset után… felajánlottam a szerveit. Bence mindig is segíteni akart másokon. Az volt az élete. Így kicsit úgy éreztem, hogy Bence tovább élhet, és még holtában is boldoggá tehet másokat. Tudom, hogy valaki karácsonykor kapott új szívet tőle. És én… valamiért úgy érzem… hogy… – a nő mély levegőt vett – …hogy te vagy az. Tudom, hogy erre nem sok az esély, de mégis érzem, hogy így van. Az első pillanattól kezdve megmagyarázhatatlan vonzódást éreztem feléd. Először azt hittem, a magány teszi…, hogy már nagyon vágytam az érzésre, hogy újra szeressenek és szerethessek… De ez több annál… Érted, mit akarok mondani?
András körül a világ megállt egy pillanatra. Lassan bólintott. Igen, ez sok mindent megmagyarázna. Az érzéseit Emma és Lili után, a vágyakozást utánuk, ha nincsenek mellette. A rövid ismeretség ellenére szövődött mély, bensőséges viszonyt.
– Igen. Én valóban karácsonykor kaptam új szívet. Nekem csak annyit mondtak, hogy egy fiatal, balesetben elhunyt férfi szívét kapom meg – mondta halkan. – De én is érzem, hogy sokkal erősebben kötődöm hozzátok, mint ahogy azt valaha is el tudtam volna képzelni.
Emma letette a fényképet, és arcát kezébe temette. András mellé ült, és óvatosan átkarolta. Szorosan a férfihez bújt, szorította azt az embert, aki az ő legdrágájábbnak egy részét magában hordozza.
A nő vállai remegtek a sírástól. Vegyes érzelmek kavarogtak benne. Fájdalom, amit férje elvesztése miatt érzett, szeretet, ami egyre inkább András felé vezette, hála, hogy visszakaphatott valamit a szerelméből…
A férjed… megmentett engem – suttogta András. És… valahogy érzem, hogy azt szeretné, legyek itt. Veletek. Hogy vigyázzak rátok.
Emma lassan felnézett rá. A könnyek között halvány mosoly sejlett fel.
- Tudom – mondta csendesen.
- Elfogadsz engem támaszodnak, társadnak? Megpróbáljuk együtt? – kérdezte András
- Igen – suttogta Emma és gyengéden szájon csókolta a férfit.
Lilike szaladt be a szobába:
- Ugye, milyen gyönyörű ez a karácsony? Olyan, mintha Apu is itt lenne velünk…
A szoba megtelt a fenyő illatával. A karácsonyfa fényében a három alak összebújva olyan volt, mintha a szeretet lassan újraszőné az életüket.
Bence szíve erősen megdobbant András mellkasában. Most először dobbant igazán otthon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése