Lény Ede: Háromkirályok
Gáspár és Boldizsár, már két napja nem beszélt egymással. Géza nem is igazán értette, hogy min vesztek össze, de nem is érdekelte, örült neki, hogy bedugult ez a két barom. Már nagyon unta útitársait. Amikor, meg megtudta, hogy Legót, meg Barbi-babát hoztak...hát, igazán csalódott bennük. Ő „csak” egy dobot bonbont hozott. Na és? A lényeg a szándék nem? Ezek meg azt hiszik, ha ilyen drágaságokkal árasztják el a kisdedet, majd ők lesznek a menők. Francot!
Harmadik napja tevegeltek a kietlen sivatagban. Csak éjszaka utaztak, követve a csillagot, nappalra mindig kerestek valami árnyas helyet, ami nem volt egyszerű ebben a földi pokolban.
Amikor elindultak, még nagy volt köztük az egyetértés. Vidám történetekkel szórakoztatták egymást, útjukat hangos nevetés kísérte. Ez a néger, nagy öblös hangján úgy tudott nevetni, hogy az embernek öröm volt hallgatni. Nevethetett is, elvégre semmi más dolga nem volt. Hülye volt az állatokhoz, még a tevét sem tudta felmálházni. Alig bírták vele megértetni, hogy ez olyan út, ahová egyedül kell menniük, és nem kísérheti el őket a szolgák hada. Persze az első éjszakán kiderült, hogy a társait akarta csicskáztatni. A köcsög! Még, hogy készítsünk neki teát, meg a tevéjét lássuk el....ott dögöljön meg a teve a súlyos nyereg alatt ahol van!
A másik kiskirály, meg, a kifinomult ízlésű! „Jaj, nincs virágméz a tejbe? Csak ez a hárs?” Majd kap ő olyan hársot! Csak köpködött, amikor tevehúggyal beízesítették neki a teát. Hehe, kardot akart rántani, de ezer éve nem használta, annyira berozsdált, hogy nem jött ki a hüvelyből. A néger akkor röhögött utoljára.
Harmadik hajnalon éppen szállást kerestek nappalra, amikor a távolban egy kihunyóbán lévő tábortűz utolsó pislákolását vették észre, egy kis oázis mellett. Semmi extra, csak pár pálmafa, de talán itt fel tudják tölteni a gyorsan apadó kulacsaikat. Kicsit aggódtak amiatt milyen emberek gyújthatták azt a tüzet, mert manapság a közbiztonság valami rémes volt, de nem gondolkoztak sokat a dolgon, hiszen mindenképpen meg kellett szállniuk nappalra, és közel, s távol ez volt a legalkalmasabb hely. „Talán ezek a vándorok, már tovább is álltak.”- gondolták, bár az furcsa lenne, mert a tüzet senki sem szokta eloltatlanul magára hagyni.
Ahogy közeledtek az oázis felé, egyetlen alakot vettek ki a hajnali szürkületben. Egy idős embert, aki göcsörtös botot szorongatott, még göcsörtösebb kezében, és néha meg-megpiszkálta a tüzet. Valamit melegített, talán vizet kávénak, vagy teának?
- Csá csumi!- köszönt neki a néger- Mizujs papa? Lehereveredhetünk melléd?
- Gyertek, van itt hely elég.- az öreg a puha langyos homokra mutatott maga mellett- kértek levest?
- Jó öreg!– az elhízott királynak összegyűlt a nyál a szájában- Milyen leves az mondd?
- Hát, gyíkleves. Itt találtam a fák alatt, sütkérezett, most meg föveget.
A néger teli torokból kezdett hahotázni erre a viccre. A többieknek is jobb kedve lett, látva az öreget, és látva a meleg ételt.
- Aztán hova indultatok el?
- Betlehembe, mert ott fog megszületni a legnagyobb király, aki megváltja bűneitől az egész világot!
- Hmm- húzta össze a szemöldökét az öreg- nem vállalja túl magát ez a ti királyotok?
- Ő az Isten fia, bármit megtehet.
- Érdekes- az öreg felállt, és edényeket vett elő számtalan csomagja egyikéből- Tessék szedjetek magatoknak.
Csendesen falatoztak a finom gyíkhúsból, és bár Menyhértnek hiányzott a bors, Boldizsár pedig az adagot kevesellte, szólni egyik sem szólt, csak csámcsogás hangja hagyta el a szájukat, az pedig a legnagyobb udvariasság házigazdájukkal szemben.
Az étel elfogyott, békésen heverésztek a gyér fák által biztosított árnyékban. A forrás vékonyan adagolta a vizet, lassacskán teltek meg a kulacsok.
- Ennyire biztosak vagytok a jóslatban?- az öreg pipázott, és a szemtelen legyeket terelgette aszott lábszáráról.
- Hát nem tudom- Gáspárt is bántották ezek a piszkos kis jószágok- nekem a feleségem mondta, hogy jöjjek el, mert a szomszéd Kropacsekné hallotta, hogy híres lesz aki megnézi a kisgyereket. Amúgy meg, úgyis szerettem volna kimozdulni....
- Papucs!– köpött a tűzbe Boldizsár.
- Anyád a papucs- ugrott talpra amaz- pakolj fel!– és beállt bokszba, vagy karatéba, elég nehéz volt eldönteni, kissé nevetségesen festett.
- A franc a pofátokat, már három napja a hülyeségeteket hallgatom, hogy nyelnétek le a nyelveteket!- Géza teljesen kikelt magából. Igazából konfliktus kerülő volt, nem szerette a balhékat, de három napi stressz után, már nála is elszakadt a cérna- Na, menjetek a picsába! – kiáltotta, és felugrott a tevére, és elviharzott.
Csendesen üldögéltek tovább, gondolták harmadik társuk hamarosan visszatér, mert sokáig úgysem bírja ezt a meleget, és a hirtelen haragjában vizet sem vitt magával. Honnan tudták volna, hogy Géza teljesen tapasztalatlan volt sivatagi túrák tekintetében. Az első óra után, már csillapodott a haragja, és ment volna vissza a biztonságba, de teljesen eltévedt. A szinte egyfolytában fújdogáló szél, minden nyomot eltüntetett, és tűz füstjét sem látta bárhogy meresztette a szemét. Még egy napig húzta, amikor összeesett, teljesen kiszáradt. Utolsó emléke, egy hiéna volt, ami a pofájába röhögött.
A többiek útra készek voltak. Kicsit furcsállták, hogy harmadik társuk nem tért vissza, tapasztalt utazókként el sem tudták képzelni, hogy eltévedt. A gond az volt, hogy a jóslat „három királyokról” szólt, ők, meg csak ketten voltak. És ők sem beszéltek egymással. Ezen változtatni kellett, mert tetszik nem tetszik egymásra vannak utalva.
- Most mit csináljunk?- Boldizsár, a szíjakat húzta meg a tevén, és harag ide-oda, a társa tevéjét is leellenőrizte, mert csak neki lesz vele baja, ha leesik amaz ment közbe.
- Nem tudom, hárman kell lennünk. – ez gond volt nekik, szerették volna rendesen csinálni ezt a dolgot. Félő volt, ha elcseszik, kimaradnak a bibliából. De mitévők legyenek?
- Na, gyerekek, akkor itt elválnak útjaink!- az öreg hátán hatalmas pakkban volt minden ingósága, kezében pedig a göcsörtös bot. Ahogy a két király, tevéjének magasából lenézett a kisöregre, egy kósza gondolat kerülgette mindkettőjüket.
- Mondd, csak jó öreg, hova igyekszel?
- Amerre a lábam visz. Nincs úti célom, szeretek új tájakat megismerni, és új embereket is.
- Miért nem tartasz velünk Betlehembe? Ha neked úgy is mindegy....tudod, három ember kell a küldetéshez...
Az öreg összehúzott szemmel nézett a két utazóra. Végül is, megnézheti magának ezt a „Világkirályát”- Egye fene!- mondta hangosan- Veletek megyek.
- Ez örömhír!- Gáspár egészen felderült- Hogyan szólíthatunk?
- Sok nevem volt, már, de ti, csak hívjatok Menyhértnek.
Azzal elindultak a csillag irányába. A két király elől ment a tevével, Menyhért pedig gyalog követte őket. Majdnem egész éjszaka mentek, és, már táborhelyet kezdtek keresni, amikor a távolban egy város fényeit vették észre.
- Megeszem a kalapomat, ha ez nem Betlehem!. – Gáspár, teli torokból felkacagott a megkönnyebbüléstől- Gyertek, érjünk be a meleg előtt!– kiáltotta, és nagyobb tempóra ösztönözte a telvéjét. Letudják hamar a kisdedet, és keres, valami jó szállást, fürdővel, lányokkal....Istenem, de jó lesz!
Kicsit messzebb volt a város, mint gondolták, de a kényelem ígérete erőt adott nekik. Egyedül az öregen látszott, hogy fárad, le-le maradozott társaitól. Nem elég, hogy gyalog volt, de a hátát is húzta a málhája. Ki így, ki úgy, de beértek Betlehembe.
- Akkor, merre keressük a gyereket?- kérdezte Boldizsár, s közben elővette kulacsát, és lehörpintette annak teljes tartalmát. Az öreg, csak nyelt egyet a látványra, néki már órák óta elfogyott a vize.
- Te figyu..- húzta össze a szemét Gáspár- mi lenne, ha előbb felfrissítenénk magunkat? Mégse állíthatunk be egy Istenhez ilyen porosan....ugye...
- Igaz..- helyeselt társa, de közben a szemével az öreget nézte. A társa megértette a célzást. Mit csináljanak az öreggel addig, míg ők kiélvezik az ilyen házak szolgáltatásait? - Figyelj Menyhért csákó, várj, meg itten minket, mi elmegyünk, mert dolgunk van. Max egy, vagy két nap, és itt talizunk. Oxi?
Az öreg, megint azzal résnyire húzott szemmel figyelte társait. Ő sem ma jött le a falvédőről, tudta mi a dörgés. Na, de mit tehetett? Mondta nekik, hogy megvárja őket. Keres, egy forrást, mert szomjas, meg megnézni maradt e a gyíkhúsból.
Gáspár, egy aranypénzt dobott oda, mint valami koldusnak- Egyél egy jót!– kiáltotta, és jókedvűen csatlakozott társához, majd elindultak a nyilvános ház felé.
Az öreg nehézkesen hajolt le a pénzért. Sohasem koldult, ő vándornak tartotta magát. Egész életében az élet értelmét kereste. Nem hitte el, hogy csak ennyi legyen, hogy megszületnek az emberek, van egy két jó napjuk, meg sok-sok rossz, majd meghalnak, és vége. Valami oka, célja biztosan van az életnek. Hosszú vándorlása alatt megismert sok vallást, sok istent. Találkozott szent emberekkel, sarlatánokkal, gyógyítókkal, csalókkal, de igazából sosem jutott közelebb a titokhoz. Ahhoz az ősi, nagy titokhoz, ami megmutatná neki, hogy miért van a...Minden?
Lassan felvette a pénzt, és eltette ezernyi zsebei egyikébe, majd kiegyenesedett, botját megmarkolta, és elindult a városba.
Rásötétedett, de, még mindig éhezett. Vizet sikerült szereznie egy közkútból, de sehol sem talált helyet ahová behúzódhatott volna, aludni, és elkölteni kétes ebédjét. Mindenki a koldust látta benne. Ahogy így bandukolt a koromsötét utcákon, egyszer, csak gyermeksírásra lett figyelmes. A hang, egy istállóból jött. „Nofene, ez, meg mi?” Gondolta megnézi, mire ez a nagy lárma?
A szegényes istállót, egy újszülött hangja töltötte be. Csak sírt, sírt. Mellette, egy sápadt madárcsontú asszony gubbasztott a kimerültségtől el-elbóbiskolva. Ügyesen, jászolból alakítottak ki bölcsőt a kisgyermeknek. Az öreg felbukkanására a nő felriadt. Annyira fáradt volt, hogy megszólalni sem tudott. A szülés kivehette minden energiáját, csak néha simította meg gyermeke arcát, de az, csak sírt, és sírt.
Az öreg, ahogy ránézett az alultáplált nőre, rögtön megértette mi a baj. Nincs elég teje, a gyerek, meg a születés jogán jogosan követeli a jussát. Hmm ennek nem lesz jó vége!
- Kedvesem!- szólította meg az anyát- Szereted-e a gyíkhúst?– és a választ meg sem várva, már le is dobta válláról a súlyos terhet. Kipakolt a pakkjából, számtalan lomja között valahol a mélyben rejtőzött a maradék étel. Mikor meglelte, odanyújtotta a gyenge asszonynak, és egy kacsintással biztatta az étkezésre. Az elfogadta az ételt, de szeme sarkából gyermekét nézte, aki egy pillanatra sem hagyta abba a sírást.
- No kisember! Gyere csak ide!- az öreg gyakorlott mozdulattal fogta meg az apró emberkét. Számtalan gyermeket tartott, már a kezében hosszú élete során, köztük nem egyet, ami a sajátja volt. Egyik gyermeke sem érte meg a felnőtt kort. Nem tudta, miért nem adatik meg neki az, hogy lássa felnőni utódait. Vagy betegségben, vagy balesetben haltak meg, de volt amelyiket az emberek kegyetlensége pusztított el. Tulajdonképpen a vándorlásra is az elkeseredés indította el. Mert nem bírta már elviselni többé a fájdalmat.- Na, amíg az édesanyád eszik, mondok neked, egy szép történetet.
Az öreg mély dörmögő, szuggesztív hangjára a gyermek reagált, és elcsendesedett. Szemeivel, az öreg szemein csüngött, és az belekezdett a történetbe:
- Mesém, három napkeleti bölcsről szól, akik igen nagy tudású emberek voltak. Útra kerekedtek, hogy köszöntsék az Istenük fiát....
És mesélt, mesélt, egészen addig, míg a nő jól nem lakott. A gyermek csendben hallgatta az öreg szavait, már, már úgy tetszett megérti azokat. Amikor, a nő végzett, átvette a gyermeket, akit sikerült végül megszoptatnia.
A vándor csendesen üldögélt a sarokban, és ahogy elnézte ezt az anyát, karjában a gyermekkel arra gondolt, hogy talán ez az élet értelme. Életet adni.
Hajnalban csendben távozott. A nő nem vette észre, mert végre, napok óta először sikerült mély álomba szenderednie. Amikor felébredt, már nem találta jótevőjét. Csak egy kis csomagot. Benne a tömjénnel, meg egy kis mirhával, ez az öregé volt, gondolta jól jönnek az asszonynak ezek a gyógynövények, hiszen elég rossz bőrben volt. A csomag tetején, pedig ott díszelgett az aranypénz.
