Szemán Zoltán:
A vendég
Novella
1951. December 24. Valahol az Alföldön.
Farkas alezredes fázósan húzta össze magán a vastag egyenruhakabátot. Hiába gombolta be nyakig, a kocsiban elterpeszkedő hideg bekúszott a szövet alá. Bosszús mordulással kilökte a Pobeda ajtaját és kikászálódott az ülésről. Bakancsa jeges hódarába huppant. Elgémberedett ujjakkal cigarettát kotort elő. Tenyerével védve a gyufásdobozt forgolódott kicsit, hogy a gyorsan közeledő estével érkező széltől megóvja az ébredező lángot. Nagyot szippantott a kesernyés füstöt eregető cigarettából, majd párafelhővel keverve kifújta. Bosszús pillantást vetett a felnyitott motorháztető felett görnyedező Pintér őrmesterre. Az altiszt káromkodása, elkeseredett „anyázása” cseppet sem hangzott biztatóan. Körülnézett a lapos, hóborította tájon, de pár téli álomba szenderült kopasz fán kívül semmi különlegeset sem fedezett fel.
„Rohadjon meg az is, aki pont huszonnegyedikére tette a központi eligazítás napját!” – dühöngött az ÁVH tiszt. A hóba dobta a csikket és a motorral bajlódó emberéhez lépett.
– Hogy állunk, Pintér elvtárs?
– Jelentem… sehogy – ugrott vigyázzba az őrmester. – A franc se tudja, mi baja ennek az istenverte tragacsnak! Még az öregapám sem látott ilyet!
– Nana, őrmester elvtárs! A szovjet szocialista nehézipar egyik kiemelkedő minőségű gépjárműjéről beszél, ráadásul vallási vonatkoztatásban!
– Nem, én… izé… alezredes elvtárs… – futott ki a vér a negyven körüli altiszt arcából.
Farkas alezredes magában bosszankodott egy sort, és az arca továbbra is komor maradt.
– Tisztában vagyok vele, hogy nehéz a múlt kapitalista szokásait levetni, ezért ezt most még elnézem magának. De ha lehet, igyekezzen kicsit, különben itt fagyunk meg mind a ketten!
– Értettem, alezredes elvtárs! – tisztelgett Pintér és sietve ismét az engedetlenkedő motor fölé hajolt.
Két cigarettával és bő félórával később a tiszt megpillantotta a havas földúton közeledő szekeret. Amikor melléjük ért, a vastag, viseltes kabátban üldögélő kocsis megrántotta a gyeplőt. A sovány lovacska engedelmesen megtorpant. Idős, cserzett arcú, nagy bajuszú paraszt pislogott az úton rekedt egyenruhásokra. Feljebb tolta a kucsmáját és odabólintott nekik.
– Jó estét! Segíthetek valamiben?
– Magának is. Hacsak nem ért az autószereléshez, akkor aligha – felelte az olajos kezét a nadrágjába törölgetve Pintér.
– Várjunk csak, őrmester elvtárs! – intette le Farkas a beosztottját és a parasztemberhez fordult. – Szekerezzen már el a legközelebbi faluba, szóljon a tanácselnöknek, hogy itt ragadtunk az út mentén.
– Hát, ’iszen megtenném én, de ippeg az ellenkező irányba megyek. A falu arra van – intett az öreg abba az irányba, amerről jött – úgy jó hat kilométer. Ha jól kilépnek, egy-két óra alatt odaérnek.
– Maga ellenszegül a parancsnak? – szorult ökölbe az alezredes keze.
– Nem én, de szerintem jobb vóna, ha mondjuk elgyünnének velem a tanyára. Itten van ni, a mögött a sor fa mögött. Gyalog sincs több, mint bő félóra járás. Nálunk tölthetik az éjszakát, aztán holnap reggel beviszem magukat Ladányba.
A két ÁVH-s tekintete összevillant. Farkas egy pillanatig eltűnődött, majd megrázta a fejét.
– A gépjármű állami tulajdon, nem hagyhatjuk őrizetlenül.
– Ahogy gondolják, de errefelé a kutya se jár. Meg osztán, ki merne hozzányúlni az ótójukhoz? Na, sok szerencsét! – cserdített oda a kocsis a lónak.
– Várjon már! – kiáltott rá Farkas. – Rendben, én magával megyek. Pintér elvtárs, maga itt marad, igyekszik megjavítani a kocsit. Ha sikerül, eljön értem.
– És ha nem sikerül? – kérdezte nyugtalanul az altiszt.
– Sikerüljön! – keskenyedett el az alezredes szeme. – De ha mégsem, bemegy a faluba és felveri a tanácselnököt. Segítséget szerez, bármi áron. Legkésőbb holnap reggel már úton kell lennünk!
– Értettem, alezredes elvtárs.
A parasztember arcára volt írva, hogy jót mulat a dolgon, de aztán nagy nyögéssel lemászott a bakról. A szekérderékból ölnyi fát kerített, leszórta az őrmester lába elé.
– Ha fázna, rakjon tüzet! Nem elég egész éjjelre, de egy darabig kitart.
Farkas az öreggel együtt felmászott a szekérre, az idős férfi megnógatta az igáslovat.
– Gyerünk, Rigó! Ideje lesz mán hazaérni…
Szótlanul tették meg az alig pár perces utat. A tanyaház apró ablakaiból sárgásan lobbanó fény integetett hívogatóan feléjük. A kicsit távolabb álló ólak sötéten, üresen álldogáltak a sűrűsödő félhomályban. Loncsos kutya rohant a közeledő szekér elé, veszett csaholással ugrálta körül a bakról leszálló tisztet.
– Helyedre! – mordult rá az öreg. A kutya a gazdájához somfordált és onnan morgott figyelmeztetően Farkasra. Az öreg ismét megigazgatta a kucsmáját: – Ejnye na, hát még a nevét se tudom, tiszt úr!
Az alezredes szeme fennakadt a szóra. Nagy levegőt vett.
– Már nincsenek urak! Elvtársak vagyunk, mindannyian! Amúgy Farkas István alezredes vagyok az Államvédelmi Hivataltól.
– Ha maga mondja… Kovács János – nyújtott kezet a tanyagazda.
Az alezredes elfogadta a jobbot, majd az idős férfi invitáló mozdulatára a vályogház bejáratához lépett. Kovács benyitott, a tiszt követte. Az ajtó egyenest a konyhába nyílt. Odabent petróleumlámpa fénye és a sparheltből áradó meleg fogadta őket.
– Asszony, megjöttem! Vendéget hoztam!
Jöttükre idős, töpörödött nő emelkedett fel a hokedliről. Sötét kendője alól ijedten pislogott az egyenruhás férfira. Farkas is látta az asszony rémületét, hát biztatóan rámosolygott.
– Nincs semmi baj, néni! Lerobbant az autónk és az ura volt olyan kedves, hogy meginvitált az éjszakára. Farkas István vagyok…
– Á, hogy úgy – bólintott az idős nő. – Isten hozta minálunk!
A tiszt szeme megrebbent, de nem fűzött megjegyzést a dologhoz.
– Erzsók! Kifogom a lovat, adok neki, oszt gyüvök – fordult ki Kovács az ajtón.
Az öreg néni suta mozdulattal hellyel kínálta Farkast.
– Gondolom, éhes, szomjas – motyogta, azzal csorba, kifakult mintájú tányért, bádogcsuprot kerített. Csak két terítéket tett az asztalra.
– Maga nem eszik?
– Én mán ettem elébb – tett egy ütött-kopott fazekat a tűzhelyre. – Mindjá’ megmelegszik.
Nyekkent a kilincs, a gazda visszatért. Kabátját, kucsmáját az ajtó melletti akasztóra lökte, majd elégedetlen pillantást vetett az asztalon álló bögrékre.
– Ejnye, na! Tán vízzel akarod kínálni a vendéget, he?
Időtől elmattult féldecis poharakat kotort elő a szekrényből, mellé lekoppintott egy félig teli üveget. Öntött a tisztnek, magának, majd megemelte a pálinkáspoharat.
– Na, isten-isten!
Farkas kezében megállt a pohár. Érezte, hogy a bosszúság ismét úrrá lesz rajta.
– Kovács elvtárs, ugye tudja, hogy ha már éltetni akar valakit, akkor az legyen Sztálin elvtárs, vagy Rákosi elvtárs. Az ilyen ostoba vallásos babonák kora lejárt.
– Ha maga mondja – vont vállat a parasztember. – Azt azé’ mondhatom, hogy egészségünkre?
– Hogyne, az egészség fontos dolog – enyhült meg az alezredes és egyhajtásra leküldte az italt. Könnybe lábadt szemmel csettintett a nyelvével: – Ennek aztán van ereje. Szilva?
– Javarészt az, meg egy kis barack is van benne, me’ a szilvát megette a pondró.
– Jó termés lehetett, ha még pálinkára is jutott belőle.
– Nem vót rossz, de jó se – emelte meg az üveget az idős férfi, hogy újratöltse a kiürült poharakat. Időközben az étel is megmelegedett, és ínycsiklandó illatokkal árasztotta el a konyhát. Farkas gyomra nagyot kordult. A pálinka, na, meg a sparheltben lobogó tűz átmelegítette. Gyorsan megszabadult a kabátjától. A gazdasszony az asztalra emelte a lábast, kenyeret hozott a kamrából. A parasztember kést ragadott, keresztet rajzolt vele a kenyérre, mielőtt megszegte volna. Az asszony szedett a férfiaknak. Sűrű leves illata kúszott a tiszt orrába. Éhes volt, de csak eltűnődve piszkálta a disznóhús darabokat a tányérján.
„Házikenyér, hús, pálinka!” – gondolta végig az ÁVH tiszt. „Biztos, hogy nem szolgáltattak be mindent! Az ólak üresek, hát honnan a hús? Feketevágás! Csak az lehet! Ezt ki kell vizsgálni, de sürgősen! Nem is beszélve arról, hogy ezek az emberek mintha nem is hallottak volna arról, hogy a korrupt kapitalista világ évekkel korábban megszűnt és a kommunizmus irányelvei léptek életbe az egész országban. Ki kell küldenem pár embert, hogy házkutatást tartsanak! Szólnom kell a helyi párttitkárnak, hogy jelöljön ki egy aktivistát, aki majd elmagyarázza ezeknek a szerencsétleneknek a szocializmus és a kommunizmus alapjait! Talán csak túl ostobák, hogy felfogják, de ha kell, hát átnevelőtáborba mennek!”
Farkas egy pillanatra lehunyta a szemét és nyugalmat erőltetett magára. Amikor kinyitotta meglepődve látta, hogy eggyel többen vannak a konyhában. Kíváncsi-ijedt tekintettel egy hétéves forma kislány ácsorgott az öreg néni mellett és az alezredest bámulta.
– Te ki vagy, bácsi? Te vagy a Jézuska?
Az alezredes megcsóválta a fejét.
– Nincs olyan, hogy Jézuska! Ostoba babonaság! – mordult a gyerekre, majd szúróssá váló tekintetét az idős párra emelte. – Mire tanítják maguk ezt a szegény gyereket? Hol vannak a szülei?
– Az anyját múlt télen vitte el a tüdőgyulladás – vetett keresztet Kovács. – A fiunk meg ottmaradt a fronton, még negyvennégyben.
– Bácsi, te kaptál ajándékot? – engedte el a nagyanyja szoknyáját a kislány.
– Ajándékot? – zökkent ki sötét hangulatából a tiszt.
– Igen, karácsonykor szoktunk ajándékot kapni, meg adni is. Te mit kaptál?
– Én… én semmit – felelte Farkas enyhe zavarral.
– Nem baj, én adok neked! – csillant fel a kislány barna szeme és túlméretes felsője zsebéből egy már kicsit ráncos, piros almát halászott elő. – Tessék, neked hozta a Jézuska! Boldog karácsonyt!
A lányka ártatlan tekintetét látva az alezredest emlékek rohanták meg. Elszorult a torka, kirúgta maga alól a széket.
– Mindjárt jövök! – vetette oda szárazon a házigazdáinak, és kirontott az udvarra. Az ajtó mellett alacsony, hófödte lóca állt, a férfi kapkodó lélegzettel lerogyott rá.
Igen, ő is megjárta a háború poklát. Amikor rövid szovjet fogság után már mint elkötelezett kommunista hazatért, az Üllői úton álló házuk helyén csak lebombázott romokat talált. Felesége, kislánya eltűnt és hiába mozgatott meg eget és földet, nem bukkantak a nyomukra. Őrülettel határos kétségbeeséssel kutatott utánuk, de ahogy teltek az évek, úgy vált egyre haloványabbá a remény. A remény, ami talán a kezdetektől fogva is csupán ábránd lehetett. A Kovács kislány őszinte, gyermeki önzetlensége mintha az eddig elfojtott érzések, érzelmek zsilipjét nyitotta volna ki a lelkében…
Nem tudott többé parancsolni magának, előredőlt és vállát rázó zokogásban tört ki. Az éveken át visszatartott fájdalma tomboló vulkánként tört elő… Könnyprizmás szemmel egy pillanatra látni vélte Irént és Anikót, látta, amint a nő árnyalakja kézen fogja a kislányukat és halovány mosollyal búcsút int…
Megtörölte a szemét, szipogott, mély sóhajjal vett pár nagy levegőt. Miközben hagyta, hogy az izomdermesztő hideg a bőrébe marjon, gyors, kemény elhatározásra jutott. Nem készít jegyzőkönyvet Kovácsékról. Nem lesz semmiféle jelentés, de még említés sem róluk. Ez lesz az ő karácsonyi ajándéka…
Fényszóró kévéje fúrta át a sötétséget, és a téli este csendjét közeledő autó motorhangja zúzta szét. Úgy tűnt, az őrmesternek sikerült megjavítania a kocsit.
A tiszt még egyszer odapillantott, ahol feleségét és kislányát alig pár másodperce látni vélte. Felsóhajtott, szomorkásan elmosolyodott:
– Legyetek bárhol is, boldog karácsonyt!
