kép forrása: pexels.com
A könyvek iránti szerelmem, az első gyermekem megszületése után alakult ki teljesen.
Mindent „faltam” ami egy adott témában érdekelt. Ezek általában szerelmes regények, vagy ezoterikus tartalomúak voltak. Ebben később nyitottabbá váltam, ami még jobban fokozta a tudásszomjam.
Majd a munkámról írtam segédanyagokat, amivel a vendégeimet segítettem. /Holisztikus életmód/
Mindig is segítő szakmában dolgoztam és kerestem azokat a lehetőségeket, ahol mankót tudok adni annak akinek szükséges. Mindez mellett az élet engem is sodort egy-két olyan helyzetbe, ahol megmérte a kitartásom, de a környezetemet is. Egy rossz döntés miatt kerültem olyan helyzetbe, ami miatt újra kellett tanulnom írni a harmincas éveim elején. Ezzel együtt a finommotoros mozgásommal és szavak képzésével is akadt gondom.
Álmokat megteremtő és megvalósító vagyok. Ez azt jelenti, hogy ha valami nagyon ott van bennem, hogy képes vagyok rá, azt valamilyen módon megvalósítom. Így rallyztam egy röpke ideig.
Életemmel és gondolkozásommal, igyekeztem a gyermekeimnek példát mutatni. Ezért nálunk nagyon fontos része a mindennapoknak az állatvédelem is. Nem szeretem a „spirituálisan” élek szót használni, mert ez ma nekem nem hiteles. én élem azt amiben hiszek, így egyszerűen. Csiszolom magam minden nap. Szerelmem az ősz, és a legmeghittebb ünnepem a karácsony. Minden november-december egy varázslattá válik a lelkemben.
Pár éve fogalmazódott meg bennem, hogy regényként írjak olyan életutakról amiből erőt meríthetnek azok, akik mernek másképp dönteni. Szükségem volt 20 évre, hogy újra felbátorodjak és írjak. Most készül az első történetem, ami háromrészes sorozat lesz az időben visszafelé haladva. Ezeknek a történeteknek az én életem adta az alapokat. Azaz minimális színezéssel, de rólam szólnak.
Az első történet címe: Bűnösök lennénk?
kép forrása: pexels.com
Erica Wade:
Bűnösök lennénk?
Bevezető
A napfelkelte és a naplemente az, ami mindig elkápráztat. Valami mindent átható nyugalom árad a látványból, mindemellett csodálatos. Főleg, ha a teraszomon ülve kezdhetem, vagy éppen fejezhetem be a napot ezzel a csodálatos képpel. Igaz, a legtöbb esetben csak este marad erre időm. Most is itt ülök, engedem, hogy a lágy őszi szél végigsimogassa az arcom. Elcsendesedek, figyelem a természet hangjait. A lelkemnek simogató, ahogy nézem a csodálatos színek egyvelegét. Ahogy a nap már lassan alámerül a horizonton, narancsos fényében. A falevelek mögött még megcsillan a fénye, ami harmonizál a levelek szép őszi színével. Még néhány madár búcsúztatja trillával a napot, , mielőtt elcsendesednek. Ilyenkor jobban érzem és hallom magam. A gondolataim akarva-akaratlan az életem kalandos eseményein járnak. Visszaemlékszem pillanatokra, élményekre, döntéshelyzetekre és azok következményeire. Átérzem, miért lettem az, aki most vagyok.
Hogy ki vagyok én? A nevem Erica, külsőjegyeim alapján alacsonynak mondható, hiszen 165cm magas vagyok. Hosszú vörös hajam kiemeli a barna színű, mandula szemem, és a telt ajkam. Bár testalkatom teltebb, mégis inkább sportos vagyok.
Az arcvonásaim is határozottak, amit gyakran értelmeznek teljesen másképp, mint ami bennem van. Igazából a hangulatom határozza meg az öltözködésem, mivel néha teljesen meglepő kollekciókat válogatok össze.
Nos, igen, pont a fentebb említett dolgok miatt a külsőm alapján gyakran félreismernek, félreértenek, de már nem is várok mást az emberektől.
Én tudom, hogy sokkal lágyabb a lelkem, mint a külsőm. Bohém és csintalan, mégis segítőkésznek tartom magam. Ez a kombináció az, ami nem mindig jó az életemben. Viszont én ilyen vagyok, és már egyáltalán nem szeretnék más lenni. Persze aki nem ismer, könnyen mondja rám, hogy naiv vagyok.
Szerintem, ha sok ilyen naiv ember lenne a földön, mint én, csodaszép világban élnénk. Az én meglátásom az, hogy még hiszek a jóságban, és ez nem naivitás.
Valós barátságnak vélek kapcsolatokat, amiben rendszerint mélyen csalódok, és nehezen gyógyulok belőlük. Kifelé természetesen nem ez látszik, mert nem mutatom. Mindig, minden esetben tartom magam, és a négy fal között omlom csak össze.
Ha valamibe belefogok, azt mindenképp jól akarom csinálni, számomra nincs más opció, mert különben bele sem kezdek. Nőként tudom, miben vagyok jó, és ha valakit szeretek, akkor az illető meg is kap mindent tőlem, egészen addig amíg rám figyel.
De, hogy idáig elérjek, ehhez is kellett az idő előrehaladása. Szűz jegyű és nyilas aszcendensű vagyok. Az utóbbiért pedig nagyon hálás, hogy tompít rajtam, mivel tisztában vagyok azzal is, mi az, amiben változni szeretnék. Szeretek olyan emberekkel beszélgetni, akik figyelnek arra, amit mondok. Nem vágnak a szavamba, és nem szövik a saját válaszaikat, amíg engem hallgatnak.
Többen, többféle becenévvel illetnek. Ezek közül a kedvencem az apai megszólítások egyike: „Prücsök”. Dolgos, egyszerű családba születettem egy megyeszékhelyen, és ott is nevelkedtem. Szüleim együtt élték le az életüket. Házasságkötésük után pár év múlva itt vertek gyökeret. Édesapámmal nyitottabb volt a kapcsolatom, mert vele lehettem igazán önmagam. Benne volt a kisebb rosszaságokban, és mindig mellettem volt a bajban. Dolgos, szorgalmas ember volt. Édesanyám többet játszotta az őrmester szerepet. Úszott édesapám szerelmében, amit mára már én is értek. Azt hiszem, a lepkék kergetését tőlük láttam. Apa mindig azt mondta, hallgassak a
szívemre. Gyermekként még falun éltünk, kicsit nehezebb anyagi körülmények között. De úgy gondolom, megtanítottak szorgalmasnak lenni, és tudom, miképpen állhatok meg a lábamon.
Tinédzserként költöztünk a városba, ami nekem maga volt a mennyország. Kikerülni egy olyan közösségből, ahol nem kedveltek. Sem engem, sem a családom. Valamiért előítéletesek voltak velünk szemben. Ennek a válasza a mai napig nincs meg, de érdekes módon, még mindig érződik az általános iskolai osztálytársaimon. Akkor sem volt más a helyzet, mint most, csak az ilyen emberi dolgokat nem láthattuk a közösségi médiában.
A város kinyílt előttem, minden lehetőségével és csapdájával. Szerettem tapasztalni, és élveztem a pörgést. Rengeteg kaland várt itt rám.
Úgy tudom legjobban ezt a várost leírni nektek, hogy nekem a legszebb az országban. Egy hegy köré épült, melynek minden kis erdei ösvényét ismerem. Két irányból is meg tudjátok közelíteni az erdő fáinak árnyékában, egy szerpentinen keresztül. Ha dél felől közelítetek, főleg este, akkor egy igazán mesebeli, szépen kivilágított várost észleltek a hegyoldalban. Romantikus, régi kis utcái még emlékeztetnek arra az időszakra, amikor kislányként ismerkedtem a várossal, és az erdő mélyében található vidámparkkal, állatkerttel… Sajnos már csak az utóbbi van meg.
Igen, ez a város itt van Magyarországon, és Pécsnek hívják. Ezen a helyen éltem, és itt lettem azzá, aki vagyok. Itt értek az első nagy pofonok, ám itt lettem igazán boldog is.
Ahhoz, hogy most valóban azt az életet éljem, amit szeretnék, meg kellett élnem több dolgot is ebben a városban. Az elmúlt hét évembe avatlak most bele benneteket.
Ez a történet, amit elmesélek, pusztán arról szól, hogy mit lehet megélni nőként, ha más döntést hozol az életedben, mint amit az elvár. Még akkor is, ha az az elfogadott séma, elvárás, már 100 éve is rossz volt mindenkinek. A hagyományokat őrizni kell, de a dogmákat el kellene engedni. Persze az esetek többségében pusztán az irigység az, ami kibújik az emberekből. Mert ők nem merték soha felvállalni önmagukat. Jelenleg azt hirdetjük mindenhol, hogy befogadóak vagyunk, nyitottak új dolgokra, illetve elfogadóak azzal, amit eddig sokan nem vállalhattak. Egy frászt!
Ez a történet erre próbál rácáfolni. Az általam átélt tapasztalatok leírásával szeretnék segíteni azoknak, aki még hisz a boldogságban. Egy terasz a naplementében, ilyen célokat és életet formál. Nem szeretnék általánosítani. Csak azt szeretném elmondani, jogod van ahhoz, hogy olyan döntést hozz, ami sokaknak nem tetszik. Ha te ettől vagy boldog, és ez egy olyan esemény, ami voltaképpen nagy hatással van rád, akkor az senki másra nem tartozik.
Tudom, hogy néha a családnak is félünk felvállalni érzéseinket és döntéseinket. Nektek pedig tudnotok kell, hogy olykor a családnak sincs sok köze és beleszólása abba, mit miért teszel.
Most átadom nektek, amit az utóbbi éveimben megtanultam: bátran merj lépni, ha a szíved azt súgja.
1. fejezet
Ha jól számolok az emlékeimben, tíz éve kezdődött az a szakasz, ahol több nehézkes próbálkozás után egyedül maradtam a két gyermekemmel. Ekkor már az idősebb gyermekem önálló életet élt. Albérletben éltünk, ez volt az az időszak, ahol több esetben is, a Bridget Jones-ra emlékeztető életérzést vettem fel. Nem volt egyszerű dolgom, viszont valahol imádtam. Tetszett az önállóság, és élveztem, hogy mindig azt csinálom, amit én szeretnék. Elindult egy folyamat az életemben, amit végre én irányítottam. Azaz, ha valami nem a várt eredményt vagy érzést hozta, akkor változtattam rajta. Magammal vitattam meg a dolgaim, nem kötöttem más orrára. Persze ezzel együtt rám szakadt minden felelősség is, egyben a szabadsággal.
Ekkor még egy állami cégnél dolgoztam, és megállapítottam, hogy ha kifizetem az albérletem, még egy hétig működünk, de semmi másra nem lesz elég a pénzem. Viszont reggel 8-ra jártam dolgozni, és valójában nem kellett megszakadni sem. Az önmegvalósításról és karrierről persze itt nem kellett nagyot álmodni. Éreztem, hogy ez nem én vagyok, ezért elkezdtem keresni a helyem, hogy mi lehetne a legjobb megoldás, legalább az anyagiakra.
Így belecsaptam az ingatlanos szakmába. Nem éppen szerencsésen választottam céget, és irodavezetőt sem. Improvizálnom kellett, mert nem volt betanítás. Albérleteket adtam ki, ami egyébként gyors pénz volt, de nem volt állandóan stabil jövedelem sem.
Eleinte mondjuk élveztem a lakások bemutatását, amit természetesen úgy próbáltam csinálni, ahogy ezt én elképzeltem. Azaz, ahogy elvártam volna, mint ügyfél. Végül kisebb-nagyobb próbálkozások után itt elbuktam.
Ekkor úgy gondoltam, hogy most megélem az álmaimat, mert mikor, ha nem most? Hiszen akkor kell nagyot alkotni, amikor minden süllyed. Közben igyekeztem megfogni minden szálat, ami reményt sugallt.
Az ingatlanirodánál egy ismerősöm bemutatott egy férfinek. Flörtölt velem, és nem mellékesen olyan dolog is volt a „bírtokában”, ami engem már régóta érdekelt. Figyelt minden szavamra, és rögtön reagált is rá segítő szándékkal.
–Egy ilyen kedves, csinos nő nem intézhet mindent egyedül. Majd segítek neked – mondta. A beszélgetésünk alatt rájöttem, hogy segíthet elérni az álmaimat. Persze azt hozzá kell tennem, hogy abban a pillanatban egy tucat dolgot nem mérlegeltem, de akkor még nem is érdekelt. Az mozgatott, hogy valamilyen módon ez a fickó segítsen nekem. Később heti több alkalommal jelen volt az életemben. Véletlenül ott termet, ahol én voltam, vagy éppen csak felhívott. Akkor is ez történt amikor nem indult a saját autóm. Jelezte, majd ő mindent intéz nekem, és több helyre el is vitt, ahol a kocsimmal kapcsolatban vásárolhattam. Bemutatott mindenkinek, és jelezte a boltosoknak, hogy élhetek az kedvezményeivel. Ezen a napon történt, hogy hirtelen felém fordult és megcsókolt. Hagytam, mert szimpatikus volt az oltalmazása. Ekkor sem mérlegeltem semmit, csak sodródtam, és hagytam kikerekedni a viszonyunkat.
Végül az ő asszisztálásával egy olyan sportágban próbáltam ki magam, ahol mi nők még nem vagyunk úgymond megszokottak. A másik probléma ebben a sportban, hogy olyan támogatói háttér kell, amit nehéz elérni, ha nulláról indulsz. Olyan kapcsolatrendszer szükséges, ahova nehéz bejutni, főleg ha ismeretlen vagy ezen a terepen. Az meg már valóban az álom kategória, ha azt hiszed, hogyha tehetséges vagy, akkor majd felkarolnak.
Ez a sport pedig nem más, mint a rally. Ám mindezek ellenére úgy voltam vele, igenis megpróbálom, hogy milyen nőként a volán mögé ülni. Olyan versenyautót kaptam a barátomtól, amivel lehetett teljesíteni a távot, de nagyot alkotni nem. Cserébe viszont megkaptam azt, ami igazán a tervem volt. Versenyezhettem. Tudtam, hogy van érzékem hozzá, de önerőből ez a cél annyira távolinak tűnt Csak háromszor rajtoltam el, ennyi elég volt arra, hogy felmérjem, hol a
helyem. Mivel nem volt komoly támogató mögöttem, így nem voltam érdekes. Az egyesületnek pénz kellett, méghozzá sok. Nyilván a vezető életszínvonala mindenek fölött a legfontosabb.
Viszont egy álmot megvalósítottam. Felejthetetlen élmény, izgalom, és nevetés. Belelátni abba, hogy ez miképpen működik… Valami fantasztikus volt.
Tartós munkahely híján folyamatosan azon kattogtam, hogy ötleteket szerezzek. milyen esetleges vállalkozással tudok bevételt növelni.
Drága ügyvéd barátnőm, Ria, igazán kiugró jelenség, aki a hatvanas éveiben járt. Szép, ápolt, okos. Igen alacsony, még nálam is kisebb volt, pedig ez ritkaság. Igényes és különleges ruhákat hordott a legfinomabb illattal kiegészítve. Maga a megtestesült elegancia.
A legegyszerűbb cipőjének az értéke egy másik nő komplett ruhatárának felelt meg. Egyszerűen rendben van, igaz a boldogságról ő már rég lemondott. Nyilván a szakma kötelez, de ehhez kell az is, hogy valakinek erre szüksége is legyen.
Egyik hétvégén náluk ültünk, és egy üveg édes vörösbor mellett beszéltük át a hetünket, , amikor hirtelen rám nézett.
- Erica, csinálj egy sportegyesületet!
Az ötlettől a számban lévő korty borocska az orromon keresztül csatlakozott hozzánk újra, és miközben törölgettem magam, szabadkozva kérdeztem vissza.
- Micsoda? Én? Nézz már rám – mutattam végig magamon. Valóban, nem voltam akkoriban az a fitneszcica, Elég komoly súlytöbblettel rendelkeztem
Tanácsai sok esetben mentették meg a fenekem, de ekkor ez az ötlet vicces volt… Mondván, majd vezetem a termet ahogy az elképzelések alapján egy tulajdonosnak kellene… Ebből én majd természetesen fantasztikusan fogok megélni. Hogyne, mert ez ennyire egyszerű! Rendelkezem több milliós felesleges tőkével, amit hajlandó vagyok évekig befagyasztani. Miközben a multik is jelen vannak, a gigantikus tőkéikkel.
Különösebb fejtörés nélkül is hamar rájöttem: ebben a formában nem tudom megcsinálni. Meglepő, de nem tudtam ekkora összeget beruházni, mint ahogy a megfelelő kapcsolataim sem voltak meg. Ebből megélni barátok között is csak a vágyálom lehetősége, de Ria megingathatatlan maradt, egyre jobban belelkesült a gondolattól.
Az volt a nyerő ötlete, hogy gyerekekkel kellene foglalkoznom. Jó magyar szokás szerint azért, mert gyerekekkel és kutyákkal mindent el lehet adni. Nézzek rájuk úgy, mit pénzeszsák1, pénzeszsák 2…
Szörnyen hangzott, de ő írta az alapító okiratot, mindent elintézett, szinte napok alatt.
Amíg meglett az zöld lámpa az egyesülethez, addig úgy tettem, mintha a terveimben lenne gyerekekkel foglalkozni. Később elfogadta, hogy nem fogok gyerektáncot oktatni. Igaz, még sokáig fel-fel emlegette.
Ám mivel táncos vénával rendelkezem, úgy voltam vele, hogy ezeket a gyermek csoportokat akkor indítom, ha látom értelmét, és teljes odaadással tudom csinálni. Ahol én éltem, ott két-három ilyen tervekkel rendelkező csapatnak adott lehetőséget a város. Kicsi volt az esély arra, hogy mi is kapjunk kezdőként erre támogatást. Egy egyesületnek szüksége van a támogatásokra, akkor is ha már befutott, ha induló akkor meg egyenesen elengedhetetlen. Más okból sem fogott meg ez a projekt. Én nem szeretnék más gyerekeivel különösebbképpen foglalkozni. Elég volt akkor nekem egyedül a saját gyermekeimmel lévő problémáim, nehézségeim, és a megoldásra váró feladataim.
Ezért úgy döntöttem, már a túlsúlyom miatt is, hogy felkarolom azokat a csajokat, akik hasonló problémával küzdenek, vagy nem mernek elmenni egy mindennapos edzőterembe. Így indult az én kis vállalkozásom.
Persze ezzel a döntésemmel ekkor már nem tudott velem egyetérteni a barátom, mert csak a bejelentett munka az, amit elismert. Itt kezdtem kapizsgálni, hogy az az ember, aki hangsúlyozza a barátság kifejezést, nem marad mellettem sokáig. Az én boldogságom és sikerem sokakat megváltoztatott. Kit így, kit úgy.
Itt azért ki kell hangsúlyoznom, hogy akkor is voltak igaz barátaim. De mindenképpen rá szeretnék világítani a csapdahelyzetekre. Meg kell tanulni viszonthasználni azokat az embereket, akik minket használnak. Ha butábbnak szeretne látni, akkor ezt kell naivan eljátszanunk. Ez a világ, ha az üzleti életről beszélünk, erről szól, még ha ez az oldala nem is ragyog.
Ez idő alatt több ismerős és barát is segített, illetve járt hozzám edzeni, formálódni. De ha reális akarok maradni, akkor be kell vallanom, hogy tulajdonképpen csak a kíváncsiság hajtotta őket. Nyilván szerették volna tudni, hogy mit tudok összehozni. És hogy ezt honnan tudom? Utólag többen is bevallották, hogy egyáltalán nem hittek bennem.
Én, ezzel a külsővel, bele mertem vágni egy olyan iparba, ahol egyébként az a fontos, hogy alkatilag miképpen nézel ki, és nem az, hogy mit miért teszel. Az is tény, hogy egyetlenegy olyan céggel sem tudtam végül megállapodni, mely oly’ termékeket forgalmaz, ami jó lett volna az alakulni vágyóknak. Mert ugye ez az a bizonyos réteg, akikkel szemben a szemellenző fent van.
Az ismerőseim tudják, hogy sosem voltam egy kirakatember, még akkor sem, amikor azt éreztem, hogy jó vagyok abban, amit csinálok. Sokkal inkább szeretek meghúzódni a háttérben, s csak figyelni az eseményeket.
Volt, aki aggódott értem, hogy miképpen fogom viselni az esetleges kudarcot. Volt olyan is, aki a bukásomat akarta megélni. Mindenki a saját, felém érzett érzései alapján figyelte az életem. Néha úgy éreztem, hogy valami celeb vagyok, mert annyian foglalkoznak az én sorsommal. De sokszor ezek a dolgok vittek előre. Azoknak az embereknek viszont, akik a bukásomra vártak, nem akartam megadni azt az örömöt, hogy nem megy nekem ez a biznisz. Azért sem, mert zavart az előítéletük. Pontosan emiatt hajtottam magam napról napra egyre makacsabbul. Átgondolni, szervezni, és a napi terveimet sikeresen véghezvinni. Mindezek mellett a kapcsolataimat is építeni, persze olyanokkal, akik nem láttak ellenségnek.
Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy ebben a városban egyáltalán nem működött az egészséges konkurenciaharc a vállalkozások között. Én a Hegylakóhoz hasonlítottam ezt a jelenséget. Azaz: Csak egy maradhat! Ennek az embertársi „szeretetnek” köszönhetően a hárombetűs intézményünk buzgó tagjai rendszeres látogatóim lettek. Valószínűleg rettenetes főellenséget láttak bennem és az akkor még 110 kilós hátsómban.
Sorban érkeztek a csendháborítás miatti feljelentések, s természetesen ez okból a decibel kimérés. A sort pedig hosszasan folytathatnám.
Közelebbi barátaim sem tudják kiszámítani, hogy mikor mire, hogyan reagálok, nemhogy a „szurkolótáborom”. Engem ezek a nehezítések erősen ösztönöztek arra, hogy folytassam, amit elkezdtem, még jobban, még keményebben. Gondolom, nem erre számítottak. Tehát így pont azon dolgoztam, miképpen tudom frappánsabban csinálni. Igyekeztem megfogalmazni azt, hogy az én termem, szolgáltatásom mivel másabb, mint a piacon megszokottak.
Reklám, reklám hátán.
Ekkor talált rám egy, akkor még újságírással foglalkozó úriember. Felfigyelt a hirdetéseimre. Egész pontosan kapott az utcán egy szórólapot, amit a gyermekeim osztogattak a belvárosban. Elolvasta és felhívott, mert érdekesnek látott. Ez az!!! Végre valaki! Az újság, ahol írt, a megye legeladottabb napilapja volt.
Jólesett beszélgetni vele, mert figyelt rám, ráadásul elég tartalmas beszélgetés volt. Láttam a partneremen, hogy a szavamra figyel, és nem gyártja előre a fejében a saját válaszait.
Az edzőterem irodájában ejtettük meg az interjút, ez még inkább büszkeséggel töltött el.
Beültem az íróasztalom mögé, ő pedig az egyik, beszélgetésre használt fotelban foglalt helyett.
Rengeteg mindent kérdezett, hogyan, s miként jutottam el odáig, hogy ilyen vállalkozást indítottam. Amikor megtudta a hátteremet, kakukktojásnak nevezett, a marketing, pszichológia és fitnesz trió végzettségeim miatt. Nem értette, miképpen jött össze ez a formáció. Mondtam
is Istvánnak, ha tovább beszélgetünk, még több érdekességet fog hallani.Végül több, mint kétórát beszélgettünk, a végéra már el is felejtettem, hogy a hangrögzítő be van kapcsolva. De ő is tartogatott meglepetést a számomra. Egy féloldalas megjelenést kapott az újságban ez a beszélgetés.
Ennek is volt köszönhető, hogy teltházzal mentek az órák, és a rendezvényeinkre is sokan jelentkeztek. Arról nem is beszélve, hogy milyen fantasztikus embereket ismertem meg ezek után.
Egyre több órát tudtam tartani, szerencsére jól „elkaptam” a reklámját a teremnek. Akadt kollégám is, Ivett, Magdi és Réka, akikkel elkezdtünk együtt dolgozni, és így egész színes programokat raktunk össze. Épültünk, szépültünk. Imádtam a terem minden sarkát, az én „gyermekem” volt. Ott voltam minden ecsetvonásnál, és az eszközök beszerzésénél is. A színvilág kitalálása, hol, milyen váltás legyen a falakon, élménydús feladat volt. Milyen motivációs képek és feliratok legyenek a teremben, recepción, folyóson és az öltözőkben. Azt szerettem volna elérni, hogy ha valaki nálunk akar formálódni, akkor ki tudjon kapcsolódni, s csak önmagára kelljen fókuszálnia.
Közben a bútorokat is folyamatosan vadásztam. Használtan szereztem be mindent, és ez egy különleges élmény volt számomra, mert ahogy vittük be őket a terembe, akkor láttuk meg igazán, hogy mennyire passzol bele az összképbe. Meg kell hagyni, minden tökéletes lett. A recepciópult mintha nekünk lett volna tervezve. Az épület régi falazata miatt voltak korlátjaink, ami miatt bizonyos edzéstípusról le kellett mondanunk, de ez sem tántorított el minket semmitől, csak átszerveztük, amit lehetett. A terem szépítésével egyidőben zajlott minden.
Jöhetett nekem bárki azzal, hogy más nem így csinálja… Én így akartam, így voltam a legjobb formámban.
Éjszakába nyúlóan raktuk össze az órarendet az egy hónapos programokra. Figyelembe kellett venni a helyszükségletet, az óránkénti maximális létszámot, az edzők terhelhetőségét, a versenyzők munkaidejét és még az egészségi állapotukat is. Tulajdonképpen mindenkinek személyre szólóan kellett szervezni.
Emlékszem, egyik este, valamikor tíz körül mentem haza, és finom ételillatban úszott az egész lépcsőház. Azt hittem, menten éhen halok, miközben meg fogalmam sem volt, mi lehet otthon a hűtőben.
Beléptem az ajtón, és a gyermekeim rögtön szaladtak elém a konyhából.
– Meglepetééééés! – kiáltották el magukat.
Első önálló alkotásuk volt a konyhában. Precízen megfűszerezett párizsiszeletek, pirosra, ropogósra sütve. Mint minden édesanya, így én is ekkor ettem a világ legfinomabb vacsoráját.
A gyermekeim mindenben igyekeztek segíteni, hogy elinduljon a vállalkozásunk. A két kutyusunk sétáltatása is rájuk maradt, naponta több alkalommal. Ez elég kemény időkorlátot jelentett nekik. Most látom rajtuk igazán – több év elteltével – hogy ebből a helyzetből mennyit is tanultak.
De még így is voltak hiányosságaim, például az iskolában a szülői fogadóóra már nem fért bele az időmbe. Egy szülőtárs szavazott helyettem is, ha szükséges volt. Nem volt könnyű elfogadtatnom néhány pedagógussal, szülővel, hogy állandó délutánban dolgozom. Ezért kicsit másabb az életritmusom és az időbeosztásom, mint a legtöbb szülőnek.
Mint minden induló kisvállalkozásnál, nálam sem jöhetett szóba a szabadság, illetve nem volt helyettesítőm sem. Az első időszakban mindig ott kellett lennem és csinálni kellett, én ebben hiszek. Úgy voltam vele, hogy majd elfogadják, és az idő mindent elcsitít. Tudom, hogy nem megoldja a dolgokat, hanem elfogadtatja. A kettő teljesen más szerintem.
Aki elkezdi építeni az álmait, időhiányban szenved, és a magánélet háttérbe szorul. Egyszer viccesen meg is jegyeztem, hogy szerintem én egyedül fogok maradni ezzel az életritmussal.
Nem vagyok kapcsolatfüggő, viszont egy érzelmileg tápláló kapcsolat alapszükségletem. Nem akartam soha az a „mindent is kibírok és mindent megoldok” nő lenni. Persze az vagyok, ha
kell, de szeretem a női szerepem. A beolvadást, finomságot, lágyságot. Azaz még mindig hiszek a szerelem és a szeretet misztériumában. A saját pörgős életemben ekkor nem sok esélyt láttam egy ilyen értékes kapcsolatra. Nem volt hol, nem volt mikor, és ami a legfontosabb, nem volt kivel. Az az opció maradt, hogy az otthonom és a munkahelyem között vagy ráessek a jövendőbeli pasimra, vagy esetleg ő rám. Máskor nem tudom, hogy mikor lett volna rá lehetőségem. Szabadidőm nem volt, és hajnalban inkább az alvásé volt a főszerep.
Heti több alkalommal koreografáltam, volt közöttük olyan, amiben én is táncoltam. Gyerek-felnőtt tánccsoport, gyógytorna, fitnesz, jóga, egyre jobban kialakult a profilom.
Délelőtt 10-21 óráig volt nyitva a terem, folyamatos mozgáslehetőséggel. Rendezvényeken, falunapokon és mindenfelé kampányoltunk az ismertségért. Egy rendezvénnyel kapcsolatban sikerült egy jó megállapodást kötnöm a várossal. Itt a részvevők versenyezhettek magukkal és egymással is. Volt díjátadó csinnadratta is, ezt is meg kellett szervezni. Komoly ajándékokat lehetet nyerni kategóriánként az első három helyezettnek. De szinte mindenki kapott valami ajándékot, ha mást nem, akkor plusz egy hónap korlátlan bérletet hozzánk. Szóval, ha ez nekem nem lett volna elég, akkor még táncolj is csajszi ezen a rendezvényen.
Több esetben hétvégén is koreografáltunk a táncos párommal, Martinnal, egy vonzó külsejű, fekete hajú, olasz mentalitású pasassal.
Ő is sokat dolgozott ebben az időszakban, és komoly kihívás volt összehangolódni időben a próbákra. Elvárható lett volna, ha egy kicsit jobban alkalmazkodom hozzá, de a rendezvény határideje miatt enyhén szólva is erőszakosabb voltam.
De ha végre összejött a próba, egy pillanat alatt átvette az irányító szerepet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése