Novella: Gyöngyi Tapolcai: Amira

Gyöngyi Tapolcai:

Amira

Igaz történet ihlette…

Amira bánatosan gubbasztott a kerítés tetején. Tehette, senki sem figyelt rá, hiszen nem is láthatta senki, angyal volt. Egy bánatos, kedves kis angyalka, akinek kedvenc helye lett az iskola kőkerítése. Innen figyelte szünetekben a vidáman kacagó, önfeledten játszó gyerekeket. Ide tért meg napi feladatai után. Bár az arkangyal, aki az ő közvetlen felettese volt, többször is figyelmeztette, hogy semmi esélye nincs, hogy észre vegyék, kapcsolatot építsenek vele a fiúk, lányok, ő rendületlenül reménykedett. Egyszerűen ő is gyerek akart lenni. Az a három perc, amit élhetett, aminek azt köszönhette, hogy angyal lett, egyszerűen semmire sem volt elég. Fájdalom, sírás és néma csend, ennyi emléke maradt az emberi életről.

Angyalként nem volt rossz sora. Így, a karácsony előtti hetekben, azt a feladatot kapták, hogy minél több jót kell cselekedniük. Láthatatlanul, erőtlenül nehéz, de mégsem reménytelen vállalkozás volt. Követhetett bárkit, belelátott a gondolataiba, sőt egy kicsit előre is érezte, ha valami baj következne. Mindent látott, hallott, de ő maga nem tudott beszélni. Erő és hangok helyett a szeleket hívhatta, hogy jelezzenek, mozdítsanak, ha szükséges. Ma reggel egy idős nő esett el a néptelen utcán, almái szerteszét gurultak. Amira a csomaggal könnyen boldogult, enyhe szellő is elég volt, hogy közelebb lökje a gyümölcsöket. Ám a néni mozdulni sem tudott ijedtében, fájdalmában. A kicsi angyal okosan feltalálta magát. Szellőcskével zörgetni kezdtek egy nyitott ablaktáblát. Hamarosan egy mérges, morgós fiatalember lépett az ablakhoz. Ásítozva kinézett és rögtön látta a bajt. Pizsamájára kabátot kapott és felsegítette az asszonyt, aki nem győzött hálálkodni neki. A férfi úgy meghatódott, hogy egészen a buszmegállóig kísérte őt papucsban, pizsamanadrágban. Amirára már nem volt szükség. Elindult kedvenc helyére, hogy várja az iskolásokat.

Éppen idejében érkezett, mert a nagyobb fiúk egy kicsi lányt csúfoltak, aki bár gyönyörű volt, de bőre színe egészen sötét. Jócskán belemelegedtek a heccelésbe. Azon tanakodtak éppen, mit is vegyenek el tőle, hogy még jobban felbosszantsák. Amira és szellőcske lekapta a fiúk sapkáját, így azoknak rögvest más problémájuk lett. Mire összeszedték magukat, feltűnt a sarkon a tanító néni is, így a történet szerencsés véget ért. Az iskola környéke lassan elcsendesedett.

Kapuzárás előtt angyalkánk még egy kisfiút nógatott, aki olyan lassan, bánatosan lépdelt, hogy félő volt, az orra előtt fog záródni a kapu. Amirának még a portás bácsi újságját is le kellett vernie, hogy a fiú beérjen, de az utolsó percben sikerült. – Áron, már megint te vagy a legutolsó! – szólt utána mérgesen Béla bácsi, miközben összeszedte a földre került újságokat.

Szóval Áronnak hívják a fiút, tudta meg az angyalka és elhatározta, megvárja az iskola után. Aznap nem is ment messzire, a piac környékén figyelt csak, hogy időben visszérjen. Dolga akadt bőven, leesett egy pénztárca, aztán figyelmetlen árusokkal, tanácstalan vásárlókkal gyűlt meg a baja. A piacnap végén egy gondatlan, telefonálgató anyukának kellett a segítség, aki majdnem egy teherautó elé tolta a babakocsit.

Mire Amira az iskola elé ért, már alig lehetett gyereket látni a környéken. Ma elkéstem, szomorodott el, Áron már biztosan elment. Éppen ő is indult volna, de valami nem hagyta még. Nyílott a kapu és a kisfiú lépett ki rajta. Éppen olyan bánatosan, szomorúan, ahogy reggel érkezett. Nem jött elé senki.

Amira mosolyogva röppent fölé. Olyan szívesen megvigasztalta, tucatnyi dolgot kérdezett volna, de nem tehetett mást, csendben kísérte. – Vajon miért jár Áron egyedül? Erre hamar rájött, hiszen a sarkon befordultak és a kisfiú már haza is ért. Szép kis kertes házhoz érkeztek. Kecses ezüstfenyők a járda mellett, hátrébb hinta, homokozó. – Ó, ha én itt lakhatnék, sohasem lennék szomorú! – gondolta Amira, de aztán különös hangokra lett figyelmes. Egy férfi kiabált, ajtók csapódtak.

Áron, megtorpant az ajtóban, nem volt kedve bemenni, hátra ment a hintához és csendesen ringatózott. - Ejha, ez aztán furcsa- gondolta Amira s kíváncsian beszökkent az ablakon. Egy fiatal nőt látott, kisírt szemekkel. A konyhában üldögélt, de a tűzhelyen nem volt semmi. A mosogatóban régrászáradt edények, a konyhapulton rendetlen összevisszaság. Amikor az asszonyra nézett, valami furcsa bizsergető érzés futott át az angyalkán, mintha már látta volna valahol. Hirtelen egy férfi toppant be, biztosan Áron apukája, valahogy ő is ismerősnek tűnt.

- Bori, én elmegyek. Így nem mehet tovább! Azt szoktad mondani, hogy mi mindent meg tudunk beszélni, de napok óta nem is szólsz hozzám. Úgy döntöttem, egyelőre anyámékhoz költözöm. Ha engeded, Áront is viszem. - Folytak a könnyei, de elszántan szorongatta a nagytáskát.

- Azt már nem, senkim nem marad!- sírta el magát újra az asszony.

- Nem is törődsz velünk! Az összes program, amit együtt csinálunk, a temetőbe járás. Hónapok óta nem főzöl, nem takarítasz. Én kezelem a mosógépet, hogy ruhánk legyen. Amióta Amira meghalt, olyan az otthonunk, mint a kripta. Szeretlek, mi is gyászolunk, de ezt nem bírom már!

Amirának hirtelen minden megvilágosodott. Ezek itt a szerettei, az ő családja, vagyis a volt vagy majdnem családja… és most bajban vannak, nagy bajban. Sőt, ő okozta a bajt, bánatot! Odaröppent az asszony ölébe, de ettől semmi sem lett jobb. Talán mégis megérezte, de csak még jobban zokogott.

- Mondj már valamit! - morogta felé dacosan a férfi. A néma csendben csak a felesége szipogása hallatszott, aki továbbra se nézett rá.

- Ne menj el, szeretlek! – suttogta nagy sokára, csendesen az asszony, de akkorra már csapódott a garázs ajtaja.

Amira sürgősen utána eredt. A férfi sietve indított, kihajtott az utcára, pár métert haladt is, aztán kihúzódott a parkolósávba. Különös melegséget érzett, aztán, mintha hideg szellő borzongatta volna.

SMS érkezett a telefonjára- LINDA -???- megnézte, de nem érdekelte, semmihez nem volt kedve. A családját akarta visszakapni. Pár percet még üldögélt a kocsiban, aztán felnézett. Éppen a virágbolt előtt állt. Gyorsan vett egy csokor vörös rózsát, aztán beült az autóba és egy határozott mozdulattal visszatolatott.

– Nézz a hinta felé!- lökte meg vállát szellőcskével Amira.

- Kisfiam, te mit keresel itt a hidegben? Mindjárt besötétedik! Gyere, megvigasztaljuk anyát és készítünk valami vacsorát! Áron boldogan szaladt hozzá, Amira pedig előre röppent. Szellőcskével simogatni kezdte az asszonyt, aki ettől kezdett megnyugodni. A kisfiú megölelte anyukáját, aztán belépett a férje is, csendesen ölébe tette a rózsákat.

– Kezdjük előröl! – kérlelte, és hamarosan mindenki mosolygott. Bánatos, de bizakodó volt a kis család. Az angyalka szívesen maradt volna, de sietnie kellett, így is elkésett a beszámolóról. Az ablakon túlról még visszanézett egyszer. Az apja mosogatott, a bátyja edényt pakolt, az anyja éppen a spagettit tette a vízbe. Még mindig mosolyogtak, csak ő volt szomorú. Az arkangyal szeretettel fogadta. – Tudtuk, hol vagy, nem aggódtunk. Mindnyájan igyekeztünk segíteni nektek, de nem volt könnyű. Most ülj ide, mondanom kell valamit! – szólalt meg titokzatosan.

- Amira, nagyszerű angyalka voltál, ideje, hogy új feladattal bízzunk meg. Gyerek leszel, már a

családodat is ismered. Hamarosan a legszebb ajándékról kapnak hírt, éppen karácsonykor.