Valentin napi novella

Szabó Hetty

Ami igazán fontos

Helena elemeli a maszkját, mert nagyon befülledt már az arca. A zsinór bőrébe vág a füle mögött. Szusszant, aztán visszaigazítja. Borzasztóan fullasztó és kényelmetlen így végigülni az előadást. Egyenletesen veszi a levegőt, nem hiányzik, hogy rosszul legyen. Időnként felír egy-egy dolgot, de a szavak csak elsuhannak a füle mellett, akár a szél.

A pulpituson álló tanár morcos tekintetű – Helenának a grumpy cat jut róla eszébe. Lelkesen boncolgatja a marxi filozófia társadalom és emberfelfogását. Helena aktív résztvevő szokott lenni az órán, de most egy szivacsban is több élet van, mint benne.

Sokszor sandít a jobb oldalán levő üres helyre. A padon még halványan látszik egy vigyorgó macskafejet ábrázoló firka. Elmosolyodik, de keserűség íze kúszik fel a torkán. Mi lehet most vele?

Szinte látja maga mellett Brandon kusza barna haját, hanyag tartását, ahogy félig lecsúszva a széken a tábla felé pillant. Mindig mosolygott, mikor összenéztek. Helena örült a társaságának. A szíve mindig hevesebben dobogott, amikor találkoztak, de az utolsó ilyen alkalom egy hónapja volt.

Pár hete még üzenetekkel bombázta. Végső kétségbeesésében arra is rákérdezett, hogy megbántotta-e valamivel, mert időnként elég fanyar megjegyzéseket tesz, amivel megsérti az embereket, de válasz erre sem érkezett.

Lehet, mindent elrontottam.

Helena hasa görcsbe rándult. A negatív gondolatai alól a feloldozást a közösségi oldalon kereste. Meglepte, hogy Brandon egyik ismerőse is érdeklődött a fiú idővonalán, mert annyira eltűnt. A szülei válaszoltak helyette a bejegyzésre; kórházba került, de semmi biztató információval nem tudtak szolgálni az állapotáról.

Helena előtt azóta is rémképek sorakoznak fel, hogy mi történhetett. Talán a barátját az intenzíven kezelik, mert annyira ledöntötte a lábáról a kór? Esetleg tetőtől talpig begipszelve fekszik egy kórházi ágyon vagy kómában hever? A torkában a gombóc egyre csak növekszik, a gyomra diónyira zsugorodik, már étvágya sincs. Retteg, hogy nem fogja látni többet.

Az ölében tartja a mobilját. Vajon mikor lesz újra online? Olyan jó lenne, ha életjelet adna magáról! Az sem baj, ha neki nem ír, csak halljon felőle. A cset ablakban Brandon anyjának képe néz vissza rá. A kétségek feszítik a mellkasát, mégsem mer ráírni. Milyen alapon érdeklődne Brandon felől? Nem a barátnője, csak pár hónapja járnak együtt néhány órára. Szegény asszony bizonyára elég feszült lehet, nem hiányzik még egy ismeretlen, aki kérdésekkel bombázza.

Az óra véget ér. A hatalmas előadó szinte kiürül, mire Helena összeszedi magát és kikullog a teremből. Annyira megszokta már, hogy ilyenkor Brandonnal együtt mennek át a másik épületbe. A szívén a félelem karmai mélyítik a sebeket, emésztő üresség mardossa a bensőjét. Helena mély levegőt vesz, de a tüdejét mintha présbe szorítanák.

Kábán lép ki a tavaszi napsütésbe, letépi a maszkot az arcáról. Szinte csak vánszorog, a bizonytalanság és a tehetetlenség rogyasztja meg a vállát.

A gondozott park felől édes virágillat árad. Szereti a megújulás időszakát, a rügyező, zöldbe boruló fákat, a madárcsicsergést. A szélső ágyásban piros tulipánok bólogatnak felé. Jól mutatnának egy koszorúba fűzve... Ha most elveszíti az egyetlen barátját, felőle eltűnhetnek a tavaszból a színek, mert számára minden szürke lesz.

El kell terelnie a gondolatait. A mobilért nyúl, kihúzza vékony dzsekije zsebéből. A felső sávban virít a kis ikon, valaki ráírt Messengeren. A szíve erősen dobban.

„Miért haragudnék rád? Ne légy ilyen butuska!”

Helenából csuklóhanggal kísérve buggyan ki egy könnycsepp. A szája elé kapja a kezét, úgy próbálja visszafogni magát, de a könnyei rendületlenül törnek a felszínre. Leszegi a fejét, hogy ne nézzék komplett bolondnak. Egy zsebkendőt vesz elő a táskájából, kapkodva törli le a nedvességet arcáról. Hatalmas kő gördül le a szívéről, megkönnyebbülten felsóhajt, aztán továbbindul. Remeg a keze, mikor elolvassa a többi sort is.

– Már észre sem veszel, Helena? – Brandon fáradt mosollyal az arcán billenti oldalra a fejét.

Megtorpan. Észre sem vette, hogy ő mellette halad el, annyira az üzenetre koncentrált. Nagyokat pislog, mert alig mer hinni a szemének. A szíve összevissza kalimpál, ahogy a mogyoróbarna szempárba néz. A fiú arca beesett és sápadt, de a féloldalas mosoly változatlan, ami gödröcskét varázsol a szája sarkába.

– Nem tudtál volna hamarabb szólni, hogy jobban vagy? – kérdi morcosan, pedig nem így akarta. Egész testében reszket.

– Én is örülök neked – kacag fel Brandon érdes baritonján. – Ne haragudj! Direkt nem szóltam neked korábban.

– De… miért? – Lehajtja a fejét. Az öröm a szomorúsággal karöltve viaskodik benne, bár végtelenül hálás az égieknek, hogy újra láthatja őt.

– Mert alig vártam, hogy találkozzunk. De ma már nem tudtam megállni, hogy írjak – villant egy szemtelen vigyort.

Helena szeme újra könnybe lábad, úgy sandít fel rá. Két lépéssel előtte terem, szorosan átöleli, a vállára hajtja a fejét. A bensőjét feszítő teher utat tör magának, zokogásban tör ki.

Brandon lágyan simogatja a hátát, kellemes melegséget ébreszt benne ezzel, akár az izzó parázs.

– Nagyon hiányoztál!

– Te is nekem. – Brandon pár könnycseppet letöröl a lány arcáról. A száját az övéhez érinti.

Helena csodálkozva néz rá, megreked tüdejében a levegő. Az ajkán érzi Brandon forró leheletét, perzselőn cirógatja, a folytatásra csábítja. A madarak harsány éneke egyre távolabbról hallatszik, ahogy beszűkül körülöttük a világ.

Újabb csók csattan, de hogy melyikük kezdte, arról fogalma sincs. Brandon gyengéd kóstolgatás után mélyíti el a csókot, a nyelve odaadással érinti az övét, mintha ez lehetne az első és utolsó alkalom, amikor megteheti. Helenának kell egy kis idő, hogy felfogja, ez nem csak egy álom. Lassan adja át magát a vörösben kavargó, érzéki érintéseknek. A bizsergés hullámokban vágtat végig a testén, a gyomrában egy pillangóraj önfeledt szárnyalásba kezd.

Brandon húzódik el előbb, levegő után kapkod. Homlokát a lányéhoz nyomja.

Ez valóban megtörtént? Mit kéne most tennem?

Helena szoborrá dermedve vár, mert fél. Hiába simul össze a testük és ölelik egymást, fél, hogy ez egy pillanatnyi elgyengülés volt, és a fiú mindjárt menekülőre fogja.

– Kicsit még fáradékony vagyok. De már semmi bajom, nyugi.

– Nem kellene még pihenned inkább?

– De. Kellene. – Felemeli a fejét, a lány szemébe néz. – Szeretlek, Helena. Az tartott életben, hogy ezt el akartam mondani.

Helena szívében a melegség burjánzó cserjeként terül szét. A lelke szinte a szelek szárnyán száll.

– Hát… ha ez kellett ahhoz, hogy rájöjj erre, akkor nem bánom, hogy egy hónapig majd belepusztultam az aggodalomba – somolyog Helena. Legszívesebben elátkozná magát, mert képtelen kimondani, hogy belészeretett. És erre akkor ébredt rá igazán, mikor azt hitte, hogy elveszítette.