Haupt-Kutas Mónika:
ÉNEKSZÓ ÉS GYERTYALÁNG
Izgatott öröm vibrál az idős hangban, ritkán hallom ilyennek. Igen, az unoka megismertetése a régi hagyományokkal nemes misszió a számára, támogat minden kezdeményezést, ami összekovácsolja a közösséget. Hogy lehetne nemet mondani erre? Miért is kellene? Minket is magával ragad a lelkesedés.
Az ebéd utáni a szieszta kivételesen nagyon lassan akar eltelni a maga másfél órájával. Fészkelődés, forgolódás suhogása veri fel a csendet a földszinti szobában, de azért még siker koronázza a jóllakott hasak munkáját, és elnyom minket az álom. Én ébredek jó fél óra múltán a legkorábban, indulok szokásos feladatomat végezni, amikor édesapámnál időzünk; megyek muffint készíteni.
*
– Apu! Lenne kedved átjönni velünk? – nézek rá pakolászás közben érdeklődve, bár a válasz eltéveszthetetlenül ott mosolyog a szemében.
– Ó, gyerekem! Öreg vagyok én már ehhez. Sok hasonlót láttam ifjúkoromban, én magam is részt vettem benne, elég is volt belőle. De ti menjetek csak! Az unokám hadd ismerje meg a falusi hagyományokat. Tisztelet érte a közösségnek! – feleli olyan határozott hangon, hogy azonnal el is engedem a témát, helyette inkább feltöröm a tojásokat, és a recept szövegét olvasva böngészni kezdem a kézírásomat.
Kisvártatva halk énekszó hangzik fel a másik szobából, ahová édesapám kiment pár pillanatra, és azonnal felismerem régi karácsonyaink jól ismert zsoltárát, amikor a férfibariton hosszú évek múltán végre újra magabiztos kimértséggel, hiba nélkül énekli gyermekkora emlékét.
– Fel, nagy örömre, ma született… – Már mozdulnék, hogy csitítsam, ne feledkezzen meg magáról, mert felébred az unokája. Mégsem teszem. Ma – kivételesen –, ha felébred, hát felébred. Már úgyis alszik egy jó órája. Papó viszont emlékezik. Egy olyan korra, amikor ő maga is gyerek volt, amikor még éltek azok, akik az ő számára számítottak a nagy generációnak, akik meghatározták a személyiségét, és olyan időket idéznek meg, amiben jó volt élni, akkor is, ha nehéz volt.
Édesanyám halála után csak lassan tért vissza a jókedv és a nevetés a régi otthonomba, de mára már olyan napjaink is vannak, amikor mosolyogva emlékezünk a karácsonyokra, amelyeket az ő kitartó vágya tett széppé azzal, hogy ajándékosztás előtt énekeltünk a Jézuskának.
– Apu, hogy volt az régen? – fogadom vissza a konyhába lelkes mosollyal, válaszul pedig harsány nevetés érkezik.
– Hallottad a hangomat? Pedig azt hittem, halk vagyok… – feleli mentegetőzve.
– Az voltál – nyugtatom meg. – De attól még elszólt idáig. Szóval? Mesélsz róla?
– Mit szeretnél tudni? Olyan régen volt már. Nem emlékszem mindenre – sóhajt egyet. – Más idők voltak.
– Hát éppen ez az. Ezért is érdekel. Mert sok évre megkoptak, és most valaki úgy döntött, hogy kicsit visszahozza őket. Tudod, hogy én nagyon szeretem az ilyen kezdeményezéseket. Itthon ezt csak úgy tudjuk megtenni, ha te felidézed a múltat – lendülök bele a rajongásba.
Újabb, ezúttal halk nevetés a válasz.
– Anyád lánya vagy. Ő is ilyen volt. Szerette a közösségi életet, mindenben részt vett – tűnődik el, de most nem hagyom, hogy ennyiben kimerüljön a téma.
– Mesélj, légyszi! Mindent tudni szeretnék…
A gépezet lassan, de biztosan indul be, édesapámból dől a szó, érzem, ritkán van rá lehetősége, mert kezdetben még kissé rekedten hangzanak a múltidéző mondatok, gyakran kell köszörülnie a torkát. Mégis, belefeledkezünk a gyermekkorába, a konyha fehér falán diaképek módjára villan fel a szülői ház, Anna nénje mákos gubája, a kerítést és portákat védő kutyák csaholása, ahogy az irhakabátba öltözött gyerekek végighangoskodják a falu utcáit, és édesapám szeme közben mindvégig ragyog, ami nekem a legnagyobb kincs marad közös beszélgetéseinkből, míg csak élek.
*
– Anyaaa! Felébredtünk! Mikor indulunk? – nyit be a szobába Manócska újabb majdnem egy óra elteltével, és türelmetlenül ugrabugrál a szőnyegen.
– Csak megvárjuk, hogy a muffint ki lehessen venni a sütőből, és készülhetünk – válaszolok az szürkülő délutánt búcsúztatva, és megtörlöm a kezem a konyharuhában.
– Jóóó! Addig még játszhatok egy kicsit? Gyere, Papó, labdázz velem! – húzza már is magával édesapámat, aki korához képest fürgén mozdul el mellőlem. Összenevetünk, mára ennyi volt az emlékezés, de ismét egy fonálszál, ami láthatatlanul összeköt bennünket.
A konyhát fahéj és vanília illata tölti be, egyre sűrűbben nézek be a lassanként aranybarnává sülő édességre.
– Menjetek nyugodtan! Én majd kiveszem, amikor kész – biztat labdagurítás közben Papó, de határozottan rázom meg a fejem.
– Én kezdtem el, én is fejezem be. Amúgy is, mindjárt kész. Addig ti kezdjetek el készülődni! – fordulok férjem felé, miközben fogpiszkálót veszek elő a tűpróbához.
Rekordidő alatt eszmélek magamra a családi autónkban, amivel a szomszédos faluba tartunk. Sok évig számított ez a kis település a második otthonomnak, habár a csaknem húsz év alatt talán ha kétszer aludtam itt. Az iskola népe és a közösség azonban hamar és hosszú időre befogadott, és most úgy üdvözölnek, mint jóbarátot, kedves régi tanító nénit, hiszen az voltam.
Sok kapu nyitva áll előttünk, amikor hazalátogatunk, de az egyik a szó szoros értelmében is; a férjem régi otthona. Ide érkezünk most meg. Manócska türelmetlenül ugrik a gyerekülésből az udvar betonjára. Ég a kinti villany, Nagyi már várt bennünket. A téli kopárságot csak a karácsonyi díszítés színei törik meg, hol vannak most a terasz burjánzó cserepes növényei, fájó hiányérzettel töltik meg a lelkemet, miközben orromba csíp a deres levegő.
– Gyertek be! Hideg van idekint, majd szólnak, amikor elindulnak – üdvözöl egy erőteljes hang, és sietve tessékel be, a kályha mellé. Dédi is bent időzik, jó szokásához híven éppen egy aránylag vastag könyvet olvas. – Marika majd hív, amikor előttük járnak.
Így tudjuk meg, hogy izzik a forródrót a szomszédok között, ebben azért már más a sora a szokásnak, senkinek sem kell kint állni a hidegben, sem a csendes szobában ülni, hogy meghallja az énekszót. Merthogy jönnek a kántálók. A helyi néptánccsoport tagjai hívták életre a hagyományt, és csodálatos módon többen is csatlakoztak hozzájuk a faluból. Nagyon várjuk a találkozást velük.
– Gyere csak, Manó! Van itt egy kis meglepetés! – hívja magával Nagyi az unokáját az egyik szobába. – Te fogod majd osztogatni, jó?
Világos, hogy édesség kerül éppen elő, amivel megkínálják majd az nótázókat, és persze az is tiszta sor, hogy azért lett hirtelen nagy csönd a szobában, mert Manó éppen leellenőrzi a fényes csomagolópapírba tekert szaloncukor minőségét. Sose lehet tudni, nem igaz? Mégiscsak meg kell bizonyosodni róla, elég finom-e, amit a vendégeknek adunk!
– Szerintem a barna papíros nem olyan jó, azt majd megeszem én – jelenti ki önfeláldozóan Manócska, és huncutul Nagyira mosolyog. Ő meg vissza rá. Kiterelgeti az unokáját a szobából, és csendesen a markába szedeget két-három barna papíros szemet a kosárkából, aztán a zsebébe dugja. Későbbre, csak neki.
Fél óra elteltével csörög a telefon.
– Jönnek! – teszi le Nagyi sietve, és öltöztetni kezdi Manót, magáról szinte meg is feledkezve. – Átmegyünk az utca másik oldalára, ott fogjuk várni őket!
Dédi is megindul a járókeretével, ő már felöltözött, a teraszról fogja nézni az eseményeket. Várakozás kezdődik, türelmetlen, nyafogó, mégis lelkes, izgatott várakozás, amíg végül halk énekszó és apró fények tűnnek fel a járdát szegélyező tuják között, a falu főútjának kanyarulatában.
– Itt vannak, anya! Hallod, Nagyi? Fussunk eléjük, apa! Hol van Dédi? – hangzik fel a szokatlan népszámlálás, amire mindenki az őt érintő mondattal felel. És már mi is dúdolunk, majd az énekre énekkel válaszolunk, és csak akkor látjuk meg, milyen sokan vannak, amikor megtelik a körülöttünk lévő járda.
Ősi szövegek reszketnek a téli, fagyos levegőben, aztán megkezdjük a Mennyből az angyalt, amibe már Manó is be tud kapcsolódni. A mécsesek fényében és a gyertyák pislákolásában régi látott, jól ismert, kedves arcok tűnnek elő, egyesek szemében apró könnycsepp csillog a viszontlátás örömét tudatva. Manó csak ámul és bámul, megilletődött. Apa karjába kéredzkedik, én pedig tudom, hogy még nagyon sokáig fogja emlegetni ezt az estét. Talán egy-két barna papíros szaloncukor is gazdára talál a pocakjában.
Mosolyogva öleljük meg egymást a kántáló néppel, aztán a menet tovább indul, de közülünk is csatlakoznak még hozzájuk, hisz kijött velünk az egész szomszédság. Jó érzés látni őket, mert tudom, hogy itt a hagyomány ismét otthonra lelt. Édesapámnak pedig majd elmesélem, hogy van az manapság…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése