Robin O’Wrightly:
Kék-fehér-zöld
Lundi valahogy érezte, hogy nem volt túl szerencsés a karácsony előtti túrázás befejező szakasza előtt összeveszni. De talán intő jelnek vehette volna, hogy előző nap a férje, Sven nélküle fektetett be egy újonnan felfedezett kriptovalutába, a vele való egyeztetés nélkül. Egyre gyakrabban kockáztatott így, ő pedig rettegett, hogy nagyot bukhatnak, amivel a viszonylag békés és anyagilag rendezett életük romba dől. De hiába szónokolt, hogy a pénz nem terem a fán, és nem kellene égetni, nem értek célt a szavai. Megrendült a bizalom, és azóta már a legapróbb dolgokon is összekaptak, például, hogy vigyenek-e sátrat vagy inkább költsenek pénzt a hegyi panzióban az egy éjszakáért. Az egyik turistajelzés mellett telt be a pohár: Lundi szerint a kék-fehér vonalon kellett volna továbbmenniük, de Sven esküdözött, hogy a zöld-fehér csíkok mentén vezet az útjuk. Akkor csattant fel Lundi, hogy:
– Akkor cseszd meg a túrádat, majd találkozunk lent – és elindult a saját feje után.
Amikor egy beomlott barlang mélyén feküdt sajgó tagokkal – és latolgatta, vajon mije törött el –, már rettenetesen megbánta a tettét. Nem tudta, mennyi idő telt el a fájdalmas leérkezése óta, de mindene zsibbadt. Egek, a gerincem ugye nem sérült meg?! – hasított a tudatába a lehetőség. Ösztönösen megrándultak a tagjai, és velük érkezett a kínzó fájdalom – hála a jó istennek, nem tört el a gerincem, maximum a lábam! Mondjuk ez sem kecsegtetett sok jóval egy éjsötét zugban, ahonnan csak a szikrázóan kék ég egy kis foltja látszott. Még nappal van – állapította meg Lundi. Meg kell találnom a telefonomat, hogy felhívjam Svent, bár fogalmam sincs, van-e itt térerő.
Egy örökkévalóságnak tűnt mozgásra bírni a bal kezét, de sikerült. A zsibbadás szűnni látszott, egyre erősebb izomláz vette át a helyét. Ólomsúlyúnak érezte a karját, de legalább az nem sérült meg komolyabban. A kabátzsebébe túrt, és előszedte a hideg fémtokos telefont. Törhetetlen, talán ez a szerencsém – gondolta, amíg feloldotta a képernyőzárat. Az akku 75%-on volt, ez is megnyugtatta kissé. Az már kevésbé, hogy a térerő mindössze egyetlen „pálcikával” pislogott, mesebeli kapacitást mutatva – hol volt, hol nem volt… Kérlek, kérlek, kérlek, hívd fel nekem ezt a tökkelütöttet! – könyörgött a masinának, mintha olvashatná a gondolatait. Na azért olyan mesterséges intelligenciát még nem programoztak bele… Rányomott a Sven Larsson névre, és reménykedett. A hívás el sem indult, mert épp eltűnt a „pilincka”, ezért inkább sms-t próbált egy ujjal pötyögni:
[_ segítség, beestem egy lyukba _]_
Menj el, menj el, menj el! – szuggerálta a kijelzőt.
– Kérlek! – suttogta a mobilnak.
De az nem volt csodatévő szerkezet, ha egyszer elment a térerő, akkor az üzenet maradt, ahol volt.
– Basszus! – nyögött fel. GPS-koordináták! Hol vagyok? Merre van észak? Hogy lehet ezt térerő nélkül megállapítani, és Sven tudtára adni? Megvan! A férje a múlt héten telepített egy alkalmazást a mobilra, ami az eszköz giroszkópját használta iránytűként. Nem tudta, hogyan, de működött, és elméletileg nem kellett hozzá SIM-kártya sem. De jó lenne, ha működne! Baromi drága volt… Sven úgy szerezte valamelyik katonai kontaktjától, aki örömmel adta el neki a licencet, mondván, ha már túrázni mennek, legyenek felkészültek. Hogy is mondta? A cucc fellövi a jelet a műholdnak, az pedig visszaküldi, hogy „nesze, itt vagy, hülyegyerek” – koncentrált Lundi a képernyőre meredten. Ezt lementem, így, és bemásolom az sms-be. Ah, de agyatlan vagy, Lundi! Hát vészhívást is intézhetnék, ha lesz jelpöcök. Akkor nem Sven jönne, hanem mentőhelikopterek.
Elfáradt a nyaka, így visszafektetett fejjel a magasba emelve piszkálta a készüléket.
Sven nem is jönne. Nem hiszem, hogy hiányzom neki. Lassan már mindent magának intéz – spekulálgatott, amíg megpróbálta elküldeni a koordinátákat Svennek és a 112-nek is. Olyan egyedül maradok, mint az ujjam. Szép kis karácsony… Itt halok meg ebben a lyukban, csak a csontvázam lesz meg a tavaszi olvadásra. Vagy majd kiásnak a régészek tízezer év múlva… Tényleg, honnan is?
60%-ot mutatott az akksi, így még nyugodtan pásztázott körbe az elemlámpával. Nagyobb barlangnak tűnt, de teljesen sötét volt a mobilfény nélkül. Az ég kékje kis kerek lyuk formájában, mint egy mesterséges „holdkép” világított bele ebbe az örök éjszakai környezetbe.
Milyen magasan lehet? Kimászhatnék? – morfondírozott, persze közben eszébe jutott, hogy a fájdalmai szortírozásával a következők vannak: a bal lába pokolian sajog, a jobb kevésbé, a bal karja izomlázas, azt túléli, de a jobb válla éget, és a háta is szordínóban, de azért fáj. A feje szerencsére nem, bár ebben a vakoskodásban nem érzékelte volna, ha szédül. Fel tudnék kelni? Svennek kéne kihúzni. Akkor inkább a mentők! Szakavatott segítség kell. – Lélegzett egy nagyot, és felnyögött: jaj-jaj, a bordáim!
Elöntötte a kétségbeesés, ami erősebb volt, mint a kínjai, és torka szakadtából ordítani kezdett:
– Segítség! Segítség! Valaki! Itt vagyok lent! Sven! Sveeen! – mire eljutott a férje nevéig, kitört belőle a zokogás, és patakokban folytak a könnyei a fülébe és a nyakába, még jobban hűtve az amúgy is fázós tagjait. Sven nem jön el értem. Nem hiányzom neki. Hiába kiabálok. Itt fogok meghalni…
* * *
Bolond ez a nő! Mi baja lehet, hogy így elmegy egyedül? Nem hagyjuk el a kijelölt túraútvonalat, és az a fehér-zöld, világosan megbeszéltük. Jön a karácsony, Lundi meg meghülyül – dühöngött Sven némi lelkiismeret-furdalással a szívében. Nem lett volna szabad elengednem azon az úton. Hagytam, hogy maga döntsön, amikor olyan impulzív. Mindenen megsértődik, féltékenykedik és egy kis ideggombóc. Elhoztam túrázni, hátha lenyugszik, erre tessék?! Elkolbászolt a másik turistaútvonalon, és utána kéne mennem, mert amilyen kis bohó, bármi történhet vele. De én is egy barom vagyok, hát miért nem takarodom utána, de gyorsan?! – szidta meg magát, és visszasietett az elágazáshoz.
Bő félórával járt már odébb, mert ő is makacs lélek volt, és kérlelhetetlen, ha úgy adódott. A felesége viselkedése pedig egy ideje már nagyon piszkálta a csőrét. Oké, hogy ünnepek, de miért ilyenkor kell megsárkányosodni, basszus? És miért nem segített rajta ez a kellemes kis kikapcsolódás? Gyereket kéne csinálnom neki. Az lekötné az energiáit, vagy nem is tudom – járt ez az elméjében, amikor az elágazásnál megpillantotta az ominózus kék-fehér felfestést.
Már sötétedett, ami aggasztotta, mert ekkorra már a hegyi panzióhoz kellett volna érniük. Ilyenkor az éjjelek már bőven fagypont alatt vannak, nem szerencsés kint maradni egy esetleges zegernyében.
– Lundi! Lundi Larsson! – kiabálta szerteszét. Remélem, nem járkálnak erre vadállatok – ötlött az eszébe. – Lundi! Merre vagy, szívem? Ne szórakozz már, tudod, hogy a zöld-fehéren kell mennünk a panzióhoz! Lundi! – ordibált hiába, csak a fák nyelték el a hangokat, válasz nem érkezett.
Igyekezett a kék-fehér színre koncentrálni a fák oldalán, hogy legalább ő ne tévedjen el. Kezdte marni a gyomrát az aggodalom, és nehéznek érezte bent szívtájékon.
– Lundi, ne haragudj rám, kérlek! Nem tudom, mi a bajod, mert nem mondod el, én pedig nem vagyok gondolatolvasó. De szeretlek, és nem akarom, hogy most haragban legyünk. Hallod? Lundi Larsson, életem szerelme, kérlek, válaszolj, ha hallasz! Itt vallok szerelmet, figyelj már, ne hagyj felelet nélkül! Lundiii! – tört ki belőle a zaklatott zihálás, és megbotlott egy kiálló fagyökérben, amitől majdnem pofára esett. Az utolsó pillanatban győztek a reflexei, és megkapaszkodott egy elé kerülő ágban.
Kifújta magát a kényszerpihenőn, amíg kereste az egyensúlyát. Szégyen, nem szégyen – elsírta magát. Úgyse látja senki, a jóistenben meg nem hiszek – szipogta, amikor felülkerekedett az érzelmein.
– Lundi, Lundi Larsson, szerelmem, bocsáss meg, Lundi, Lundi Larsson – mondogatta berekedésig, aztán lerogyott egy kőre, a végtelen erdő ki tudja mennyire közepén.
Beköszöntött a kékóra, hamarosan a szürkület is követte, mivel télen rövidebb idő alatt lenyugszik a nap, mint nyáron. Sven érezte a felélénkülő szél esti hidegét, ám egyelőre élvezte a hirtelen támadó természetes csend susogását, és kifulladt az állandó kiabálástól. Erőt gyűjtött a következő „lundizó” hangmenetre.
* * *
A szél egy pillanatra szelídült, a fenyők levelei nem súrlódtak egymásnak, az erdő elnémult. És akkor hallotta meg valahol nem messze tőle az ismerős hangot:
– Sven! Itt vagyok, Sven! Lundi vagyok! Itt lent, ebben a kicseszett lyukban!
– Lundi! Lundi! – harsogta teli tüdőből, és észvesztő sebességgel rohant a hangforrás felé. Az ágak és gyökerek sem állhatták útját, szaladt, bucskázott, felkelt, futott tovább.
– Sveeen! – hangzott már meglehetősen elcsigázottan és rekedten egy mélyedés felől.
– Lundiii! – rogyott térdre a helyen, ahol a leghangosabban szólt a neje. De már elég sötét volt ahhoz, hogy ne lássa az omlás tátongó nyílását.
– Itt vagyok, nézd, még van 18%-nyi akksim, világítok, Sven, nézd a fényt – lihegte egyre halkuló torokkal a nő, és utolsó erejének egyikével a magasba tartotta a mobil lámpását.
A sárga fénycsóva, mint egy angyali üdvözlet tört fel a lyukon át, és megvilágította a fenyőfák leveleit. Olybá tűnt Svennek, mintha megelevenedett volna egy karácsonyi képeslap, de a jászol és a kisded helyett a drága felesége várta őt egy beomlott barlang mélyén. Úgy kapott utána, mint gyerek az ajándékához, és olyan megváltásnak érezte, amiért megtalálta a számára legdrágább kincset, mintha megtért volna az Egek Urához.
– Istenem, Lundi, itt vagyok! Tarts ki, szerelmem, felhozlak onnan! – kiabálta be a nyíláson át a lent veszteglőnek.
Elszorult a torka, mert a neje nem nézett ki jól. Úgy feküdt, mint aki lezuhant, ami miatt sok törést, ficamot és zúzódást szenvedhetett. Órák óta hevert már a hátán, át is fázhatott. Csoda, hogy élt.
Sven Larsson azonnal felhívta a 112-t, megadta a koordinátáikat, és teljes pánikba esve kiabált a diszpécserrel, hogy:
– Könyörgöm, siessenek, mert itt halunk meg, és sosem lesz boldog karácsonyunk!
– Nyugodjon meg, uram, már úton vannak a mentőhelikoptereink. Minden rendben lesz! Ha hallja a rotorok hangját, kérem, világítson arra a mobilfénnyel! Addig maradjon vonalban! – utasította a segélyhívó ügyfélszolgálatosa.
Amikorra megérkezett a segítség, Sven eszeveszetten hadonászott a telefonjával, hogy lássák, merre van. Lundi odalent elvesztette az eszméletét, így csak álmodhatott arról, hogyan mentették ki, és miként szállították el mindkettejüket a legközelebbi városi kórházba.
* * *
A karácsonyt Lundi a betegágyban ünnepelte, Sven pedig mellette ült a kórházi szobában, lesve minden kívánságát. Bár egyáltalán nem ilyen ünnepet terveztek, most azt érezték, sosem voltak még ennél boldogabbak. A legszebb ajándékot kapták és adták – egymást. A csontok beforrnak –vallották mindketten, a szívük pedig ezzel az esettel bebizonyította számukra törhetetlenségét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése