2025-ös MKMT Mozgalom adventi naptára december 21.

Ria Anne Donovan

Család

Az ébresztő kíméletlenül visít bele a hajnal csendjébe. Ugyan ma nem kellett sietni sehová, de szerettem, ha a tervek szerint ment a nap. Megszokott ütemtervünk volt a hétköznapokra, amiket még az alkalmi betegségek sem tudtak romba dönteni. Igen, pont ilyen volt a mostani helyzet is, ugyanis Hanna a kislányom beteg lett. Mire akár kettőt pisloghattam volna, már hörgőgyulladása volt. A kollégáim nagyon nem örültek annak, hogy cserben hagytam őket a legnagyobb hajtás előtt. December elején jártunk, a postánál dolgoztam és ha úgy vesszük, a hajtás már el is kezdődött. Zoli viszont, a férjem, kamionnal járta az országot és csak szent estére fog hazaérni, így nekem kellett itthon maradnom. Hannára az ilyen helyzetekben mindig a nagymamám vigyázott, de ő tavaly elhunyt. Megacéloztam magam majd egy nagy ásítást követően kimásztam a jó meleg takaró alól.

─ Jó reggelt! Annyi haladékot kapsz csupán, amíg elkészítem a reggelidet. ─ nyitok be a lányom szobájába. Ő pedig állig húzza a takarót és nyűszít egyet. Jót mosolygok rajta, gyorsan összeütők egy rántottát és egy mosolygos arcot rajzolok bele ketchup- al. Jól tudom, hogy ilyenkor nincs nagy étvágya. Megtöltőm a kedvenc Stich – es poharát narancslével és visszacaplatok az emeletre. Elmosolyodom, négyévesen már elképesztően ügyes. Felvette az otthoni ruháját, visszabújt az ágyba, úgy várt rám.

─ Hogy érzed magad kis szívem? ─ teszem le az éjjeli szekrényére a reggelijét, majd megérintem a homlokát, bár feleslegesen, mert látom, hogy a kék szeme láztól csillog. Gyorsan felkaptam a tálcáról a lázcsillapítót és a narancslét, majd a kezébe adtam.

─ Nagyon fáradt vagyok mami, fázom. ─ nézett rám bánatosan. Megsimogattam a hosszú barna haját és az ölébe tettem a reggelit. ─ Nem vagyok éhes mami!

─ Muszáj angyalom! Hát nem akarod legyőzni a betegséget? ─ ezzel a kérdéssel már győzedelmeskedtem, engedelmesen enni kezdett. Megvártam, amíg megreggelizett, majd leültem az ágy szélére és megfésültem. Mindig szerettem gondozni a hosszú gyönyörű haját. Arra kért, hogy fonjam be két ágra, és rózsaszín masnit tettem a két végére. Miután lerendeztem a kisasszonyt, én is elindultam enni pár falatot és inni egy jó erős kávét. Sok erőmet elvette Hanna betegsége, nem is beszélve a folyamatos stresszről, amit ez okoz most a munkahelyemen. Reggeli után úgy döntöttem, hogy a lánykámnak kedvezek és megfőzöm a kedvenc ételét ebédre, ami nem volt más, mint a bolognai spagetti. Szerencsére minden volt itthon, így nem kellett Hannát kirángatnom az ágyból, hogy elcipeljem vásárolni. Szerencsére az ebédből azért evett, én pedig visszavonultam a hálószobába kicsit olvasni. Zoli alig pár órája érte el a spanyol partokat, de onnan majd megy is tovább. Nagyon nehéz nélküle itthon, de nem tehettem szóvá, mert jó fizetést hozott haza és mindenünk megvolt, ami fontos. Hannah viszont sokszor túlontúl makacs, nem mindig lehet bírni vele. Félek, hamarosan a dac korszakba lép. Nagyon fárasztó néha megállni a helyem a munkahelyen, otthon és anyaként, így nehéz, hogy Zoli ennyit utazik. Hanna aludt egy jót ebéd után, már sötétedni kezdett, amikor bekukkantottam hozzá. Odakint ítéletidő tombolt, szakadt az eső és nagyon fújt a szél. Hanna a Pindur Pandúrokat nézte, rögtön észrevettem, hogy megint lázas. Gyorsan elsiettem a gyógyszerért, megdöbbenve vettem észre, hogy elfogyott. Ezernyi gondolat suhant át az agyamon, hogy kire hagyhatnám Hannát, végül legnagyobb sajnálatomra nem maradt más választásunk, mint, hogy felöltözzön és elkísérjen. Ráadtam még egy plusz pulcsit, szegény alig tudott benne mozogni. Az esernyő semmit sem ért, azonnal tönkrement, ahogyan kinyitottam. Megszaporáztuk a lépteinket és rohantunk az első gyógyszertárig. Szerencsére gyorsan végeztünk, el is indultunk haza. Már majdnem elértük a lépcsőházat, amikor Hanna elfutott mellőlem.

─ Hanna, ez most nagyon nem vicces. Azonnal gyere ide, még jobban megbetegszel. ─ kiabáltam, de a süvítő szélben nem sokat halhatott belőle. Utánaeredtem, egy bokor mellé guggolt.

─ Anya! Gyere gyorsan! Segíts! Itt van egy kiskutya! ─ kiabált a lányom. Igaza volt, a bokor alján ott nyomorgott egy sötét kis remegő kupac. ─ Anya! Segítenünk kell neki! ─ kiabálta túl a vihart a négyéves kislányom. Mit tehet ilyenkor egy anya? Így hát gyorsan beszaladtam a lakásba és felkaptam az első törölközőt, amit találtam. Óvatosan bebugyoláltam a pici kutyát, aki túlságosan át volt fagyva ahhoz, hogy visszakozzon. Az állatorvos pont itt volt az utca végében, össze - vissza száguldoztak a gondolataim, míg végül döntésre jutottam. Megfogtam Hanna pici ujjait, a kutyát magamhoz öleltem és rohantunk az orvosi rendelőig. Bele sem mertem gondolni, hogy miket ragaszthat rám ez a kiskutya. Sokan voltak a rendelőben, gyéren világított a lámpafény. A kölyökkutya láttán mindenki előreengedett minket. Hanna izgatottan pattogott mellettem, miközben a középkorú orvos elkezdte vizsgálni a kiskutyát.

─ Anya! Ugye megtarthatjuk? Meg fog gyógyulni Doktor bácsi? ─ záporoztak Hanna kérdései. Az orvos arcáról nem sok jót olvastam le, bekötött egy infúziót a kis ebnek, és félrehívott engem.

─ Doktor bácsi! Megsimogathatom?

─ Természetesen! Ezzel talán kicsit segíthetsz is neki gyógyulni! ─ válaszolta türelmesen az orvos. A tekintete viszont elkomolyodott, amikor rám nézett.

─ Meg kell gyógyulnod! Muszáj meggyógyulnod! Kérlek! ─ csókolta meg Hanna az állat feje búbját. Összefacsarodott szívvel néztem vissza az orvosra.

─ Asszonyom, nem fogok hazudni Önnek! Alig vert a szíve a kiskutyának, amikor beértek vele. Nagyon megfázott odakint, alig lehet három hónapos. Viszont, ha megéri a reggelt, akkor lesz esélye meggyógyulni. Egyelőre várjuk meg a reggelt! Várjuk meg, hogy reagál a kezelésre. Kap meleg tejet is, vigyázni fogok rá! ─ ígérte az orvos. Nehéz szívvel, de meggyőztem a kislányomat, hogy itt kell hagynunk őt, de reggel telefonálni fog az orvos az állapotáról. Nem tudtam kiverni a fejemből ezt a pici kutyát. Ahogy jobban megnéztem a lámpafényben láttam, hogy feketés- barnás – vöröses a bundája, különleges egy kiskutya. Vajon, hogy kerülhetett oda? Mi történhetett vele? Hanna minden tiltakozásom ellenére visszaszaladt a bokorhoz, majd sírva jött oda hozzám egy dobozzal a kezében. A lépcsőházba beérve jobban megnéztem a dobozt, mielőtt kidobtam volna. Elfogott a méreg, ahogy elolvastam, hogy mi volt ráírva nyomtatott betűkkel.

„Vigye, akinek kell”

Most az egyszer hálás voltam azért, hogy a kislány nem tudott még olvasni. Végtelenül elszomorított a kiskutya története. Segítettem Hannának levetkőzni, megfürödni, majd amikor befeküdt a meleg ágyba a kedvenc plüssével felém fordult. Odanyújtottam neki a lázcsillapítót és nagyon reméltem, hogy nem ártott meg neki még jobban ez a kis kiruccanás. Engedelmesen bevette a gyógyszert és szomorúan rám nézett. Tengerkék szeméből megindultak az első könnycseppek.

─ Mami! Megtarthatjuk őt? ─ kérdezte. Az agyam lázasan pörgött, nem ígérhettem olyat, amit nem tudtam volna betartani. Mi van, ha a kiskutya nem éli meg a reggelt? Egy mentőöv jutott az eszembe, amit rögtön meg is osztottam a lányommal, de előbb írtam egy gyors szöveges üzenetet a férjemnek, hogy azért a tényekkel is tisztában legyen.

─ Felhívjuk apát és megbeszéljük vele! Mit szólsz hozzá? ─ kérdeztem a kislánytól, aki felcsillanó szemekkel igent mondott és feljebb ült az ágyon. Már nagyon hiányzott neki az édesapja, de még várnia kellett legalább két és fél hetet, mire Zoltán hazajön. Már a második csörgésre felkapta Zoltán a telefont.

─ Sziasztok! Mi újság? Hogy van az én hercegnőm?

─ Szia apu! Még lázasan, fáj a torkom, de nem emiatt hívtunk. ─ motyogta az édesapjának a kis beteg.

─ Hanem? ─ nevetett fel a férfi.

─ Képzeld! Anyuval el kellett mennünk lázcsillapítóért, és hazafelé találtunk egy nagyon beteg kiskutyát. Elvittük az orvoshoz és a doktor bácsi azt mondta, hogy reggel felhív minket. Apu, ha jobban lesz a kiskutya akkor megtarthatjuk?

─ Kicsim! Ha jobban lesz a kiskutya, nem lesz ellene kifogásom, de anyut is kérdezd meg róla, mert a legnagyobb felelősség mégiscsak ráhárul ezzel.

─ Mami! Ugye megengeded? Kérlek! ─ nézett rám Hanna esdeklő tekintettel. Elmosolyodtam, bár a bensőm rettegett a másnaptól.

─ Igen szívem! Ha jobban lesz, akkor megtartjuk! ─ adtam be a derekam, de folyton a kiskutya állapotára gondoltam. Nagyon rossz bőrben volt este, épp, hogy ki nem hűlt. Mégis mit fogok mondani Hannának, ha az a kutya meghal? A kislányom visított egy nagyot és izgatottan hadarni kezdett.

─ Kell neki akkor póráz, játék, fekhely, itató meg etető tálka…

─ Kicsim! Kérlek ne éld bele magad túlságosan. Anyukád szerint a kiskutya nagyon beteg. Akkor tervezzetek csak, ha már a doktor bácsival beszéltetek. ─ állította le Zoltán a kis hercegnőt. Hanna szája azonnal legörbült és elefánt nagyságú könnyek jelentek meg a gyönyörű szempárban.

─ Apu! Meg is halhat a kiskutya? ─ hangja sírásba fulladt, odafeküdtem mellé és hagytam, hogy az oldalamra boruljon.

─ Sajnos igen, kicsikém. A kiskutya meg is halhat. ─ a férjem jobbnak látta kimondani a tényt, mint sem, hogy buta mesékkel tömje a kislányát.

─ Mint a nagyi? ─ zokogott fel a kislány.

─ Igen, kislányom! ─ suttogtam halkan. Többre nem voltam képes. Az én szememből is megindultak a könnyek. Az imádott édesanyámra gondoltam, majd a kiskutyára. Nem lehet ilyen igazságtalan az élet. Könnyeim Hanna hosszú hajára hulltak, míg ő a pólómat áztatta el.

─ Próbáljatok aludni egy kicsit. Reggel mindenképp hívjatok, ha már tudtok valamit. ─ köszönt el Zoltán.

Ez volt az egyik leghosszabb éjszakánk, legalább is anyukám halála óta. Hanna rávett, hogy alvás előtt még imádkozzunk a kiskutyáért. Jó, ha aludtam egy – vagy két órát. Egész éjjel Hanna mellett feküdtem, hallgattam a szívverését, időközönként megnéztem a homlokát. Rettegtem a reggeltől, Zolival még külön beszéltem miután Hanna elaludt. Egyikünk sem kételkedett abban, hogy hazahozzuk a kutyát, ha túléli ezt az éjszakát. Zoli ugyanúgy ki volt akadva, mint én, amikor elmeséltem neki a kartondobozt. Végül ő is aludni tért, egy kamionos parkolóban tartotta a pihenő idejét. Az énem egyik része azt kívánta, bár sose jönne el a reggel, a másik énem viszont már túl szeretett volna esni rajta. Bíztam a kiskutyában, de sajnos ez nem mindig elég. Már reggel hatkor felébredtünk, megreggeliztünk és vártunk. Hanna reggelre már nem volt lázas, leköltözött hozzám a nappaliba, ott vártuk a híreket. Nem sokkal nyolc óra után megszólalt a közöttünk lévő telefon.

─ Jó reggelt kívánok! Az állatorvosi rendelőből telefonálok!

─ Jó reggelt! Igen, tudjuk! ─ szólaltam meg idegesen, a szívem a torkomban dobogott.

─ Már hat óra óta várjuk a doktor bácsit! ─ kiabált bele a telefonba Hanna, mire az orvos felnevetett.

─ Jó híreim vannak, a kiskutya remekül van! Reggelre elfogyasztotta az éjszakából megmaradt tejet is. Lement a láza, de továbbra is melegben tartjuk. Hanna visított egy nagyot és ugrabugrálni kezdett a nappaliban. Nevetve próbáltam megállítani. ─ Amint idejük engedi, kérem fáradjanak be és adjanak nevet a picinek, mert csak így tudom kiállítani a kis könyvét. Meg kell beszélnünk az oltások időpontjait is.

─ Doktor bácsi! Mikor hozhatjuk haza? ─ kiabálta bele a telefonba a kislány.

─ Nos, a nehezén már túl van a kis hős, de még öt napot itt kell töltenie a rendelőben. Még gyógyszert kell kapnia pár napig, és jót tesz neki, ha fűtött a fekhelye. Ránéztem Hanna csillogó tekintetére és elmosolyodtam.

─ Máris indulunk doktor úr!

Hanna szökdécselve tette meg az utat a rendelőig, mintha már el is felejtette volna a betegséget. Nem tudtam kisebb fokozatra kapcsolni és ami azt illeti én is izgatott voltam. Beléptünk a rendelőbe majd az orvos tovább irányított minket egy másik szobába, és ott volt ő. Fűtött vastag fekhelyen feküdt egy ketrecben, két tálka volt elhelyezve a közelében. Őfelsége pont aludt, Hanna letérdelt hozzá és közel hajolt a ketrechez.

─ Ébresztő hétalvó! Hasadra süt a nap! ─ mondta a kiskutyának, ezen jót szórakoztam, még az apjától tanulta. A kiskutya ismerős szagra ébredt, mintha érezte volna már ezt este, és a hatalmas barna szempár belemélyedt a kékbe. ─ Gyorsan gyógyulj meg, mert jössz velünk haza!

Az orvos megengedte, hogy Hanna kinyissa a ketrecet és óvatosan benyúljon. A kiskutya megnyalta a kezét, mire a kislány felnevetett.

─ Nos, kishölgy! Mi legyen a kiskutya neve? Fiú nevet kell választanod. ─ tette hozzá mosolyogva. Hanna tekintete jobban csillogott, mint csillaghullás idején a legtöbb csillag.

─ Legyen a neve Doni, mert ő egy igazi Don Juan lesz.

Hát így bővült ki a családunk egy félig Si- Cu és félig palotapincsi gyerekkel.