Haupt-Kutas Mónika:
LEGYEN HÓ!
Jó pár éve már, hogy kiesett a kosárból számomra a tél, mert az év leghidegebb évszaka. Szinte fáj, ahogy novemberre levetik gyönyörű lombjukat a fák, lesz egyre hidegebb, és válik mind kevesebbé a kardigán vagy az őszi kabát, ha az embernek házon kívül akad dolga.
Ha tehetném, minden porcikámmal visszatartanám a nyarat augusztus végéhez közeledve, még a gondolataimmal is megállítanám az idő múlását, ha lehetne. Persze, ilyen nem lehetséges, csak a szívem sajdul bele egy-egy ridegebb napba, sóhajtva veszem tudomásul az óraátállítást követő hirtelen sötétedést uzsonnaidő után, és menekülök a homályból a világosság felé.
Megszaporodik az olvasmányaim száma, amelyekkel a lámpafényes kuckómba menekülök, és sajgó önsajnálattal veszem tudomásul, amikor a kislányom rimánkodása mégis el tud vezetni odáig, hogy elindulunk a játszótér felé. Ez az átmeneti időszak az egyik legnehezebben viselhető számomra, amikor a legtisztábban szembesülök vele, hogy megint letelni készül egy év.
S ha már így van, hellyel-közzel próbálom ilyenkor is meglátni a természet szépségeit. Óriási szerencse, hogy a főváros olyan kerületében lakunk, ahol nagy hangsúlyt fektetnek a parkosításra és a faültetésre, így legalább vannak még ilyenkor is színek a szürke árnyalatain kívül. Legutóbb az autópálya okozott kellemes meglepetést. No persze, nem az év közben felújított aszfaltsávok gyakoroltak rám lenyűgöző hatást. Az út mentén sorjázó bokor- és fasorok színkavalkádja késztetett arra, hogy versenyt fussak gyorsaságban a mobilom fényképező funkciójának gyakorlása terén a sebességmérővel. Nem volt könnyű a feladat, pedig az aranysárga, tűzvörös és a fakóbarna váltakozva suhant el mellettünk. Azért abból a huszonegynehány darabból két-három mégiscsak sikerült.
Mára azonban ez már a múlté. Az említett élményben ugyanis még Halottak napja előtt volt részünk, most pedig már lassanként november végét írjuk, és a hétvégére bizony beígérte az első hószállingózást az időjárás-előrejelzés. Tény és való, hűvösödik a levegő. Ez pedig komoly jele a változásnak. Szürke fellegek vonulnak felettünk, ritkul a napsütés a társasházi lakótelep fölött. Ennyi év múltán már megérzem, mikor hordoz hószagot a levegő. Amikor egy napon kilépek a házból, és az első két lélegzet az orromon keresztül olyan csípős, sajgó fájást idéz elő, hogy pár pillanatra be kell takarnom a kesztyűs kezemmel, akkor van itt végérvényesen a tél.
– Anya! Fog még dörögni meg villámlani? – figyeli a kislányom a sötétedő eget, amikor hidegfront érkezik, és hirtelenjében esti sötétség lesz úrrá az imént még fakó napsütésbe burkolt tájon.
– Ó, szívem! Az csak nyáron van… Tudod, amikor a hideg meg a meleg levegő… – kezdenék a magyarázatba, amikor férjem egyszerre csak félbeszakít.
– Amúgy akár még az is lehet. Enyhe az ősz, még fázni sem volt időnk. A radarkép most is villámokat mutat délen. – jegyzi meg tájékoztatásképpen.
– Ne már! Most komolyan? – hajolok a mobilja fölé. És tényleg. micsoda őrült időjárás!
– Akkor ma nem is megyünk játszótérre? – szontyolodik el Manó, és leeresztett vállakkal vonul ki a gyerekszobából csalódottságában. – Akkor marad a mese… Átkapcsolsz nekem a Disney pluszra?
Ettől viszont apa hangolódik le, megint egy délután a mesék világában. Ekkor mentőötletem támad.
– Gyere csak, Manó! Vegyük elő a diavetítőt! – hangzik el a varázsmondat, és máris kicsi gyereklábak topogását hallom. A lelki szemeim előtt ezzel párhuzamban párom néz rám hálától csillogó szemmel.
A következő fél óra mesefilm nézéssel telik mégis, de azokat a vetítő világítja a falra, és mind a télről szólnak. Ez ugyanis Manó kérése. Hó és minden, ami azzal jár. Megcsap a tél lehelete a meleg szobában is, kiráz a hideg tőle, de az ő kedvéért lelkesen olvasom a mondókákat, és utánzom a szereplők hangját.
– Anya! Építesz velem hóembert? – kérdi izegve-mozogva kislányom.
– Miből is? Még egy szem sem esett – közlöm fura arcot vágva, és közben érzem, hogy nem tudom eltitkolni e tény feletti örömömet. – Tudom, hogy nagyon várod már, de még csak november vége van. Adjunk még neki időt.
– De mikor lesz mááár? – türelmetlenkedik Manó. – Amúgy meg én is látom, hogy nincs még hó, ez nem is kérdés. De ha majd lesz… akkor építesz velem?
– Hát persze! – vágom rá túlságosan is gyorsan, és közben ujjaimat egymásra keresztezve dugom a hátam mögé. Arra gondolok, hátha megszánnak majd az égiek, és férjem magára vállalja ezt a számomra nemesnek egyáltalán nem nevezhető feladatot az első jelentősebb hóesést követően.
– Juhúúú! – ujjong Manó, és én fanyar mosollyal nézem lelkesedését, miközben a tavalyi élmények jutnak eszembe.
Karácsony előtt jártunk. A harmadik adventi gyertya meggyújtása után leesett az első igazi hóadag. Az volt a „szerencsém”, hogy még működött az ovi a téli szünet előtt, így a hóember nem társasházunk hátsóudvarán, hanem az óvoda hatalmas játszóterének egyik szegletében épült fel.
Aznap reggel már borús ábrázattal szemléltem a szakadó hózáport is, gyalog vittem Manót a vöröstéglás épület felé, esernyőt csak én tartottam kitartóan kettőnk fölé a többi anyukához hasonlóan, akik még velünk együtt úton voltak. Nem tudtam, min bosszankodjak jobban; azon, hogy Manó nem volt hajlandó kinyitni a saját, Peppa malacos kis „hóriasztóját”, vagy hogy ráadásul úgy ugrált a lassanként lucskossá váló járdán, hogy közben el tudjon kapni a szájába egy-egy nagyobb hópihét.
– Ne már, kislányom! Hideg, meg fog fájdulni a torkod! – Miközben így zsémbeltem, hirtelen az elmúlt generációk kárörvendő nevetése rémlett fel a fülemben, amikor édesanyám szólt így rám, előtte meg nagyanyám őrá, és így tovább. – Legalább a nagy havat kerüld ki, hogy fogsz kinézni, mire az ovihoz érünk! – Na, tessék! Újabb öngól, ez van, amikor visszanyal a fagyi.
– Jaj, anya! Majd megszárad minden az oviban! – vágta rá Manó.
– Csak nem szeretném, hogy megfázz, pont az ünnepek előtt! – jegyeztem meg lemondóan, mert úgyis hiába beszéltem.
– Nem fogok! Ígérem! – Mintha hatalma lett volna az egészsége felett. – Ma biztos leszünk kint az udvaron!
A boldogsága és a lelkesedése csak úgy sugárzott belőle, és nekem nem maradt más, csak az elnéző mosolygás. Vajon hány év kell majd hozzá, hogy éppúgy irtózzon a téli hidegtől, ahogyan én teszem. És vajon valóban ezt kívánom neki? Igazából nem. Csak féltem, mint mindig. – gondoltam magamban.
A nap gyorsan eltelt, délután elindultam érte. Homályos sejtelem suhant át rajtam, mit fogok vajon az oviban találni. Biztos, ami biztos, betettem egy száraz téli zoknit a komódból és egy pár meleg kesztyűt, az utolsó pillanatban pedig még egy nadrágot is.
Már nem szakadt a hó, éppen csak szállingózott, nem lehetett igazán eldönteni, hogy az égből jött vagy a feltámadó szellő fújta le a fák ágairól. Több centi vastagon állt a sövényeken és a parkoló autókon, az emberek által kitaposott és letakarított járdarészen már részben lucskos, részben száraz volt a sötét járólap.
Ahogy az ovihoz értem, bepillantottam az udvarra a kerítés fölött. A pillanat töredék részéig belém villant a felismerés, hogy jól láthatóan egy szép nagy hóember állt a hinták mögött, de még reménykedtem, hogy talán valamelyik nagyobb csoport serénykedett a nap folyamán.
A bizakodás hamvába hullott, amikor megláttam a csoportunk előterét. Minden talpalatnyi, szárításra alkalmas helyen gyerekruhák voltak kiterítve; kesztyűk, sapkák, zoknik, sálak, kabátok, még csak alsóneműk is. Ne! Nee! Neeeee….már…..
Manó kipirult arccal szaladt felém, le sem tagadhatta volna, hogy társaival együtt az udvaron töltötte a nap nagy részét. Lemondóan léptem közelebb a ruhakupacokhoz. Csuromvizes holmik közül szedtem össze a dolgait, a kesztyűjén még csomókban állt a lucsok, ami egykor hó volt, miközben közölte:
– Anya! Hoztál másik kesztyűt? Ez kicsit vizes lett…
Hozzá huncutul vigyorgott, de a szemében földöntúli öröm ragyogott. Mit mondhattam volna erre? Csak sóhajtottam egyet, aztán rámosolyogtam. A szatyrom közben lassan megtelt a vizes ruhákkal. Amik szárazon súlytalanok, az most – úgy éreztem – több kilót is nyomott a nejlonban, amibe beletettem. Lehetett mosni. Igazán remek!
Hazaindultunk, és engem csak az nyugtatott meg, hogy a magammal hozott száraz ruhák nagyon is hasznosnak bizonyultak. Az már más téma volt, hogy Manó a hazafelé úton is beleugrált a legnagyobb hókupacokba, így a még meg sem száradt csizmája még havasabb lett. A fejemet csóválva kullogtam a háta mögött, és azon gondolkodtam, mivel csábítsam be a lakásba. Végül a győzött a csoki puding, annak sosem lehet sokáig ellenállni.
Szóval csodás a tél, hogyne! Én is rajongok érte. A tv előtt. Amikor majd századjára is elénekeljük a Jégvarázs jól ismert betétdalát meleg, mézes teát iszogatva. Ledobjuk a biztosítótűvel összefogott plédet, ahogyan azt Elza a palástjával teszi a hegyoldalon, és a műanyag korona is az ebédlőasztal széke alá gurul egy rövid repülés után, mint a szőke királynő tiarája, amely elszáll az éteren át.
Kinézek az ablakon, és örülök, hogy bent vagyunk. Őszi falevelek szálldosnak a levegőben, csalóka mosollyal kandikál ki a nap a felhők közül. Két hét múlva Mikulás nap. Vajon lesz hó? Na, jó… hát legyen egy kis hó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése