Sziasztok!
Sára vagyok, és Virgin Bergh az írói nevem. ( Ilyenkor kicsit mindig egy AA gyűlésen érzem magam... És most én lennék az, aki kezeit morzsolgatva feláll és mesélni kezd. )
Gyerekként mesekönyveket gyűjtöttem, és ez azóta sem változott, ahogy az olvasás szeretete sem. Az utóbbi években kezdtem komolyabban foglalkozni az írással, mert nagyon szeretek fantáziálni, új alternatívákat kitalálni. Kevés olyan zsáner van, ami ne érdekelne, a történelmi romantikus és a new adult kategória mellett a jövőben szívesen kipróbálnám magam a thriller-krimi és a fantasy zsánerben is, csak a kedves olvasók győzzék kivárni!
Eddig két könyvem és három novellám jelent meg, amik a romantikus zsánert erősítik. Lényegében mindegyik arról szól, hogy van egy lány, aki találkozik egy fiúval, aztán össze akarnak jönni, de a körülmények nem megfelelőek, egyes szereplők megnehezítik... Azt hiszem, ilyet mások nem nagyon írnak.
Viccet félretéve, nagyon szeretek akár agyonhasznált alaphelyzetekből is valami újat kihozni, és a szereplőim bátran mondanak nemet, hagyják faképnél egymást, és törekednek arra, hogy elsősorban önmagukat valósítsák meg. A fekete vár c. regényem áll legközelebb a szívemhez, ott teljesen kontrollálhatatlanul öntöttem ki a lelkem és szabadítottam az olvasókra a fantáziavilágom.
Néhány érdekesség rólam: ( vagy nem )
- Tizenhárom éve élek Budapesten - mert előtte máshol éltem
- Van egy kisebb, eddig kontrollálható gyűjtőszenvedélyem - felmenőimnek is köszönhető
- Egerben szereztem egy szociálpedagógus diplomát, kriminál szakirányon - mert csak
- Ikrek vagyok, szeretek ikrek lenni, képtelen lennék másmilyen lenni - minden igaz rám, és a fordítottja is
- Nagyon szeretnék egy dobermannt
- Egy csaucsaut is, ha már itt tartunk!
- Pár éve Jennifer Crusie-ban megtaláltam a lelkitársam. Mindenképp ajánlom figyelmetekbe a könyveit, hihetetlen jó stílusa van!
HÓANGYALKA
Katt.
Katt.
Katt.
Majd hirtelen, egy nagy erejű puffanás hallatszódott. Lehunyt szempilláim megrebbentek egy pillanatra, de igyekeztem újra magam elé képzelni azt a csodálatosan szép vidéket, ahol felnőttem. Ahol a szüleim ma is élnek. Álmomban a házunk mögött elterülő, hatalmas legelőn száguldottam végig legkedvesebb, barna szőrű lovam nyergében. Markomban megszorítottam a kantárt, miközben mosolyogva előredőltem, és arcom a dús sörényébe fúrtam.
Katt.
Katt.
És egy újabb nagy erejű puffanás. Mintha egy szekérnyi széna ömlött volna ki. És újra csend lett. Szemeimet összeszorítottam. Az álomkép utolsó pillanata, az igazi boldogság, a valahova tartozás érzésével töltötte el a lelkem. Szabadnak éreztem magam, pedig el sem hagytam az otthonom. Bármit megtehettem. Aztán egy másik kép furakodott lelki szemeim elé. Még az álmom végtelen vidékén is megjelent a férjem. Valahol a messzeségben feltűnt sötét alakja, amint lovát gyorsabb tempóra sarkallva a nyomomban járt. Már azt a morgós, akarattal teli, senkiével össze sem téveszthető hangját is hallani véltem.
Katt.
Katt.
Első alkalommal maradt el a puffanás. Hosszú pillanatokig csendben füleltem, de nem ismétlődött meg a hang. Vissza akartam térni álmom nyugalmas színhelyére, ahol vidáman süt a nap, és minden percemet a szabadság édes íze hatja át. Amikor bármit megtehetek. Fellélegeztem a csendben, de mintha mellkasomon egy nehéz teher pihent volna. Testemet béklyóba szorította valami. Az álomvilágból végleg kiszakadva, felismertem a hálószobánkat. Az ágy mellett egy kis éjjeliszekrény állt, pár lépésre tőlem az egész falat uraló, hatalmas ablakon át dőlt be a reggeli fény. Épp megmozdítottam volna a karomat, hogy megdörzsölhessem a szemeimet, amikor a szorítás egy rövid időre újra felerősödött. Próbáltam megfordulni, hogy rájöhessek, mi tart vissza, de a hátam mintha egy kemény falnak ütközött volna. Ami forróságot árasztott magából.
Kezem felfelé vándorolt, és pillanatok töredéke alatt eszméltem fel, Devon tart a karjaiban. Fülig pirultam a gondolatra és enyhe remegés futott végig a gerincem mentén. Talán sosem fogom megszokni a közelségét. Hogy egy ideje már hozzá tartozom. Szerencsére nem láthatta az arcomat, mert ugyanolyan szégyenlősen viselkedtem, mint a legelső alkalmakkor, amikor együtt aludtunk. Pedig eleinte a legszívesebben messzire kerültük volna egymás társaságát, most pedig fel sem tudtam volna tartóztatni, hogy ne mellettem aludjon éjszakánként. Karjával szorosan magához vont, ajkai közül kiszökő forró levegő a fülcimpám csiklandozta, mire mosolyra húzódott a szám. Igen, ez annyira jó.
Katt-katt-katt.
A már jól ismert zaj most gyors egymásutánban ismétlődött meg, mire az ablakra kaptam a pillantásom. Még észrevettem, ahogy egy nagy hókupac lezúdul a magasból és eltűnik a szemem elől. Hogy aztán nagy robajjal érjen földet.
Nehezemre esett kikászálódni a meleg dunna és – és hogy teljesen őszinte legyek önmagamhoz is – Devon ölelő karjai közül, de hajtott a kíváncsiság. Ki akartam tekinteni az ablakon.
Óvatosan megfordultam férjem karjaiban, mire morcos képet vágott, szemöldökei összeugrottak. A legszívesebben felnevettem volna, de csak sietve egy párnát nyomtam a helyemre és mezítelen lábammal kitapogattam a cipőm a hideg padlón.
Éjszaka rengeteg hó hullott.
Mintha valaki a magasból hófehér porcukorral szórta volna le a tájat. A várból a faluba levezető út már egyáltalán nem látszott, és a máskor meseszép zöld fenyvesek is fehér sipkával a csúcsukon díszelegtek. Ágaik megrogytak a nehéz hókupacok súlya alatt. Csend borult a tájra. Az erdő állatai mintha mind elvonultak volna a hideg elől egy sokkal melegebb, védettebb helyre. Mintha megállt volna az idő, szél sem rezdült a fák ágai között. Szavak nélkül bámultam a nagy fehérséget, és nem tudtam betelni a látvánnyal.
Eszembe jutott egy emlék, régről, amikor még a testvéreimmel ugrándoztunk a nagy vastag hótakaróban. Megünnepeltük a tél beköszöntét. Anyánk több réteg ruhába öltöztetett be minket, lábunkra vastag zoknit húzott és csizmát, miközben egyesével izgatottan toporogtunk a küszöb előtt. Az addig ismert zöldellő tájra fehér lepel borult, és mintha minden illat, minden nesz új lett volna a számunkra. A természetnek egy új arcát ismerhettük meg.
Bokáig érő, puha köntösömben szedtem lefelé sebesen a lépcsőfokokat. Újra beköszöntött a tél, és érezni akartam minden porcikámmal az időjárásnak ezt a csodáját. A csontig hatoló hideg sem állíthatott meg, amikor Maggie mellett elsüvítve, feltéptem az ajtót és a vár udvarára szaladtam. Fültől-fülig érő mosollyal szívtam magamba a látványt. Lehunytam a szemem, az ég felé tartottam az arcomat, és körbe-körbe forogtam a hóesésben. Hópelyhek tapadtak a hajamra, a szempillámra. Mélyen magamba szívtam a friss levegőt, és tettem még néhány lépést előre. Gyönyörködni akartam a tájban, a hatalmas erdőben, ami közvetlenül a vár mellett terült el. És ami eddig tele volt élettel és hangokkal. Most mindenre csend borult, csak a hópelyhek jártak csendes táncot körülöttem.
Mögöttem újra kinyílt a vár ajtaja.
Hallottam, de most semmi sem lehetett annál fontosabb, hogy ki ne élvezzem az első havazást Dornie-ban. Karjaimat újra széttártam, majd egy tompa puffanással landoltam a legközelebbi hóbuckában. Fájt a hátam az eséstől, mégsem tudtam abbahagyni a nevetést. Hihetetlen gyermeki izgatottság lett úrrá rajtam. Lehunyt szemekkel fel-le mozgatni kezdtem a karjaim, és a lábaim is.
Evian! Mit csinálsz? – Devon hangja közvetlen mellőlem szólt, kellett néhány másodperc, mire kinyitottam a szemem és felpillantottam rá. Zavarodott kifejezés ült ki az arcára.
Hó angyalt – árultam el neki büszkén, miközben karjaim fel-le söpörték körülöttem a csillámló havat. Szemöldöke a homlokába szökött. Újra felnevettem. – Gyere te is! Nagyon jó érzés! Élvezni fogod! – sikkantottam fel, fültől-fülig érő vigyorral az arcomon. Kezem izgatottan nyújtottam felé, mire ő tépelődve ide-oda lépdelt mellettem.
Nem értem, mire jó ez – ingatta a fejét. Rég lehetett már, amikor Devon igazi szeleburdi kisfiúnak érezte magát. Vajon gyerekként kiélvezte az élet apró örömeit? Ujjaimat kérlelően megmozgattam. Most már egymáshoz tartozunk, muszáj megmutatnom neki, hogy milyen jó érzés is az, ha csak önfeledten elengedi magát.
Csak feküdj bele a hóba, és olyan leszel, mint egy szép, nagy hó angyal – magyaráztam mosolyogva. Pár pillanatig figyelte a hidegtől kipirult arcomat, majd megvillant valami a tekintetében és elsietett. Talán belesajdult a szívem, mégsem akartam, hogy elrontsa az örömömet. Újra az ég felé fordítottam az arcomat és lehunytam a szemeimet. Élveztem, ahogy a hópelyhek az arcomra szállnak. Mintha csak egy karmester lettem volna, és az általam vezényelt dallamra a hópelyhek kecsesen ringatóztak felettem a jeges szél hátán. Gyönyörűen könnyed, mégis mindent felkavaró táncuk rabul ejtett. Mintha csak én varázsoltam volna ide a telet. Léptek zaja ütötte meg nemsokára a fülem.
Hoztam neked kabátot, de odaadtam Maggie-nek – érkezett a férjem magyarázata olyan hangon, mint aki a lehető legnagyobb zavarban érzi jelenleg magát. Sötét, kócos hajával, gyorsan magára kapott, térdig érő fekete kabátjában olyan hanyag, mégis nagyon szeretni valóan ártatlan látványt nyújtott. Felmosolyogtam rá. Szívem csordultig telt örömmel. Devon még ide is követett.
Csak feküdj le ide mellém, és nyújtsd felém a kezed – szóltam, amikor csak egyik lábáról a másikra állt, és engem figyelt. A következő pillanatban láttam tekintetén, hogy elhatározásra jutott. Tétovázását hirtelen felváltotta egy újfajta bizalom. Karjait kitárva lehuppant mellém a hóba.
Ú, ez hideg! – szisszent fel azonnal, mire hangosan felnevettem és a karomat kinyújtva megmarkoltam a kezét. Hideg ujjainak érintése csodálatos módon melegséggel árasztotta el a belsőm, ami Devon nevetését meghallva, egyre csak fokozódott. A könnyem is kicsordult, miközben kezemre markolva fel-le mozgatta a karjainkat a hóban.
Egy új élménnyel gazdagabbak lehettünk, és minden pillanattal egyre több kötött össze bennünket. Szabadnak éreztem magam, mégis mintha hazaértem volna. Ez a végtelen hóval borított táj lett az új otthonom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése