Fedina Lídia: Angyalszárnyon
Al generált kép
– Megjöttünk, Marika néni!
Zsolt szélesre tárta az ajtót, és Péter betolta rajta a gurulós ágyat az otthon nappalijába. Odabent már állt a feldíszített karácsonyfa, és a bentlakók egy része ott szorgoskodott vagy várakozott körülötte.
Marika néni nem akart lejönni a szobájából, amin az ideje nagy részében alvó, teljesen mozgásképtelen Annuskával osztozott. Úgy gondolta, hogy egy ágyon begurított járni és önmagát ülő helyzetben megtartani nem tudó ember látványa fölöslegesen rontja az ünnep hangulatát. De Zsolt, a megingathatatlanul derűs betegszállító, aki a férfi részlegen ápolóként is be-besegített, nem hagyta.
– Meg tetszett ígérni! – mondta Marikának, és a kilencvenéves asszony hagyta, hogy legyőzze a fiatal férfi életigenlése.
Maguk között – bár nem titkolták – angyalnak nevezték Zsoltot, de most, amikor betolta a közösségi térbe, Marika átkozta engedékenységét. A gyomra görcsbe rándult, hogy mindjárt kapja a helytelenítő tekinteteket, de ehelyett két asszony is odament hozzá. Egyiküket régről ismerte, már amióta az otthonban lakott, a másik idegen volt.
– Hadd mutassam be Veronikát – tolta előrébb az ismerős, Julika, a másikat. – Ez az első és utolsó karácsonya velünk, az unokája hazaviszi, és huszonnégy órás gondozónőt fogad mellé.
Marika nyújtotta a kezét – az legalább rendesen működött, de az, hogy Veronika hazamegy-e vagy sem, nem érdekelte. Szerencsésnek tűnhet, hogy otthon lehet, de ki tudja…
Veronika mondta, hogy nagyon örül, Julika meg árasztotta magából az információkat, de Marika nem figyelt egyikükre sem. A fát nézte, a fát, amire igazi gyertyákat tettek, mint gyerekkorában. Sosem hagyták magára égő lángokkal, nem is volt olyan gyakran tűz akkoriban, mint manapság, amikor az emberek túlságosan bíznak fejlett korunkban, elektronikai eszközeikben, csak a figyelmüket hagyják elsatnyulni.
Az, hogy itt igazi gyertyákat gyújtottak, maga volt a csoda. Könny szökött a szemébe, és könnyei fátyolán át a díszek színei belemosódtak a gyertyák fénykörébe. Pirosak, aranyak, sárgák, ezüstök, itt-ott szivárványosan csillámló üvegek, mintha gyémántokkal rakták volna meg az ágakat, narancs, zöld, sőt kék ragyogások elképesztően szép harmóniája áramlott a fa illatosan sötét tömege körül. Marika szíve megtelt hálával, hogy mindezt láthatja, és ingerültség éled a szívében, amikor Julika egy papírtörlővel letörölte a szemét, eltüntetve róla a nedvesség fényszóró rétegét.
– Hagyjál! – szólt rá haragosabban, mint szerette volna. Veronika fel is kapta a fejét, mint a kényes paripa, de mások is feléjük nézegettek.
– Ne babázzon már vele! – szólt Julikára a közelükben, tolószékben kuksoló öregúr, és Marika egy pillanatra úgy érezte, hogy köszönettel tartozik neki.
– Jól van, jól van! – Julika sértetten vonult arrébb, Zsolt pedig áttolta az ágyat a terem másik végébe, ahol láthatóan erre a célra alakítottak ki egy helyet.
Ez zavarta Marikát, de már senki sem foglalkozott vele, mert az otthon igazgatónője beszélni kezdett egy mikrofonba.
– Kedves egybegyűltek, itt lakók, dolgozóink és vendégeink. Eljött ez a csodálatos este, és mi mind itt lehetünk együtt, hogy ünnepeljünk, mint egy nagy, szerető család…
Mondta, mondta, Marika eleinte még figyelt is a szavaira, aztán egy fiatal lány nagyon szép hangon elénekelt egy karácsonyi éneket, és végül eléjük állt Péter atya, hogy egy rövid mise keretében hasson a gyülekezet lelki életére.
Marika nem nagyon kedvelte Péter atyát, annál az egyszerű oknál fogva, hogy ő adta fel az utolsó kenetet az eltávozóknak. Már, aki kérte. Pedig tudta, hogy ez nem minősítheti az atyát, hiszen csak a kötelességét teljesíti de mégis…
– „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” – mondta a pap. – Így adja ezt elénk János evangéliuma a harmadik rész tizenhatodik versében, és ez a Karácsony csodája, Lukács szavaival: hogy „megszületett néktek ma a Megtartó, ki az Úr Krisztus, a Dávid városában”.
Marika ismerte az igéket, hiszen sokszor hallotta azokat, sokszor andalodott el szépségükön, de mélységükbe nem merült bele, ahogyan a legtöbb hívő sem. Az emberek nagy része pedig nem hisz másban csak az ajándékozásban, és a gyerekeit kéményen bemászó Mikulásokkal zavarja össze, hogy a Karácsony elveszítse keresztény tartalmát. Pedig nem kellene ezt a hitetleneknek sem tenniük, mert egy gyermek születése mindig maga a Karácsony, egy igazi csoda, amit annyiszor átélünk személyesen a családunk vagy ismerőseink révén, mégsem értünk, mégsem tudunk felfogni. Mennyivel szebb lenne a születő életet ünnepelni még azoknak a hitetleneknek is, akik nem akarnak azonosulni a keresztény hitvilággal, mint egy zavaros, északi-sarki, rénszarvasos, manós történetet dédelgetni.
De hát ez az ő véleménye volt, mások meg másként akarták átélni az ünnepet. Itt is tele van a fa alja szépen, vagy kevésbé szépen becsomagolt ajándékokkal, hiszen e nélkül nem karácsony a karácsony.
Azon kapta magát, hogy a gyülekezet énekel, és a” Csendes éj” gyönyörű dallamaiba ő is belekapcsolódott, míg a magas hangoknál el nem csuklott a hangja.
Aztán mindenki megkapta az ajándékát – egy rénszarvasos bögrét kapott a reggeli kávéjához, amin elnevette magát, hiszen mintha korábbi gondolataira válaszolt volna ez az apróság. A bejgliből nem kért, ahogyan a karácsonyi, alkoholmentes puncsból sem. Amikor pedig véget ért az este, és Zsolt visszatolta a szobájába, lelki szemei előtt még mindig látta a csillogó-villogó karácsonyfát.
Várta a gondozónőt, hogy elrendezze az ágyát az éjszakai alváshoz, és csodálkozva ismerte fel, hogy az ablak üvegében ott csillog egy karácsonyfa tükörképe. Nem lehetett az ő földszinti társalgóban felállított fájuk, mert azon minden gyertyát elfújtak vagy gyertyakoppantóval elkoppantottak. Ez egy szomszédos ház egyik lakásából tükröződhetett ide, és Marika ennek majdnem hogy jobban örült, mint bármi másnap aznap este. Milyen különös is az emberi lélek! Ilyen csöppnyi dolog, mint egy tükörkép így eltölti szépséggel, és örömmel. Nem kellettek könnyek a szemébe, hogy a csillogások egymásba fonódva színes, csodás fényözönt árasszanak felé valami visszafogott, tompa szelídséggel – hiszen a kép csak visszatükröződése volt a valóságnak.
Aztán embereket pillantott meg a fa alatt. Vagyis, mintha emberek lettek volna, és alakra azok is voltak, leszámítva – ahogy egyre nagyobbnak látta őket – hogy szárnyak nyugodtak összecsukva a hátukon. Aztán már ott álltak a szobában.
Marika kérdő izgatottsággal nézett szobatársnője felé, és úgy volt, ahogy gondolta: Annuska tágra nyílt szemmel bámulta a két, fehér ruhás angyalt, akik, mintha a karácsonyi fényekből materializálódtak volna, ragyogást árasztottak magukból.
Marika úgy látta, hogy Annuska feléjük nyújtja béna kezét, de az angyalok szelíd fejcsóválással elmentek mellette. Oda álltak Marika ágyának lábához, és itt ők nyújtották ki a kezüket.
– Jöjj velünk – mondta az egyik.
– Megadatott, hogy ne a Halál jöjjön érted, hanem a karácsony csodájában egy angyali adományban részesülhess – magyarázta a másik.
– Vigyetek engem! Az Isten szerelmére, hadd menjek én! – könyörgött Annuska, aki évek óta nem tudott mozogni és beszélni, de Marika már tudta, hogy itt és most minden megtörténhet.
Kiszállt az ágyából. A talpa puhán érintette a hűvös padlót, de nem keresett papucsot, hiszen arra sem egy bénának, sem egy olyannak nincsen szüksége, akiért angyalok érkeztek.
– Neked még dolgod van itt – mondta az egyik angyal Annuskának, és szelíden megfogta Marika kezét: – Menjünk.
Amikor a gondozónő belépett a szobába, hogy segítsen Marikának, megdöbbenve látta, hogy Annuska az ablak felé mutat:
– Elvitték!
És mintha tényleg, mintha valóban ezüst szálak kanyarogtak volna a szoba közepétől az ablak felé, ahol ott csillogtak az utca karácsonyi díszekkel megszépített fényei, és odakint, a szállingózó hó szelíd pelyheit arany ragyogás vonta földöntúli keretbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése