Jandosek Alena:
Az utolsó
valós történet
Al generált kép
Alig volt néhány nap az ünnepekig, amikor egyik este szokatlan ötletem támadt. Úgy döntöttem, új köntösbe öltöztetem a családunk karácsonyi szokásait. Az előző évekhez hasonlóan most is úgy terveztük, hogy a szent estét követő napon, nagy karácsony napján jön össze a család felvidéken, az anyukámnál. Ilyenkor mindig csordultig megtelt a szívem várakozással, hiszen ilyen alkalom, amikor apu, anyu, a nővérem családja és az enyém, együtt tud ünnepelni (javarészt összetűzések és piszkálkodás nélkül), csak egyszer van egy évben. Azt hiszem azon családok közé tartozunk, ahol mindenki nagyon őszinte a másikkal és ebből előbb utóbb sértődések születnek, de alapvetően nem volt olyan probléma, amit ne együtt, közös erőkkel oldottunk volna meg. A háttérben mindig ott volt a feltétel nélküli szeretet megkérdőjelezhetetlen jelenléte.
Napokkal az ünnepek előtt tervezgetni kezdtem a közös programot. Az előző években az volt a szokás, hogy találkoztunk, ebédeltünk, ajándékoztunk, ittunk egy kávét, volt egy kis beszélgetés és mindenki elment a maga útjára, de én ebben az évben valami különlegessel szerettem volna előrukkolni. Kerestem az interneten néhány ötletes játékot, amit az ajándékozás után, szórakozás gyanánt bevethetünk, hogy mégse legyen olyan unalmas a délután. Az online világ bővelkedik a jobbnál-jobb ötletekben, én valamiért mégis a szerepjátékot választottam. Kis cetlikre felírtam ismert emberek és karakterek nevét és beleraktam őket egy dobozba. A terv az volt, hogy majd mindenki húz egy cetlit és bemutatja a többieknek az általa random húzott karaktert. Természetesen a család többi tagja találgatni fog és jókat nevetünk majd. Ám nem ez volt az egyetlen ötletem. A második játék, amit szerettem volna kipróbálni a derékra kötött cérna egy lábak között lógó virslivel. Alig bírtam kivárni, hogy lássam, ahogy az anyukám a hátsóját ringatva próbálja lóbálva bekapni a virslit.
Amikor már készen volt a fejemben a program, az egész családot körbe hívtam és közöltem, hogy bizony ez a karácsony más lesz, mint az eddigiek. Anyu és a nővérem odáig voltak az ötletemért, nem úgy, mint apukám. Estére őt is sikerült elérnem, de ahogy sejtethető volt, ő kisebb fenntartásokkal fogadta a hírt. Szeretett nevetni, ő volt a család viccmestere a maga Antal Imrét idéző módján, de az utóbbi hónapokban valahogy eltűnt a szeméből a csintalanság szikrája. Végül aztán sikerült őt meggyőznöm és eljutottunk egy mindkettőnk számára elfogadható „Majd meglátjuk kislányom”-ig.
Nagy karácsony napján dél körül kezdtünk el gyülekezni anyukám kicsiny lakásában, aminek most egy ízlésesen díszített kis műfa kölcsönzött meghitt karácsonyi hangulatot. Ahogy mindenki megérkezett, megtelt a tér csicsergéssel, csacsogással, nevetéssel és szeretettel. Ebédeltünk, kibontottuk az ajándékokat, mindenki annyit adott, amennyit tudott. Mindannyiunk közül apukám volt a legtanácstalanabb ajándékozás terén, mert egyrészt nem volt túl sok pénze, másrészt mert idős korára már nem csak az életerőnek, de a kreatív ötleteknek is híján volt. Néhány nappal az ünnepek előtt kétségbeesetten hívott fel, hogy megkérdezze, mi olyat tudna ajándékozni a tíz éves kisfiamnak, aminek örülni tudna. Fontos volt számára, hogy az ajándék szívhez szóló legyen. Megegyeztünk, hogy idén egy kedves plüss is megteszi. A hálószoba ajtaján, ahol anyukám fája állt, aznap egy plüss kismajommal állított be. Ott lógott a nyakában, így adta át szeretett unokájának a minden kincsnél többet érő ajándékot.
A délután a megszokott tempóban haladt, megittuk a kávénkat, ki-ki a maga kedvenc módján elkészítve, elropogtattunk néhány mézeskalácsot agyon dicsérve a nővérem sütési képességeit, majd összeültünk a nappaliban, hogy kezdetét vegye az általam kifundált program.
A virslivel kezdtük. A család női tagja vettek részt ebben a mókában, lévén, hogy a játékkal járó mozdulatok és a virsli bekapása amolyan lányos poén. Mindent összevetve el lehet mondani, hogy a végén a virslik teljesen sértetlenek és szárazak maradtak (nem úgy, mint a szemünk, sírtunk a röhögéstől), mert egyikünk sem bizonyult elég technikásnak a popsi ringatásban, így a virslik sohasem érték el a szánk magasságát.
A cetlis játékban már mindenki részt vett. Még apukám is úgy döntött, hogy kiemelkedő utánzási tehetségét ezen a napon, csakis a szórakozás kedvéért, közszemlére teszi. Volt ott minden. Unokaöcsém Orbán Viktor hangján szólalt meg, anyukám Tina Turnerként villantott combot, drága jó férjem előadta magát, mint Shrek, nővérem hűen utánozta Michael Jackson-t, nekem meg Karádi Katalin jutott. Végül apukám került sorra. Első körben Stevie Wondert kelett volna hoznia, de ő szegény összekeverte Lionel Richie-vel és teljes beleéléssel elkezdte énekelni a Hello-t. Fetrengtünk a nevetéstől, mikor kiderült, hogy Stevie Wonder volt a feladványa, mert apukám olyan átéléssel majmolta Lionel Richie-t, hogy önmagában már az is megcsinálta a délutánunkat. Boldogok voltunk. Önfeledten nevettünk úgy, ahogy előtte még egyik közös karácsony alkalmával sem.
Az estig tartó mókázásban lejátszottunk még néhány kört. Ez alatt megjelent még a szobában Donald kacsa, Kabos Gyula, Silvester Stalone és még sokan mások, de mindig apukám előadásmódján nevettünk a legtöbbet. Amikor az egészet kitaláltam és ő fintorogva tette le a telefont, nem gondoltam volna, hogy ő lesz végül a játék leglelkesebb résztvevője. Mint ahogy azt sem, hogy ez lesz az utolsó játékunk. Az utolsó közös karácsonyunk, az utolsó családi mókázásunk, az utolsó olyan karácsonyi délután, ahol mindannyian, hiánytalanul együtt lehetünk.
A következő év februárjában apukám eltávozott az élők sorából, és én végtelenül hálás vagyok, hogy akkor este támadt egy szokatlan ötletem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése