Oldalak

2024. december 8., vasárnap

Mex rádió adventi naptára 8.

Rebeca Green:
Mennyből az angyal…


„Mennyből az angyal
Leesett farral.
Pásztorok! Látjátok?
Piros bugyikája
Lifeg a nyakába’.
Lássátok! Lássátok!”

– Amber! Most komolyan? – nézett rá szigorúan Logan nagyapa a hétéves kislányra. – Kizárt dolog, hogy ezért a dalért kapj bármilyen ajándékot a Jézuskától!
– De papi! Nincs is Jézuska meg Mikulás se, meg húsvéti nyuszi se! Ezt már a dedósok is tudják! Különben is, ott van az összes ajándék a fa alatt! – nevetett Amber és már rohant is a feldíszített fenyőfához.
– Kisasszony! – csattant Cintia nagyi hangja. – Ülj vissza a helyedre! Addig nincs ajándék, amíg valami szépet nem énekelsz vagy verselsz, úgy, mint a többiek! És most türelmesen megvárod, amíg a testvéreid szerepelnek!
– A franc egye meg! – dünnyögte az orra alá Amber mérgesen. – Egy hétig tanultam a dalt, én magam írtam a szövegét, szerintem tökre vicces! De itt mindenki olyan komoly ma!
Végszóra megérkezett Alfonz és Leon fáradtan, de boldogan, hogy végre a családdal ünnepelhetnek. Az öt éves Anna délelőtt elesett az udvaron, és be kellett vinni röntgenre. Még úgy is két órát töltöttek a sürgősségin, hogy Leont felismerték, és mindenhol előrevették őket. Legalább ennyi előnye van annak, hogy ismert színész. Anna lábát be kellett gipszelni. A két apuka, Leon és Alfonz rosszabbul viselték az egészet, mint maga Anna, aki boldog mosollyal az arcán választott egy rózsaszín gipszet magának, és ott helyben kért is rá egy szivecskés rajzot a doktor bácsitól, akinek megígérte, hogy ha megnő, majd feleségül megy hozzá.
Lui és Albert, a tízéves nagyfiúk komolyságával kérdezték ki aprólékosan mindenről Annát, aztán megállapították, hogy semmi nem változott a kórházban. Velük is minden ugyanígy történt két éve, amikor a születésnapi partin leestek a lóról. Csak nekik a kezükre került gipsz.
A szintén ötéves Lili viszont csak pityergett az óriási fotelben, szomorúan.
– Mi a baj, csillagom? – lépett hozzá Alfonz.
– Én is akarok olyan szép rózsaszínt a lábamra, apuci! – mutatott hüppögve Anna gipszére.
– Ne butáskodj! A te lábadnak semmi baja, és örülj neki! Annának fájt ám, amikor elesett! Meg az is, amikor vizsgálta a doktor bácsi! – próbálta Alfonz vigasztalni a kislányt.
– De én akkor is akarok olyat! – ment át hisztibe Lili.
Barbara, Leon anyukája elmosolyodott. Neki már megszokott, mondhatnánk, hogy mindennapos volt Lili hisztije, Amber vadsága, Anna szertelensége, ami miatt a legtöbb balesetet elszenvedte. Szerencsére a fiúk már kezdtek kinőni ebből az időszakból, ám vészesen közelgett a tinédzser kor!
Soha nem gondolta, hogy annak ellenére, hogy az egyetlen fiacskája meleg, mégis lesz öt unokája. Na jó, ebből kettő az, ami igazság szerint Leoné, a másik kettő Alfonzé, Amber meg jött, mint egy kis hurrikán, és maradt! Soha nem unja meg a gyönyörködést bennük!
– Család! Család! – rohant be a nappaliba a két fiú. – Leon apu mindjárt kezdődik a tévében! Menjünk gyorsan a moziszobába! Ott nézzük meg!
– Most komolyan a Spartacust akarjátok nézni karácsonykor? – csodálkozott el Henrik nagypapa, de akkor a gyerekek már elviharzottak a szomszédos szobába, ahol egy mozivászon nagyságú kivetítőn csodálhatták Leon aput. Újra és újra! Minden alkalommal, amikor valamelyik filmjét vetítették a tévében.
Végül Logan és Henrik áldozta fel magát, és tartott az unokákkal.
– Anyuci, hol van a málnás habcsók? Még volt a hűtőben, amikor elmentünk Annával! – nyűgösködött Alfonz, és közben már csak a feneke lógott ki a hatalmas hűtőszekrényből.
– Édes gyerekem, rosszabb vagy, mint az összes unokám együtt! – nevetett Cintia. – Egyébként Amber megtalálta és felfalta!
– Már megint? – döbbent meg Alfonz. – Komolyan, az a lány több édességet eszik, mint én!
– De rajta legalább nem látszik, kisfiam! – simogatta meg Alfonz kis pocakját az anyja.
– Na és? Akkor is én vagyok Leon Málnácskája, és akkor is szeret, ha van egy kis pocim! Ugye, szeretsz? – nézett élete párjára Alfonz.
– Imádlak, okoska! Nem csak szeretlek! És mivel a te boldogságodhoz hozzátartozik a málnás csoki, a málnás süti, a tejszínhabos málna és a többi, annyit eszel belőle, amennyit akarsz! Csak boldog legyél! – csókolta meg Leon.
Az évek múlásával megszokottá vált a házban, hogy nem csak a nagyszülők, de Leon és Alfonz is nyíltan kimutatták az érzelmeiket. Erre ösztönözték a gyerekeket is, meg az őszinteségre.
Mire vége lett a filmnek, a két nagymama megterített a karácsonyi vacsorához. Alfonz és Leon is átöltöztek, meg persze kicsit megszeretgették egymást, mert a vonzalmuk pont olyan erős volt még ma is, mint közel tizenöt évvel ezelőtt, amikor egymásba bolondultak.
Mire ők is leértek az emeletről, Barbara egy újabb tál málnás habcsókot varázsolt elő – a kamra mélyéről.
A két nagymama már nagyon rutinosan dugta el a későbbre szánt süteményeket a konyha különböző pontjain. Talán azért voltak ilyen sikeresek, mert Alfonz, ha tehette, messze elkerülte a konyhát, Leon viszont nem volt különösebben édesség-imádó. A gyerekek meg még nem nőttek elég nagyra, hogy lássák, mi van a legfelső polcokon.
– Apuci, te vagy a legszebb a világon! – ölelte át Leont Amber. – De Alfonz apu meg a legokosabb! – bújt a másik apucijához is a kislány, abban reménykedve, hogy már elfelejtődött a kissé csáléra sikeredett karácsonyi éneklése.
– Mit csináltál már megint, te boszorkány? – nevetett Alfonz, aki rögtön átlátott Amberen.
– Én??? Semmit, apucik! Tényleg! Csak karácsony van, és gondoltam, hogy megsimizlek titeket is! – színészkedett a kislány igen tehetségesen, ahogy azt már többször megállapította a család a háta mögött.
A két fiú ekkor már a térdét csapkodta a nevetéstől.
– Na, úgy látom, lesz miről beszélgetni a vacsora után! – nézett Amberre Leon, de alig bírta visszatartani a nevetését, ugyanis tökéletesen hallották a kissé átköltött Mennyből az angyalt, amikor megérkeztek.
Vacsora után átvonultak a nappaliba, ahol már alig fért a rengeteg ajándék a fa alatt.
Idén a két nagymamán volt a sor, ők osztották ki az ajándékokat, miután mindenkinek adtak valamilyen feladatot. Alfonznak rendszerint énekelni kellett, mert olyan fahangja volt, hogy dőltek a nevetéstől, amikor belekezdett a nótázásba. Leon mindig készült valami különleges karácsonyi verssel, a nagypapák kis történeteket meséltek a gyerekekről meg a korábbi karácsonyokról. A nagyfiúk az idén megvesztegették a két nagyit, hogy ők rappelni szeretnének. Bár nem voltak édestestvérek, valamint hat és fél nap különbséggel születtek, mégis teljesen úgy viselkedtek, mintha ikrek lennének. Lily természetesen Leonnal énekelt duettet, mint kétéves kora óta minden évben. Ők ketten abszolút hallással rendelkeztek a családban. Anna viszont a nagy komédiás volt, olyan rögtönzött beszédeket tartott, olyan történeteket talált ki, hogy sokszor a hasukat fogva nevettek rajta.
Amber feltűnően csendben ült Logan nagypapa mellett. Ilyenkor soha nem lehetett tudni, hogy valami újabb huncutságon töri-e a fejét, vagy megint azon jár az esze, amit egyszer hallott egy idióta szülőtől még az óvodában, hogy őt csak sajnálatból vette magához a család, hogy ne kerüljön nevelőotthonba. Annak ellenére, hogy ő is ismerte a történetet az anyukájáról, aki meghalt, amikor ő megszületett, és mivel ismerte jól Alfonz aput, ezért őt kérte meg, hogy vigyázzon a kislányára. Ez az egy mondat mégis mély nyomott hagyott a kis lelkében.
– Amber, te jössz! – szólt Barbara. – Olyan szép hangod van, annyira szeretném, ha énekelnél nekünk valami szépet!
– Most komolyan, nagyi! Olyan átlátszó vagy! – háborodott fel Amber, mire a család egy része igyekezett visszafojtani a kuncogását. – Sajnos, most pont olyan korban vagyok, hogy elfelejtettem a szép dalokat. De azért tudok egy másikat is, nem csak a Mennyből az angyalt! Ha akarod, azt eléneklem!
És már rá is zendített.

Kis karácsony, nagy karácsony
Kiszakadt a nagykabátom,
Ha az apu ezt meglátja
Fellógat a fenyőfára!

Kéjes vigyorral az arcán zsebelte be a nevetést, aztán arcára fagyott a mosoly, mert Albert megjelent a vadonatúj nagykabátjával, amit sajnos tényleg elszakított még előző nap.
– Az a szerencséd, hogy túlságosan nehéz vagy már ahhoz, hogy fenyőfa díszt csináljak belőled! – nézett rá szigorúan Alfonz, de a szája rángatózott a visszafojtott nevetéstől.
– Apuci, te verhetetlen vagy a tárgyalóteremben, de nem hiszem, hogy fel bírnál emelni akár csak öt centire is! – nézett rá Amber huncutul.
– Az lehet, hogy felemelni nem bírlak, kisasszony, de felküldeni a szobádba, azt simán megtehetem!
– Most komolyan? Karácsonykor? Még mielőtt megkapnám az ajándékaimat? – nézett rá felháborodva a kislány.
– Kompromisszumos megoldást javaslok! – szólalt meg Logan. – Amber megerőlteti magát, és vagy mond egy szép verset, vagy énekel valami olyan karácsonyi dalt, ami közben eszébe jutott már szerintem. Aztán megkaphatja az ajándékait. Ha nem, akkor felmehet aludni, és hátha mire reggel felébred, abban a korban lesz, amikor nem felejti el a szép dalokat!
– Na, ezt jól megkaptam! – durcáskodott Amber. – Egyik rosszabb, mint a másik!
– A kabátról sem feledkezzünk meg! – szólt közbe Cintia. – Mikor akartad elmondani?
– Hát nem a karácsonyi vacsoránál, az biztos! – válaszolta Amber, és Barbara már rohant is a konyhába – nevetni.
– Mit szólnátok egy közös énekléshez, hogy segítsünk Ambernek? – jött elő a végső megoldással Leon, és már ment is zongorához.

Csendes éj, szentséges éj!
Mindenek álma mély.
Nincs fenn más, csak a szent szüle pár
Drága kisdedük álmainál.
Szent Fiú aludjál,
Szent Fiú aludjál.

******

Éjfél elmúlt, mire elcsendesedett végre a ház. Végül Amber is megkapta az ajándékait, miután erőt vett magán, és hajlandó volt a családdal együtt énekelni.
– Szerinted olyan lesz, mint az anyja volt? – tette fel a nagy kérdést Alfonz és közben befészkelte magát kedvese karjai közé.
– Kicsit igen, kicsit nem – hangzott Leon diplomatikus válasza. – Próbálkozik, de gondolj vissza Luira meg Albertre, amikor hét évesek voltak, hát komolyan mondom, én nem is értettem, honnan jött belőlük az a sok kajlaság!
– Igaz. Aztán meg Amber a középső gyerek, és a pszichológus is mondta, hogy ez még okozhat gondot – tette hozzá Alfonz. – Főleg, hogy igazából az öt gyerek között ő van mindig egyedül.
– Talán a színjátszó csoport majd helyrebillenti az egoját egy kicsit – ásított egy nagyot Leon. – De azért ez a két karácsonyi dal, amit átköltött, az nagyon ott van a szeren! – kuncogott bele Alfonz nyakába, és halkan énekelni kezdte:

Kis karácsony, nagy karácsony,
Málnácskámat, megzabálom,
Nyelvecskéjét, szájacskáját,
Édes kicsi, babaháját…

Aztán már csak a sóhajtások, a halkan cuppanó csókok, lepkekönnyű simogatások finom zaja törte meg a karácsonyi éjszaka csendjét.

2024. december 7., szombat

2024 adventi naptár 7.

J. Simon Aranka:
Hó-tánc

Vastag, szürke felhőpaplan alatt
Csöndben szunnyad, álmodik a város.
Szél sem rezdül, kósza ág sem moccan,
A Hold is elbújt, talán ő is álmos.

Néma utcák kopott aszfaltjára
Fázós fénykört rajzolnak a lámpák.
Holle anyó toronyszobájának
Ablakában dagadnak a párnák.

Dermedt éjben csillagvarázs készül,
Rezzen, mozdul ég sötét kárpitja.
Halvány hangok suttognak, surrognak,
Égi mester a táncot megnyitja.

Apró pihék tűnnek fel a légben,
Könnyű léptük’ egyre lejjebb lejtik.
Pörgő, forgó csoda-balettjükkel

S jönnek újak nyüzsgő kavalkádban,
Mindenütt víg hópihe viháncol.
Bágyadt lámpák sápadt sugarában
Milliónyi fehér csillag táncol.

Hullnak egyre, szállnak, kavarognak,
Karneváli csillám rumbát járnak.
Lám, az alvó Hold is előbukkan,
Fényében még szebben sziporkáznak.

Noktürn csendül, kecses, lágy keringő
Forgat, szédít fürge pehely-táncost.
Tempó gyorsul, felragyog az égbolt,
Tüzes szamba tölti be a várost.

Lassan fárad, fogy a táncos sereg,
Sorban hullnak alá az aszfaltra.
Csönd van újra, a Hold bambán bámul
A várost fedő hófehér paplanra.


J. Simon Aranka:
Könnyek a levesben


Volt-e valaha is élete? Már abban sem volt biztos, csak azt tudta, hogy most nincs. Kiürült agy, kiürült szív, kiürült has. Hogy is lehetne így élni?

… voltak pedig jobb napjai, egészen biztos. Még fel-felrémlett néha egy tiszta, barátságos otthon melege, vagy egy-egy érzés, amely mára csupa alaktalan és megfejthetetlen emlékhez kötődött, mégis szívfacsaró nosztalgiával töltötte el. Talán valamikor szerették is. Talán.

Minden olyan távolinak tűnik a valóság tükrében. Nyáron italtól, drogtól bátorodott fiatalok töltik rajta duhaj kedvüket, télen az aluljáróban a járó-kelők, vagy a buszon öntudatosan, bérlettel utazók utálkozó szeme elől zárkózik önmagába. Sajnálják tőle azt a kevés meleget is, amit itt-ott összelop magának. Olyan sokszor hallotta, hogy ő a társadalom salakja, hogy már maga sem gondolja másként. Rég kiégett belőle minden, ami elfogadhatóvá teszi az embert a többi ember szemében.

Nincs büszkesége, hisz nap, mint nap a kukát túrja, vagy a markát tartja egy kis apróért… néha a gyomra is emlékszik valamire, ami meleg volt és jó ízű.

Nincs méltósága. Bárki leköpheti, vagy belerúghat. Ő csak salak, az emberiség hulladéka. Ugyan, kit érdekel a por, ami a cipőjére tapad? Gyorsan lerázzák, és a következő pillanatban már el is felejtik, hogy valaha is ott volt … valamikor nem így, másként ment ez. Előre köszöntek az emberek. Olykor még kísértik a negédesen mosolygó, mára már elmosódott arcok.

Nincs ruhatára. Státuszszimbóluma a rongyai, melyben lilára dermedt testtel próbál átlopakodni a télen, hogy a fagyos halál észre ne vegye. Minden ősszel fohászkodik, hogy az idén is sikerüljön… néha-néha álmaiban még felrémlik egy férfi, aki minden reggel gondosan megborotválkozott, és tisztán, vasalt ruhában ment munkába.

Munkája sincs már. Kinek kell egy éhező testű, lázas szemű, használhatatlan roncs … élt egyszer valahol egy ember, akinek jó állása volt, szerető felesége, szép gyermekei. Volt két dolgos keze, értelmes, jó élete. Legalábbis sokáig így hitte. Ma már arra sem emlékezett, hogy ki is volt valójában. Élt egyáltalán? Talán, de az régen volt, még az ital előtt, a megcsalás előtt.

Agyondolgozta magát, hogy a családja jólétben élhessen, és most egyáltalán semmije nincs. Se pénze, se felesége. Semmije, ami egykor volt. Mindent elvitt a másik, akinek jutott ideje az asszony körül legyeskedni. Neki csak a kiürült agya és a jéggé fagyott szíve maradt. Meg az éhség, mely éles késként hasít üresen kongó gyomrába. Cél sincs, ami hajthatná valahová, akárhová. Elfáradt, nem tud már versenyt futni az élettel. Ide vezetett a látástól-vakulásig munka. Fedél sincs a feje fölött. Kár is megkérdeznie magától: megérte?

Elfáradt. Nincs többé ereje a kihalt város jeges utcáit róni. A karácsonyi díszben ragyogó téren senki sincs rajta kívül. Persze, hisz szenteste van. Csak az üresen ásítozó padok várnak rá; nászágy vagy koporsó, most egyre megy. Türelmesen, ülve várja, hogy szerelmesen átölelje a halál. Elfagyott kezeit egymásba kulcsolja. Már nem is érzi a hideget. … váratlanul megragadják, hóna alá nyúlnak, viszik, vezetik, ki tudja hová. Fel sem fogja, mi történik, lábai nehezek, mégis engedelmesen lépkednek. Álom ez, csak álom, vagy már meg is haltam, mondogatja magának.

Barátságos, meleg szobában, terített asztal mellett eszmélődik. Nem érti, hogy került ide. A sarokban fenyőfa, egyszerű díszekkel. Mézillat terjeng. Egy kéz fehér tányérban aranysárga, gőzölgő levest tesz elé. Lágyan rezgő főtt, fehér csirkehús, sárgarépa úszkál benne. Orrát betölti az étel ínycsiklandó párája. Csak most néz föl vendéglátóira. Homályos, elmosódott arcokat lát. Ismeri őket, vagy sem, ki tudja. Talán abból az előző életből jöttek, de az is lehet, hogy egyszerűen csak jók. Emberségesek. Tekintetükkel biztatják, hogy egyen. Nedves a szemük. Vagy csak rosszul látja. Hát igen, az ő szeme sem a régi. Már az sem. Remegő kézzel meríti kanalát a levesbe. Egy része végigfolyik ápolatlan szakállán, a másik felét áhítattal szürcsöli. A forró lé elixírként árad szét belsejében. Mikor is érezte ezt az ízt? Ezer éve, vagy több? Érezte egyáltalán valaha? Csak nehogy felébredjen! Összeszorul a szíve. Valami nagyon fáj ott legbelül. Ilyen szép karácsonya már régen nem volt. Lehajtja fejét, leteszi a kanalat. A fájdalom ellenére furcsa boldogság járja át. A mennyország is ilyesmi lehet. Köszönetképpen lassan potyogni kezdenek a húslevesbe mélyről feltörő, rég elapadtnak hitt könnyei.

2024. december 6., péntek

Interjú a Pitypang kiadó szerzőjével Sofia O'Briannal

Folytatódik a Pitypang kiadó szerzőivel való interjúsorozat. Ezúttal is egy hölgyet fogok kifaggatni, akinek most jelent meg első regénye a kiadó gondozásából. Sokan láthattátok már a könyvének reklámját a Facebook oldalatokon. Az írónő fő zsánere a romantika, de a történetében más zsánerek keveredését is megtaláljátok majd. Ettől lesz csak igazá fordulatos és izgalmas. Ez az írónő nem más, mint Sofia O’Brian.

Kedves Sofia köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésemet és hogy válaszolsz a kérdéseimre.


 Mint sokan mások Te is írói név mögé rejtetted el a valódi énedet. Mesélnél kicsit arról, hogy miért gondoltad azt, hogy írói névre van szükséged? Honnan jött neked a Sofia O’Brian név?

Sofia: Köszönöm a kérdést! A kezdetektől fogva egyértelmű volt számomra, hogy álnéven fogok írni. Ennek több oka van. Az egyik az, hogy szerettem volna külön választani az írói életem a magánéletemtől, a másik pedig, hogy úgy gondolom, az emberek sokkal könnyebben megjegyeznek egy dallamosabb, különlegesebb nevet, márpedig a polgári nevem nem az.

A Sofia O’Brian név eredete igazából összetett. A Sofia név nagyon régóta tetszett, de csak ebben az angolos változatban. Így viszont nem anyakönyvezhető, ezért úgy voltam vele, hogy miért ne nevezhetném el így az első női karakterem. A vezetéknév pedig olyan dallamosan passzolt hozzá. A kettő együtt annyira megtetszett, hogy inkább magamra vettem és a szereplőm kapott más családnevet.


 Sok első könyves írónak gondolom többször is meg kellett birkóznia azzal a ténnyel, hogy a regényedét visszautasítják. Volt már veled ehhez hasonló, még rá nem leltél a Pitypang kiadóra? Ha igen ezeket hogyan élted meg?

Sofia: Természetesen én is találkoztam azzal, hogy a nagy kiadók nem állnak szóba első könyves írókkal. A többség nem is válaszolt, nem reagált a levelemre, de erre számítottam. Utánuk kerestem meg a kisebb kiadókat, akik közül már többen küldtek szerződést is, de egyik sem volt annyira szimpatikus, mint a Pitypang Kiadó ajánlata. A nagy kiadók elutasítása kezdetben nem ért váratlanul, a többedig negatív válasz pedig abba az irányba indított el, hogy csak azért sem adhatom fel. Így tovább mentem, míg meg nem találtam a Pitypangot.

Most egy olyan kérdést szeretnék neked feltenni, ami lehet kicsit meglepő lesz. Mert néhány ember, akinek ezt feltettem meglepődött. Szerinted van a Te történetedbe elrejtve titkos üzenet, amit akár akarva vagy akaratlanul is a sorok közt rejtettél el? Ha van ne mondd el mi, csak annyit, hogy számodra ez mennyire volt fontos, vagy miért fontos ezt átadni az olvasóknak?

Sofia: Nem feltétlenül tudatosan, de van. Szerintem szembetűnő üzenet, amit a két főszereplő kapcsolati dinamikájába rejtettem bele. Nem fejtem ki, hogy pontosan mi ez, de azért ennyire fontos számomra ez a téma, mert nagyon is hangsúlyos társadalmi probléma a mindennapjainkban. Fontosnak tartottam átadni az üzenetet, miszerint vannak olyan kapcsolatok, ahol a józanésznek kell diktálnia és nem az érzelmeknek.

Azt tudjuk, hogy romantikus zsánerben írsz, de milyen zsánerben szeretsz olvasni? Ki a példaképed az írók közül, ha van ilyen és miért őt mondanád?

Sofia: Nem mondanám az írásomat kifejezetten romantikus műfajnak, leginkább azért került ebbe, mert a többi zsánerbe sem illik klasszikusan bele. A könyvben keverednek a műfajok, szerintem ez teszi színesebbé a történetet.

Olvasni romantikus könyveket olvasok ugyan, de azokból is azokat szeretem inkább, amikben több minden keveredik.

Kifejezetten szeretem Karády Anna könyveit, főként azért, mert az ő írásai tudást és történelemismeretet is adnak, nem csak fantasztikus történeteket.

 A fülszöveg alapján az első regényed egy elég kemény témát dolgoz fel ha jól értelmeztem. Főleg azért mert itt nem csak egyszerű utálják egymást és sima ellenségeskedés van benne érzéseim szerint. Hanem sokkal mélyebb titok is. Honnan jött ez az ötleted, hogy pont ezt a témát boncolgasd?

Sofia: A küzdősport egy erőszakos világ, mégis fontos, hogy az ember meg tudja védeni magát. Ez a téma mindig is közel állt a szívemhez, noha eddig még soha nem volt rá annyi időm, amennyit szerettem volna. Ezért inkább a képzeletemben, a történetemben kapott nagyobb színteret, hamár a valóságban nem tudott.

Emellett az erőszak egy olyan dolog, ami ellen harcolni kell és kiutat kell találni belőle. Szerettem volna megmutatni azt, hogy azok számára is lehet menekvés, akik ilyen világban nőttek fel.

Milyen fogadtatásra számítasz az olvasók részéről? Véleményed szerint mennyire fogod bírni a negatív építő véleményeket?

Sofia: Az előzetes vélemények alapján úgy gondolom, hogy az olvasók többsége izgalmasnak és érdekesnek fogja tartani az én világomat, de tudom, hogy nem mindenki érzi magát komfortosan egy küzdősportos történet olvasása közben.

Ha építő jellege van a negatív kritikának, szívesen meghallgatom, ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy az írásom nem tetszhet mindenkinek. Az építő kritikára figyelek, igyekszek hasznosítani, a rosszindulatú megjegyzésekkel pedig nem érdemes foglalkozni.

 Látom, hogy nagy erőfeszítést teszel a marketingbe is. Sőt többször is találkoztam már fizetett hirdetéseiddel. Mivel te is kezdő író vagy így gondolom nehezen is kezdted el a marketinget. Szerinted mi az, ami egy reklámnak tartalmaznia kell? Mi az ami kevés és mi az ami túl sok?

Sofia: Ez egy nehéz kérdés, főleg mivel a marketing nagyon távol áll tőlem. A közösségi média használata inkább teher, a reklámozással való foglalkozás nagyon sok időt vesz el az írástól. Tudom, hogy fontos foglalkozni vele, ugyanakkor leginkább csak próbálkozok, egyáltalán nem értek hozzá. Emiatt nem igazán tudom megmondani, mit kell tartalmaznia egy reklámnak, próbálom a megérzéseimet követni.

 Amikor szabadok leszünk címet adtad az első könyvednek. Amihez gratulálok. És a borítója is csodaszép és sejtelmes. Amikor elkezdted írni Sofia és Noah történetét alapból ezt szeretted volna neki, vagy ez többször is átalakult az alaptörténetük?

Sofia: Azt tudtam az elejétől fogva, hogy ők egy ellenséges kapcsolatból válnak majd szerelmesekké, de kezdetben nem volt közös múltjuk. Első körben úgy gondoltam, hogy a húszas éveikben találkozzanak először és akkor váljanak ellenfelekké, de később jobbnak láttam, ha sokkal régebbre nyúlik vissza az ő kapcsolatuk. Így sokkal jobban meg tudtuk ismerni őket és a motivációik is értelmet nyertek, sokkal mélyebb érzéseket tudtam így átadni nekik.

Sajnos az interjú végére értünk, de még lenne számtalan kérdésem, mégis utoljára ezt tenném fel neked. Ha lehetne 3 kívánságod, ami valóra válhatna akár irodalom terén is, mit kívánnál?

Sofia: Elsőként azt, hogy nem kelljen marketingtevékenységet folytatni, had írjak anélkül. Úgy érzem, a közösségi médiában nem tudom átadni a könyv mélységét és valódi lényegét. Másodikként egy csoda lenne a kívánságom, mely szerint a gondolataim gépelés nélkül kerülhetnének papírra. Ezzel sokkal gyorsabb lenne a történetalkotási folyamat, hamarabb az olvasókhoz kerülhetne az, ami bennem van.

Harmadikként azt kívánnám, hogy minden bennem megszületett történet, könyv formát ölthessen, hogy a karaktereim és világaim ne csak engem tegyenek boldoggá, hanem minél több olvasómat is.

Köszönöm szépen neked a beszélgetést. Remélem még a későbbiekben hallunk rólad és még lesz alkalmam veled beszélgetni.

2024 adventi naptár 6.

Mikulásváró




Mindjárt itt a Mikulás,
Szakállából havat ráz.
Puttonyában cukor, dió, mogyoró,
De csak az kaphat belőle, aki jó.

Zsuzska, Ferkó, Pali, Peti
Mind az ablakot lesi.
Jön-e már a Télapóka?
Tele lesz-e a kis csizma?

Csoki, cukor, mogyoró,
Jó, hogy jöttél Télapó!

K. Kormos Noémi: Az utolsó karácsony


Az öregember szelíd mosollyal az arcán nézte a családját. A már nagymamakorú lányait, az anyává érett unokáit, és a dédunokákat, akiknek a szemében az ünnep öröme csillogott, és az ajándékbontás izgalma pirosra festette az arcukat.

- Ide nézz, Dédipapa! Mit hozott nekem a Jézuska! – mutatta ajándékát a legnagyobb dédunokája.

- Látom, csöppem – mosolygott az öreg.

- De Dédipapa! Ne mondd nekem, hogy csöppem, én már nem vagyok csöpp! Én már nagylány vagyok! Szeptembertől iskolába fogok járni! – kérte ki magának a kislány, de azért átölelte dédapja nyakát, és egy cuppanós puszit nyomott az arcára, majd máris fordult vissza a karácsonyfához, hiszen alatta még sok-sok csomag várt arra, hogy az apró kezek kibontsák.

Az öregember a gondolataiba merült. Megszűnt körülötte a világ, nem hallotta a fel- felhangzó örömkiáltásokat, a nevetést. Rég elmúlt, letűnt idők képei jelentek meg a szemei előtt. Istenem, amikor még a lányai álltak meghatódva a feldíszített karácsonyfa előtt. Ő meg a feleségével izgatottan várták, vajon tetszenek-e majd az ajándékok? Még most is elmosolyodik, ha arra gondol, hogy a lányok soha nem voltak hajlandóak segíteni a karácsonyfa díszítésében. Nekik még nagylány korukban is a „Jézuska” hozta a fát. Inkább a konyhában segédkeztek, amikor már túl nagyok voltak ahhoz, hogy moziba menjenek, amíg a szülők előkészítik az ünnepet. De a karácsonyfát csak akkor voltak hajlandóak megnézni, amikor csilingelt a csengő, jelezve: a Jézuska megérkezett.

Micsoda karácsonyok voltak! Mind más. Csak egyben volt mindegyik azonos: náluk valóban a szeretet ünnepe volt. Éjszakába nyúló társasjátékozások, kártyázások. Soha nem az számított, mekkora az ajándék forintosított értéke. Az együtt töltött idő volt az, ami megfizethetetlen. Igen, volt olyan, amikor ajándékra sem futotta, máskor meg „gazdag volt a Jézuska”. Ám a család összetartozását, az együttlét örömét nem ronthatta el soha, ha kevesebb csomag került a fa alá.

Már nagyszülők voltak, amikor úgy határoztak a feleségével, hogy családi házba költöznek. Legyen helye az egyre bővülő családnak! Még akkor is, ha évente egyszer, vagy kétszer tudtak mind egyszerre összejönni. Azon a karácsonyon nem volt gazdag Jézuska. Az új ház minden fillért elvitt. Épp csak egy tábla csoki jutott a felnőtteknek, és csak az unokák kaptak „igazi” ajándékot. Ám a felesége akkor is tudott meglepetést szerezni: a ház lépcsőkorlátját hatalmas piros szalaggal kötötte át, jelezve azért a Jézuska most is gondolt ám mindenkire, csak épp előbb hozta meg a felnőtteknek azt, amire már oly régóta vágytak. Évek teltek-múltak, jöttek sorban az unokák, dédunokák, a család egyre bővült, már alig fértek el a hatalmas nappaliban. A gyerekek többször felajánlották, hogy most már legyen inkább náluk az ünneplés, az egyik nap egyiküknél, másik nap a másikuknál, ne az idős szülők fáradjanak a vendéglátással. De ők a feleségével sokáig hallani sem akartak a dologról: a karácsony csak akkor az igazi, ha együtt van a család! Aztán épp három éve, karácsony előtt történt, a felesége szervezete nem bírta tovább. A lélekben örök fiatal asszony elköltözött abba a világba, ahol már nem fáj semmi. Csak neki maradt meg a kínzó fajdalom. A szíve kettétört. Hiába voltak körülötte a gyerekei, unokái, az ő élete már soha nem lehetett többé teljes. Ahogy a karácsony fénye is megkopott, a csilingelő gyermekkacajok ellenére is.

A nagyobbik lánya lépett hozzá, és hátulról átölelte a nyakát:

- De elgondolkodtál, Apukám!
- Hiányzik anyátok…
- Tudom, hidd el, nekünk is. De biztos vagyok benne, hogy itt van velünk, és egyáltalán nem örülne, ha azt látná, hogy te csak itt búslakodsz.
- Nem búslakodok – paskolta meg a lánya kezét az öreg. – De te meg ne velem foglalkozz, a családodra figyelj! Jó lenne, ha mindig így együtt maradnátok...
- Az bizony tényleg jó lenne. De hát… az is isteni csoda, hogy sikerült így összehozni most ezt a karácsonyt. Sokan vagyunk már, nagy a család, mindenkinek van másfelé is kötelezettsége, és akkor még a földrajzi távolságról nem is beszéltem.
- Tudom, meg is értem – bólintott az apja – csak olyan nehéz belegondolni, hogy ha már én se leszek, szétszéledtek ti is… - s az öreg szemében, szinte láthatatlanul megcsillant egy könnycsepp. – Csak azt ígérjétek meg, hogy mindig jó testvérek maradtok! Hogy mindig megmaradtok egymásnak.
- Ne aggódj, Apukám! Vigyázunk egymásra mindig is. Jó munkát végeztetek Anyucival. De az elmúlásról szó se essék!
- Miért? Mit gondolsz, hogy én majd örökké élek? – mosolyodott el az öreg.
- Nem örökké, de száz évet ígértél, és attól még igencsak messze vagy.
- Elfáradtam, kislányom. Ha anyád még élne…

Erre már nem lehetett mit mondani.

A délután gyorsan eltelt. Kora este a gyerekek csomagokkal felpakolva indultak haza. Kiürült, elcsendesedett a ház. Csak a kisebbik lánya és a veje maradt vele, akik a téli szünetet a szülői házban töltik.

- Apukám, kérsz még valamit vacsorára? – kérdezte a lánya
- Jaj, dehogy kérek! Ennyit enni… Inkább elüldögélek még egy kicsit a szobámban, aztán majd lefekszek, ti csak végezzétek a dolgotokat – azzal magára húzta az ajtót, kényelmesen elhelyezkedett a fotelban.

Hamarosan újabb emlékek törtek fel benne. Emlékek egy szőke tizenéves lányról. Amikor először meglátta, már akkor eldöntötte: ez a lány lesz a felesége. És az is lett. Micsoda szerelem volt az övék! No, nem mentes sok-sok vitától, de mindketten tudták, az ő szerelmük a mennyben köttetett. Nagyon szerettek táncolni. Nem sokkal az esküvőjük után, az első bálon, amikor épp egy vén keringő dallamára táncoltak, a fiatalasszony hozzá simult:

- Így szeretnék majd egyszer meghalni. Keringőzés közben.
- Beszélsz hülyeséget – húzta el a száját. – Tudod, hogy nem szeretem, amikor ilyeneket mondasz.
- Pedig komolyan gondolom! A karodban ringatózva. De szép is lenne! Ígérd meg, hogy ha majd eljön az idő, táncolva megyünk el!

Hol van már az a bál? És hol van az a lány? Néha úgy érzi, egy örökkévalóság telt el, amióta a felesége meghalt. És még csak a régi ígéretét sem tudta betartani. Infúzióval, csövekkel a testében, a feleségének már a lélegzetvétel is nehéz volt, nem a tánc. Hatvan évet éltek le, jóban, rosszban. Amikor a felesége elment, kicsit vele halt ő is. Már nem volt miért élnie. Nem így tervezték az elmúlást, Úgy gondolták, hogy egy este majd szépen lefekszenek, s majd kéz a kézben elalszanak – örökre. Álom, édes álom! Ám a valóság zord volt és kegyetlen. Elragadta tőle azt, akit mindennél jobban szeretett. Sokszor kívánta: bár ő ment volna el előbb. Vagy legalább egyszerre, ahogy tervezték.

Úgy érezte, most már tényleg nagyon elfáradt. Annyira, hogy az ágyig sem volt kedve elmenni, úgy gondolta szundít egy kicsit a fotelban. Lehunyta a szemét, és várta az újabb parttalan álmot.

A lánya nyitott be, hogy jóéjt puszit adjon az édesapjának.

- Jaj, ne! Apukám, ne! – kiáltott fel, amikor meglátta, hogy az apja kezei ernyedten lógnak a fotel oldalán.

Ám az öreg ebből már semmit se látott, hallott. Csak azt a régi, szőke lányt látta a már csaknem elfeledett időből:

- Meddig kell még várnom rád? Ugye tudod, hogy adós vagy még egy tánccal? – mosolygott a lány.

Az öreg, maga sem tudta, hogyan, de hirtelen már a lány előtt állt, akinek ragyogó szemében az öröm könnye csillant.

- Mehetünk? Oly rég vártam már rád! – ölelte át rég nem látott kedvesét. - Ne aggódj! Meglesznek. – tette hozzá, mert pontosan tudta, hogy a férfit a családja iránti aggodalom még mindig visszatartja. - Tényleg jó munkát végeztünk – azzal megfogta a férje kezét, és vezette át, abba a sejtelmes, csodálatos világba, ahol a lelkek egybeforrnak, és ahol újra felcsendül a vén keringő dallama, és ők boldogan keringőztek, most már örökkön örökké.

2024. december 5., csütörtök

2024. adventi naptár 5.

Erica Wade
Ünnepre várva!



Havas tájakon vagy zöldellő dombokon,
Forró sivatagban, vagy esős trópuson,
Mindenki örül, hisz eljött a nap,
Gyorsan, egy szemvillantás alatt.

Barát, vagy ellenség? Mindenki pihen.
Megáll a világ, oly lassan, oly hirtelen.
A szívünk egyszerre dobban,
Hol gyengéden, hol egyre jobban.

Valami más, ez nem olyan mint máskor,
Tisztább a lelkünk, szeretve táncol.
Öleljük egymást, öleljük magunkat,
A béke formálja szépre szavunkat.

Egy csöppnyi boldogság, egy kis szeretet,
Áthidalja a legzordabb teleket.
Vártuk, hogy a szívünket kitárjuk,
Minden napra, minden percre ezt kívánjuk.

Erica Wade
Ünnepekre várva


Minden év elejével újra és újra lassan elhalványodik az ünnep hangulata, ahogy haladunk az év hónapjain és hajtjuk a mindennapok feladatait.

Aztán ahogy közeledik az év vége, néhányunkban még felszínre tör az emlék, hogy miért is ne lehetne egy kis csodát teremteni.

Lelkünket már az ősz felkészíti arra, hogy van a világon más is ami fontos, ami számít. Magunkra húzzuk láthatatlan ünneplő ruhánk. Kell a lágy zene, a gyertyafény és a csillogás. Kell a társaság, a beszélgetések és a céltalan séták az esti fényben.

Így várom én csendben belül a varázst.

Otthonunkat lassan a várakozás díszletébe öltöztetem, mindezt könnyedén, szabadon. Már nem a szabályok, megfelelés és a szokások hatják át ezeket a napokat. Mi vagyunk. Az a kis család, aki lelkesen megy meglepetést vásárolni azoknak akik fontosak.

Amikor hazaérünk, mint a gyerekek rejtegetjük el az ajándékokat. Tudva azt, hogy mindannyian ezt tesszük. Az érzést, a hangulatot azt hiszem átadtam nekik. Mert milyen jó a hazatérés egy munkanap után, a meleg vanília puding illatára. Az esti közös vacsorákkal egybe fűzött beszélgetésekre. Ahol nyugalom van, megértenek és szeretnek. A legmélyebb részén dobban a szívem, amikor felnőtt gyermekemmel mehetek el egy forró italra, ahol megengedi magának, hogy újra kis gyerek legyen. Megéljük a pillanatot a napokat. Nem sietünk, mert tudjuk, hogy az év legszebb időszakában járunk. Átéljük az ünnep valódi értékét a várakozást. A csodát ami bennünk él, és ebben az időszakban előássuk azt ami mindig bennünk, velünk lehetne.

Bárcsak így élnénk az év mindennapján… Mert mélyen belül tudjuk, hogy így lenne jó. Kicsit lassabban, odafigyelve átélni a szeretet pillanatait. Értékelve a pillanatot és a gyertyafényét.






2024. december 4., szerda

2024 adventi naptár 4.

Juhász Henrietta: Karácsonykor


Karácsonykor minden csupa várakozás,
készülődés alatt megy a vágyakozás.
Díszbe öltöztetjük fel a lakást,
égősor, girland fokozza a hatást.

Karácsonykor legyen mindenki otthon,
család, rokonság együtt vigadjon.
Egybe gyűlnek ekkor kicsik s nagyok,
kihalnak az utak s az utcasarok.

Karácsonykor elkészül az estebéd,
kanalazzuk az ünnepi halászlét.
Lakománk az egészben sült sügér,
bejgli, mézeskalács, apró sütemény.

Karácsonykor angyali zeneszóra,
dekoráció kerül a fenyőfára.
Csengőszóra jön a kis Jézuska,
megkapjuk az ajándékainkat ma.

Karácsonykor mindenki átszellemül,
csordultig telik imádattal szívünk.
Megoldódik az összes konfliktus,
a rossz szokásainkat hátrahagyjuk.

2024. december 3., kedd

2024. adventinaptár 3.

E. M. Miller:
Eljött az ünnep


Eljött az ünnep,
Amit oly nagyon vártunk.
Karácsony illata lengi be
A házat.
Karácsonyfa, csengettyűszó,
Ajándékok. Mind-mind
Rád várnak.

Bandi farkas karácsonya


Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciástengeren innen, és azon túl, a kerekerdő közepén élt Bandi, a farkas, az erdő többi lakója, valamint Jojó, az erdő tündére. Szomorúság járta át az erdő egyik lakójának a szívét, pedig egyre jobban közeledett karácsony napja. Keresték a farkast, mert napok óta nem látták őt, pedig mióta kibékültek és jóban vannak, hozzájuk nőtt, nem tudtak volna nélküle egy napot sem eltölteni többé. Tanakodtak, hogy mitévők legyenek. Néhány perc gondolkodás után úgy döntöttek, felkeresik a farkast. Épphogy elindultak, szállingózni kezdett a hó.

A házhoz érve megtorpantak, mert üres csendesség ölelt körül mindent. Kopogtattak az ajtón, kiabálták a farkas nevét, de Bandi egyikre sem válaszolt. Őzike és nyuszika összenéztek, majd az őz a fejével biccentett egyet és a nyúl után szökkent. Megálltak az ablaknál, és a nyuszika az őz hátára ugorva benézett az ablakon. Amit odabent láttak, attól elszomorodtak. A farkas az asztalnál ült, lehajtott fejjel, búsan. Őzike és nyuszika gyorsan beszámoltak a többieknek arról, amit láttak. Tanakodtak az erdő lakói, hogy mitévők legyenek, és azon is elgondolkodtak, hogy a farkasnak vajon mi baja lehet? Míg tanakodtak, a három kismalac a fejéhez kapott és felkiáltott:

Remek ötletünk támadt! Keressük meg Jojót, az erdő jótündérét! Senki sem ellenkezett, helyeslően bólogattak, és útnak indultak, hogy megkeressék a jótündért. Jojóra nehezen találtak rá, jócskán az erdőn kívül repkedett, miközben karácsonyi dalokat énekelt. Egyszerre kiabálták a tündér nevét.

Jojó, Jojó! Kellett egy kis idő, mire a tündér meghallotta a nevét. Nagy mosollyal az arcán szállt le közéjük.

Baj van? Olyan riadt arcot vágtok. Nyuszika lépett előrébb.

Jaj, kedves Jojó, nagy baj van! Napok óta nem láttuk Bandit, a farkast, így hát mind elmentük hozzá. Kopogtattunk, a nevét kiabáltuk, de egyszerűen süket fülekre talált minden próbálkozásunk. Aztán benéztünk az ablakon, és ott ült az asztalánál, lehajtott fejjel, búsan. Nem volt más ötletünk, mint az, hogy megkeressünk téged.

Vajon, mi történhetett vele? – töprengett a tündér. – Helyesen tettétek, hogy megkerestetek. Jól értettem, hogy rég voltatok nála? Bólogattak az állatok. – Bizony, bizony, én is rég jártam nála – esett gondolkodóba a tündér. Percekkel később vidáman felkiáltott. Az állatok ijedten kapták fel a fejüket. – Tudjátok mit? Napokon belül itt a szeretet ünnepe, a karácsony. Biztos vagyok benne, az bántja, hogy rég nem kerestük őt. Nem szóltak, csak néztek rá, igazat adtak neki. – Gyertek, segítsetek nekem kiválasztani az erdő legszebb fenyőfáját.

Mind elindultak, hogy megkeressék. Körbe-körbejártak, míg az erdő legvégén ott állt a világ legszebb fája. Örömük nem tartott sokáig, az arcukról a mosoly hamar leolvadt. A fa megvolt ugyan, de nem volt mivel feldíszíteniük. Gondolkodóba estek, hogyan díszítsék fel a fát. Jojó egy pálcaintéssel megoldhatta volna, de hirtelen egy remek ötlete támadt. Szó nélkül felemelkedett és elrepült. Az állatok döbbenten néztek utána. Tanakodtak, vajon hova repült el ilyen váratlanul a tündér. De nem telt el tíz perc, Jojó máris visszaérkezett, és sok-sok dolog volt a kezében. Papírt, ragasztót, festéket hullatott eléjük.

Az az ötletem támadt, hogy mi készíthetnénk díszeket a fára! Minden kisállat arca felderült, és azonnal neki is álltak a munkának. Csináltak színes gömböket, aranyhajú angyalkákat, több színben játszó boákat, fából készült régi időket idéző díszeket. Mire sötétbe borult a táj, elkészültek a díszek, ettől boldog és elégedett mosoly jelent meg az arcokon. Elkezdték felrakni a fára, ebben a mókus nagy segítséget jelentett, mert fürgén, gyorsan fenn termett a fán, így a magasba is rövid idő alatt feljutottak a díszek. Végül a bagoly és a gerle, közösen emelte a magasba a csúcsot, és ezzel az összes általuk készült dísz a helyére került. Ám adódott egy újabb probléma: a feldíszített fát valahogy el kellett juttatni a búsuló farkashoz. Jojó előkapta a varázspálcáját, suhintott vele egyet, és a fa kiemelkedett a földből, majd előttük lebegve elindult a Bandihoz vezető úton. Hogy izgatottságuk és örömük még nagyobb legyen, szállingózni kezdett a hó.

Amikor a ház közelébe értek, Jojó előre repült és bekukucskált az ablakon. Szomorúan látta, hogy a farkas továbbra is búsan ül az asztalánál. A többiek felé fordult.

Bánatosan ül az asztalnál most is. Az lenne a legjobb, ha karácsonyi dalt énekelve meglepnénk őt.

Az erdő lakói helyeslőn bólogattak. Jojó meglendítette a pálcáját, és a feldíszített fa ismét lebegni kezdett, közben hangosan énekelve mind elindultak utána. Épphogy elérték az ajtót, amikorra már sűrű pelyhekben hullott a hó. Bandi farkas az ajtaja előtti motoszkálásra, és az ismerős hangokra felkapta a fejét. Másodpercekkel később meglepetésére kinyílt az ajtó és egy feldíszített, lebegő fenyőfát pillantott meg. Nagyon meglepődött, amikor a fa után sorban beléptek a barátai. Bandi felugrott, a szíve nagyot dobbant, a bánat, amit eddig érzett, elillant.

Drága barátaim, hát mégis eljöttetek? Azt hittem, elfelejtettetek engem! Összenéztek az állatok, és mindnyájan elszégyellték magukat, mert igaza volt az ordasnak, rátapintott a lényegre; hetek óta rá sem néztek.

Igazad van! De nem felejtettünk el téged, és megvolt az oka, hogy nem jöttünk, hidd el! – Igyekezett Jojó jóvá tenni a dolgot. – Pár nap és itt van a karácsony, a szeretet ünnepe. Erre készültünk a többiekkel.

Bandi felnézett, az arca felderült. Hát erről van szó? Mi másról. Felállt, és kezet fogott a többiekkel. A feldíszített fa a kandalló elé került, amelyben Jojó egy suhintással lángot lobbantott, így hamarosan kellemes meleg lengte be a szobát. Ki tudja honnan, szépen becsomagolt ajándékok kerültek a fa alá, és mire elcsendesedtek az ajándékbontás után, terített asztal várt rájuk, sok finom falattal. – Köszönöm nektek ezt a mai estét. Azt hittem, elfelejtettetek, mert megint rosszat gondoltatok rólam. – Ezt örökre felejtsd el! – kiáltották egyszerre. – Igazatok van! Nincs is nagyobb öröm annál, hogy valakinek ennyi igaz barátja van, akikkel minden örömét, bánatát megoszthatja. Mire a karácsonyi bulinak vége lett, méteres hó lepte el az erdőt.



2024. december 2., hétfő

2024 adventi naptár 2.

Bombicz Judit - Karácsony


Hamarosan itt a tél,
karácsony is közeleg.
Hóesés és ajándékok,
várja már sok kisgyerek.

Itt a korcsolya, a szánkó,
apa nevetve húzza már.
Körülötte száll a porhó,
otthon minket anya vár.

Az ajtón belépve megérzem,
a konyhában mézeskalács készül.
Az ünnep előtt a lakásunk,
napról napra jobban szépül.

Forró, fahéjas kakaó,
sütemények illata száll.
Karácsonyi torta készen,
a ház illatfelhőben áll.

Szeretem a telet nagyon,
s kedves ünnepem, a karácsony.
Azt kívánom, hogy mindenki
legyen boldog, a világon!

Sütő Éva: A gyermek védelmében

Sütő Éva: A gyermek védelmében Műfaj: Valós történet Kiadó: Helma kiadó Oldalszám: 128 oldal Megjelent: E-könyv, hamarosan nyomtatottan is...