Rebeca Green:
Mennyből az angyal…
„Mennyből az angyal
Leesett farral.
Pásztorok! Látjátok?
Piros bugyikája
Lifeg a nyakába’.
Lássátok! Lássátok!”
– Amber! Most komolyan? – nézett rá szigorúan Logan nagyapa a hétéves kislányra. – Kizárt dolog, hogy ezért a dalért kapj bármilyen ajándékot a Jézuskától!
– De papi! Nincs is Jézuska meg Mikulás se, meg húsvéti nyuszi se! Ezt már a dedósok is tudják! Különben is, ott van az összes ajándék a fa alatt! – nevetett Amber és már rohant is a feldíszített fenyőfához.
– Kisasszony! – csattant Cintia nagyi hangja. – Ülj vissza a helyedre! Addig nincs ajándék, amíg valami szépet nem énekelsz vagy verselsz, úgy, mint a többiek! És most türelmesen megvárod, amíg a testvéreid szerepelnek!
– A franc egye meg! – dünnyögte az orra alá Amber mérgesen. – Egy hétig tanultam a dalt, én magam írtam a szövegét, szerintem tökre vicces! De itt mindenki olyan komoly ma!
Végszóra megérkezett Alfonz és Leon fáradtan, de boldogan, hogy végre a családdal ünnepelhetnek. Az öt éves Anna délelőtt elesett az udvaron, és be kellett vinni röntgenre. Még úgy is két órát töltöttek a sürgősségin, hogy Leont felismerték, és mindenhol előrevették őket. Legalább ennyi előnye van annak, hogy ismert színész. Anna lábát be kellett gipszelni. A két apuka, Leon és Alfonz rosszabbul viselték az egészet, mint maga Anna, aki boldog mosollyal az arcán választott egy rózsaszín gipszet magának, és ott helyben kért is rá egy szivecskés rajzot a doktor bácsitól, akinek megígérte, hogy ha megnő, majd feleségül megy hozzá.
Lui és Albert, a tízéves nagyfiúk komolyságával kérdezték ki aprólékosan mindenről Annát, aztán megállapították, hogy semmi nem változott a kórházban. Velük is minden ugyanígy történt két éve, amikor a születésnapi partin leestek a lóról. Csak nekik a kezükre került gipsz.
A szintén ötéves Lili viszont csak pityergett az óriási fotelben, szomorúan.
– Mi a baj, csillagom? – lépett hozzá Alfonz.
– Én is akarok olyan szép rózsaszínt a lábamra, apuci! – mutatott hüppögve Anna gipszére.
– Ne butáskodj! A te lábadnak semmi baja, és örülj neki! Annának fájt ám, amikor elesett! Meg az is, amikor vizsgálta a doktor bácsi! – próbálta Alfonz vigasztalni a kislányt.
– De én akkor is akarok olyat! – ment át hisztibe Lili.
Barbara, Leon anyukája elmosolyodott. Neki már megszokott, mondhatnánk, hogy mindennapos volt Lili hisztije, Amber vadsága, Anna szertelensége, ami miatt a legtöbb balesetet elszenvedte. Szerencsére a fiúk már kezdtek kinőni ebből az időszakból, ám vészesen közelgett a tinédzser kor!
Soha nem gondolta, hogy annak ellenére, hogy az egyetlen fiacskája meleg, mégis lesz öt unokája. Na jó, ebből kettő az, ami igazság szerint Leoné, a másik kettő Alfonzé, Amber meg jött, mint egy kis hurrikán, és maradt! Soha nem unja meg a gyönyörködést bennük!
– Család! Család! – rohant be a nappaliba a két fiú. – Leon apu mindjárt kezdődik a tévében! Menjünk gyorsan a moziszobába! Ott nézzük meg!
– Most komolyan a Spartacust akarjátok nézni karácsonykor? – csodálkozott el Henrik nagypapa, de akkor a gyerekek már elviharzottak a szomszédos szobába, ahol egy mozivászon nagyságú kivetítőn csodálhatták Leon aput. Újra és újra! Minden alkalommal, amikor valamelyik filmjét vetítették a tévében.
Végül Logan és Henrik áldozta fel magát, és tartott az unokákkal.
– Anyuci, hol van a málnás habcsók? Még volt a hűtőben, amikor elmentünk Annával! – nyűgösködött Alfonz, és közben már csak a feneke lógott ki a hatalmas hűtőszekrényből.
– Édes gyerekem, rosszabb vagy, mint az összes unokám együtt! – nevetett Cintia. – Egyébként Amber megtalálta és felfalta!
– Már megint? – döbbent meg Alfonz. – Komolyan, az a lány több édességet eszik, mint én!
– De rajta legalább nem látszik, kisfiam! – simogatta meg Alfonz kis pocakját az anyja.
– Na és? Akkor is én vagyok Leon Málnácskája, és akkor is szeret, ha van egy kis pocim! Ugye, szeretsz? – nézett élete párjára Alfonz.
– Imádlak, okoska! Nem csak szeretlek! És mivel a te boldogságodhoz hozzátartozik a málnás csoki, a málnás süti, a tejszínhabos málna és a többi, annyit eszel belőle, amennyit akarsz! Csak boldog legyél! – csókolta meg Leon.
Az évek múlásával megszokottá vált a házban, hogy nem csak a nagyszülők, de Leon és Alfonz is nyíltan kimutatták az érzelmeiket. Erre ösztönözték a gyerekeket is, meg az őszinteségre.
Mire vége lett a filmnek, a két nagymama megterített a karácsonyi vacsorához. Alfonz és Leon is átöltöztek, meg persze kicsit megszeretgették egymást, mert a vonzalmuk pont olyan erős volt még ma is, mint közel tizenöt évvel ezelőtt, amikor egymásba bolondultak.
Mire ők is leértek az emeletről, Barbara egy újabb tál málnás habcsókot varázsolt elő – a kamra mélyéről.
A két nagymama már nagyon rutinosan dugta el a későbbre szánt süteményeket a konyha különböző pontjain. Talán azért voltak ilyen sikeresek, mert Alfonz, ha tehette, messze elkerülte a konyhát, Leon viszont nem volt különösebben édesség-imádó. A gyerekek meg még nem nőttek elég nagyra, hogy lássák, mi van a legfelső polcokon.
– Apuci, te vagy a legszebb a világon! – ölelte át Leont Amber. – De Alfonz apu meg a legokosabb! – bújt a másik apucijához is a kislány, abban reménykedve, hogy már elfelejtődött a kissé csáléra sikeredett karácsonyi éneklése.
– Mit csináltál már megint, te boszorkány? – nevetett Alfonz, aki rögtön átlátott Amberen.
– Én??? Semmit, apucik! Tényleg! Csak karácsony van, és gondoltam, hogy megsimizlek titeket is! – színészkedett a kislány igen tehetségesen, ahogy azt már többször megállapította a család a háta mögött.
A két fiú ekkor már a térdét csapkodta a nevetéstől.
– Na, úgy látom, lesz miről beszélgetni a vacsora után! – nézett Amberre Leon, de alig bírta visszatartani a nevetését, ugyanis tökéletesen hallották a kissé átköltött Mennyből az angyalt, amikor megérkeztek.
Vacsora után átvonultak a nappaliba, ahol már alig fért a rengeteg ajándék a fa alatt.
Idén a két nagymamán volt a sor, ők osztották ki az ajándékokat, miután mindenkinek adtak valamilyen feladatot. Alfonznak rendszerint énekelni kellett, mert olyan fahangja volt, hogy dőltek a nevetéstől, amikor belekezdett a nótázásba. Leon mindig készült valami különleges karácsonyi verssel, a nagypapák kis történeteket meséltek a gyerekekről meg a korábbi karácsonyokról. A nagyfiúk az idén megvesztegették a két nagyit, hogy ők rappelni szeretnének. Bár nem voltak édestestvérek, valamint hat és fél nap különbséggel születtek, mégis teljesen úgy viselkedtek, mintha ikrek lennének. Lily természetesen Leonnal énekelt duettet, mint kétéves kora óta minden évben. Ők ketten abszolút hallással rendelkeztek a családban. Anna viszont a nagy komédiás volt, olyan rögtönzött beszédeket tartott, olyan történeteket talált ki, hogy sokszor a hasukat fogva nevettek rajta.
Amber feltűnően csendben ült Logan nagypapa mellett. Ilyenkor soha nem lehetett tudni, hogy valami újabb huncutságon töri-e a fejét, vagy megint azon jár az esze, amit egyszer hallott egy idióta szülőtől még az óvodában, hogy őt csak sajnálatból vette magához a család, hogy ne kerüljön nevelőotthonba. Annak ellenére, hogy ő is ismerte a történetet az anyukájáról, aki meghalt, amikor ő megszületett, és mivel ismerte jól Alfonz aput, ezért őt kérte meg, hogy vigyázzon a kislányára. Ez az egy mondat mégis mély nyomott hagyott a kis lelkében.
– Amber, te jössz! – szólt Barbara. – Olyan szép hangod van, annyira szeretném, ha énekelnél nekünk valami szépet!
– Most komolyan, nagyi! Olyan átlátszó vagy! – háborodott fel Amber, mire a család egy része igyekezett visszafojtani a kuncogását. – Sajnos, most pont olyan korban vagyok, hogy elfelejtettem a szép dalokat. De azért tudok egy másikat is, nem csak a Mennyből az angyalt! Ha akarod, azt eléneklem!
És már rá is zendített.
Kis karácsony, nagy karácsony
Kiszakadt a nagykabátom,
Ha az apu ezt meglátja
Fellógat a fenyőfára!
Kéjes vigyorral az arcán zsebelte be a nevetést, aztán arcára fagyott a mosoly, mert Albert megjelent a vadonatúj nagykabátjával, amit sajnos tényleg elszakított még előző nap.
– Az a szerencséd, hogy túlságosan nehéz vagy már ahhoz, hogy fenyőfa díszt csináljak belőled! – nézett rá szigorúan Alfonz, de a szája rángatózott a visszafojtott nevetéstől.
– Apuci, te verhetetlen vagy a tárgyalóteremben, de nem hiszem, hogy fel bírnál emelni akár csak öt centire is! – nézett rá Amber huncutul.
– Az lehet, hogy felemelni nem bírlak, kisasszony, de felküldeni a szobádba, azt simán megtehetem!
– Most komolyan? Karácsonykor? Még mielőtt megkapnám az ajándékaimat? – nézett rá felháborodva a kislány.
– Kompromisszumos megoldást javaslok! – szólalt meg Logan. – Amber megerőlteti magát, és vagy mond egy szép verset, vagy énekel valami olyan karácsonyi dalt, ami közben eszébe jutott már szerintem. Aztán megkaphatja az ajándékait. Ha nem, akkor felmehet aludni, és hátha mire reggel felébred, abban a korban lesz, amikor nem felejti el a szép dalokat!
– Na, ezt jól megkaptam! – durcáskodott Amber. – Egyik rosszabb, mint a másik!
– A kabátról sem feledkezzünk meg! – szólt közbe Cintia. – Mikor akartad elmondani?
– Hát nem a karácsonyi vacsoránál, az biztos! – válaszolta Amber, és Barbara már rohant is a konyhába – nevetni.
– Mit szólnátok egy közös énekléshez, hogy segítsünk Ambernek? – jött elő a végső megoldással Leon, és már ment is zongorához.
Csendes éj, szentséges éj!
Mindenek álma mély.
Nincs fenn más, csak a szent szüle pár
Drága kisdedük álmainál.
Szent Fiú aludjál,
Szent Fiú aludjál.
******
Éjfél elmúlt, mire elcsendesedett végre a ház. Végül Amber is megkapta az ajándékait, miután erőt vett magán, és hajlandó volt a családdal együtt énekelni.
– Szerinted olyan lesz, mint az anyja volt? – tette fel a nagy kérdést Alfonz és közben befészkelte magát kedvese karjai közé.
– Kicsit igen, kicsit nem – hangzott Leon diplomatikus válasza. – Próbálkozik, de gondolj vissza Luira meg Albertre, amikor hét évesek voltak, hát komolyan mondom, én nem is értettem, honnan jött belőlük az a sok kajlaság!
– Igaz. Aztán meg Amber a középső gyerek, és a pszichológus is mondta, hogy ez még okozhat gondot – tette hozzá Alfonz. – Főleg, hogy igazából az öt gyerek között ő van mindig egyedül.
– Talán a színjátszó csoport majd helyrebillenti az egoját egy kicsit – ásított egy nagyot Leon. – De azért ez a két karácsonyi dal, amit átköltött, az nagyon ott van a szeren! – kuncogott bele Alfonz nyakába, és halkan énekelni kezdte:
Kis karácsony, nagy karácsony,
Málnácskámat, megzabálom,
Nyelvecskéjét, szájacskáját,
Édes kicsi, babaháját…
Aztán már csak a sóhajtások, a halkan cuppanó csókok, lepkekönnyű simogatások finom zaja törte meg a karácsonyi éjszaka csendjét.
