Vasárnapi mesedélután I.

Tegnap eszembe jutott, hogy régen még gyermekkoromban volt nálunk otthon olyan, hogy mesedélután. Ezeket leginkább vasárnap tartottuk, hiszen akkor ért rá mindenki jobban. Az volt a pihenőnap. Ebből egy kis részt szeretnék visszahozni. Ezért úgy döntöttem, hogy minden vasárnap megosztanék veletek egy mesét, amelyet magyar író írt. Persze csak az engedélyükkel. Az új rovat címe pedig a Vasárnapi mesedélután lenne.

Az első ilyen mese a szívemnek nagyon kedves. Egy nyereményjátékon vettem részt Bombicz Judit írónő oldalán, ahol saját mesét nyertem. A mese különlegessége nem csak az, hogy nekem szól és rólam, hanem az is, hogy a lakóhelyemről írt látatlanban is. Gyermekként nagyon szerettem az erdőbe sétálni nagyapámmal. Ezért is áll hozzám közel ez a mese. Köszönöm Juditnak, hogy megírta, és most rajtam kívül Ti is olvashatjátok. Jó szórakozást!

 Bombicz Judit:

Moncsi és Tóni

Moncsi egy cserfes, olvasni szerető kislány volt. Szüleivel egy sűrű erdő mellett élt. Imádta a természetet, az állatokat. Volt is neki egy kicsi, fekete kutyusa. Apró termete miatt a Picúr nevet kapta. A kutyus sokat ugrándozott, szaladgált, de nagyon szeretett aludni is. Néha megkergette az erdő szélén ücsörgő nyuszikat, de soha nem távolodott el nagyon a háztól. Kivéve ezen a napon.

Moncsi amint reggel felébredt, máris Picúrt kereste. A lakásban nem találta sehol, ezért kiszaladt a kertbe és hangosan szólongatta.

- Picúr! Kiskutyám! Merre vagy?

Ezután csak fülelt, hátha meghallja a kutyus hangját vagy éppen apró lábainak dobogását, ahogy fut felé, de semmi hasonló nem történt. Moncsi kezdett kétségbeesni, hiszen Picúr még soha nem kószált el, soha nem kellett őt keresgélni, minden hívószóra megjelent kis gazdája előtt.

- Anya, nem láttad Picúrt? – kérdezte anyukájától, de sajnos tőle is nemleges választ kapott. Erre úgy döntött, bemerészkedik az erdőbe és ott is körülnéz, hátha valami baj történt a kiskutyával.

Felvette cipőjét, hiszen házi papucsban mégsem indulhatott útnak, majd kilépett a kertkapun és elindult az erdőbe vezető gyalogúton. Útközben nagyon figyelt mindenre. Megfigyelte a növényeket, bokrokat, gombákat, virágokat, nehogy a visszaúton esetleg majd elkeveredjen másfelé. Folyamatosan szólongatta kis barátját, de választ még mindig nem kapott sehonnan. Nem vette észre, hogy a sűrűből valaki figyeli és követi az úton.

- Jaj, Picúrkám, hová tűnhettél? – kérdezgette folyamatosan. Nagyon félt, hogy talán meg sem fogja többé találni a kis szőrgombócot.

Ment még néhány métert, amikor hirtelen ágreccsenésre lett figyelmes. Felkapta a fejét, fülelt, vajon honnan jöhetett a hang, de nem jött rá. Arra gondolt, inkább tovább indul, hátha pont a következő útkanyarulat után látja meg a kutyust. Ebben a pillanatban újabb ágreccsenést hallott.

- Hűha, ennek már fele sem tréfa. Valaki ólálkodik körülöttem.

Hirtelen nem tudta, hogy futni kezdjen vagy ne mutassa, mennyire fél. Inkább a másodikat választotta és tovább indult. Illetve tovább indult volna, ha nem állt volna előtte az úton valaki, aki őt bámulta. Ez a valaki nem volt más, mint egy aprócska manógyerek. Moncsi még soha életében nem találkozott erdei manóval. Igaz, más fajtával sem. Mindenesetre nagyon meglepődött, de a félelme valamiért hirtelen tova is szállt.

- Szia! Moncsi vagyok – mutatkozott be jólnevelten. – Te ki vagy?

A kis teremtmény végre kicsit közelebb lépett a kislányhoz, majd hirtelen elmosolyodott. Ettől úgy tűnt, mintha a szeplők az arcocskáján ide-oda ugráltak volna.

- Szia! A nevem Tóni. Erdei manó vagyok. Azóta követlek, amióta beléptél az erdőbe.

- Miért követsz engem? Ugye nem akarsz bántani?

- Dehogy akarlak bántani! – nevetett Tóni. – Az erdei manók nem bántanak senkit. Csak kérdezni szerettem volna valamit.

- Értem. Akkor kérdezz!

- Hallottam, hogy egy nevet kiabálsz folyamatosan. Azt kiabálod, Picúr. Ki az a Picúr?

- Ó, Picúr az én fekete, szőrmók kiskutyám. Amikor reggel felébredtem, nem találtam őt sehol. Még soha nem szökött el és most nagyon aggódom érte.

Tóni elgondolkodott kicsit, majd megszólalt.

- Teljesen fekete? Van valami ismertetőjele?

- Igen, van a hátán egy fehér folt. Láttad a kiskutyámat? Hol láttad, Tóni? Segítesz megkeresni?

- Hűha, ennyi kérdés egyszerre. Szóval igen, láttam a kiskutyádat. Megkeresni nem kell, mert tudom, hogy hol van. Nálunk van, a manókunyhóban. Amikor kergetett egy nyuszit, beszaladt az erdőbe. Nem figyelt eléggé és felsértette az egyik lábát. Nem tudott ráállni, annyira fájt neki. Amikor megtaláltam, egyedül sírdogált egy bokor alján. Szóltam apának, akivel hazavittük. Anya kitisztította a sebét és bekötözte. Most is ott pihen nálunk. Gyere, megmutatom!

Ezzel választ sem várva elindult az erdő sűrűje felé, Moncsi pedig azonnal követte. Alig várta, hogy újra láthassa Picúrt, a kis csavargót.

Amikor a manókunyhóhoz értek, a kislánynak tátva maradt a szája a csodálkozástól. A kunyhó valójában csak a neve volt a manólaknak, amit egy fa korhadt belsejében alakítottak ki. Ez egy emeletes, többszintes odúlakás volt, felszerelve mindennel, amire csak szükségük lehetett az itt lakóknak. Igaz, Moncsi nem tudott belépni, hiszen túl nagy volt hozzá, de az ablakokon bekukucskálva láthatta az egész helyet, amit a manó család nagyon lakájossá tett.

A manó szülők leültették a kislányt egy farönkre és kihozták az odúból a kiskutyát, aki az örömtől csak úgy ficánkolt a kezükben, amíg meg nem ütötte fájós lábát.

- Picúrkám, drága kiskutyám! Szabad ilyet csinálni? Elszöksz otthonról? – próbálta a kislány megdorgálni a kis szőrpamacsot, de annyira boldog volt, hogy újra láthatta őt, hogy nem ment neki a dolog. Nem tudott rá haragudni. Picúr érezte, hogy semmi baj és boldogan arcon nyalta kis gazdáját.

Moncsi köszönetet mondott a manócsaládnak, amiért gondjaikba vették a kiskutyát, majd elköszönt tőlük és elindultak Tóni vezetésével az erdő széle felé.

- Moncsi, szeretnék kérdezni valamit!

- Kérdezz, csak Tóni! Hallgatlak.

- Máskor is eljössz majd hozzánk? A manók között senkinek nincsen ember barátja. Én lehetnék az első. Ráadásul nagyon kedves kislány vagy. Szerintem jó barátok lehetnénk. Mit gondolsz?

- Ezen törtem én is a fejemet, csak nem tudtam, hogyan kérdezzem meg. Nem tudtam, hogy a manóknak szabad-e emberekkel barátkozni. Nagyon örülnék, ha barátok lehetnénk. Megmutathatnád majd nekem az erdőt, hiszen nagyon jól ismered.

- Megbeszéltük! Örülök, hogy ezentúl sokszor találkozhatunk majd. Picúr mindig érezni fogja, ha az erdő szélén várok rád és majd jelzi neked. Most már azonban mennem kell, itt vagyunk a kerítésetek előtt. Hamarosan ismét eljövök. Mire meggyógyul a kutyusod lába, addigra én is itt leszek. Rendben?

- Várni foglak, Tóni! Köszönök még egyszer mindent. Add át a szüleidnek is! Jó utat hazafelé!

Moncsi, karján Picúrral még sokáig integetett Tóni, az erdei manó után. Még akkor is, amikor már nem is látta a magasra nőtt fű között. Ezután megfordult, bement a házba, ahol aztán dédelgették a kiskutyát, amíg csak újra futkározni nem tudott.

Moncsi boldog volt, hogy a kiskutya előkerült, de azért is, mert rátalált egy új barátra. Egy olyan barátra, akivel nem büszkélkedhet mindenki és Tónival való barátsága elkísérte őt egész életén keresztül.

Bombicz Judit hivatalos oldala