Kép forrása: pexels.com
Juhász Judit vagyok, 34 éves, győri születésű. 14 éves koromban a magam szórakoztatására kezdtem meséket, kitalált történeteket írni. Később az egyetemi tanulmányok, majd a munka mellett nem igen jutott időm erre a hobbira, így az írás évekre háttérbe szorult. Lányom születését követően születtek ötletek olyan jellegű történetekre, amelyek emberi sorsokkal, főként női sorsokkal, testvérkapcsolatokkal, egészséges és bántalmazó női-férfi viszonyokkal, gyermekkori élmények felnőtt létre gyakorolt hatásaival foglalkoznak. Ezen történetek közül válogathat a tisztelt olvasó.
kép forrása: pexels.com
Juhász Judit: Rozmaringkulcs (részlet)
Bell alighogy kilovagolt a faluból, vágtába kezdett. Lovagolni Bálint tanította, de hamar ráérzett. Biztosan ült a nyeregben. Sarkát belevágta a ló oldalába, hajszolta az állatot. Ki akarta adni magából a dühöt, amely pillanatok alatt felgyűlt benne a hallottakra. Ezek a buta nők! Csak látnak valamit, amiről semmit nem tudnak, meg sem értenék, ha elmondaná nekik! Mit képzelnek magukról? Az edényfoltozó felesége sem írni, sem olvasni nem tud. Ha levelet kap, mindig az ő nénjéhez szalad, hogy olvassa el neki, de Berta sem különb. Két lánya van, az idősebbet addig engedte iskolába járni, míg megtanulta a nevét leírni, aztán nem engedte többet, pedig három háznyira van az iskola. Megpróbált a lelkére beszélni, de az csak magyarázta, mennyi a munka otthon. A fiatalabbat nagy könyörgésre engedte a negyedikig, pedig annak vágott az esze. Gyorsabban számolt fejben, mint Bell.
- Engedje elvégezni az ötöt, meg a hatot – kérlelte Bell – utána elvégezheti a városban a hetet, meg a nyolcat, onnan meg már szakmája lehet. Ha érettségit tenne, postáskisasszony is lehetne belőle!
- Menjen innen – zavarta el Berta – városba, mi!? Hogy aztán mindenféle alakkal összeálljon?! Megvan ennek már most a férje, a fődszomszéd fia. Majd lesz belőle tisztességes asszony. Nem köll ennek a könyvet bújnia.
Ezek kiabálnak rá tücsköt, békát, ezek, akik soha a falu határát át nem lépték még búcsúkor sem?! Arcát vágta a jeges levegő, hajfonata félig kibomlott, szeme könnyezett az indulattól és a hideg levegőtől. Nem is figyelte, már a birtokon is túllovagolt. Borsónak itt már lassítani kell, bármennyire is hajtotta volna feldühödött lovasa. A birtokig a kitaposott úton könnyen tudott vágtázni, itt a ló is térdig merült a hóban. De Bell nem figyelte, hogy küzd alatta a hátas, gondolatai még mindig az előbb hallottaknál jártak.
Nem elég a nőknek a faluban őt a szájukra venniük. Szegény anyja, húsz éve a sírban nyugszik, és még a mai napig van, aki felemlegeti, hogy nem tudta a testvérét megszülni! Bözsi csak hullajtja egymás után a gyerekeket, van neki öt. Iskolába egy sem jár, egyik rongyosabb, mint a másik, és mind olyan sovány, hogy a kerítéslécek között a macskával átbújhatnak.
A völgy kezdett véget érni. Itt már alacsony domb emelkedett, amire távolabb egy kocsiút vitt föl a patak mentén. A domb aljánál megállt. A ló is fújtatott, és ő is. Nem bírt benne megfordulni a méreg. Leszállt Borsóról, kantárát rádobta egy ágra, majd a térdig érő hóban elkezdett felmászni a domboldalon. A máskor könnyű sétát most kemény kaptatóvá tette a süppedő fehér takaró. Nem érdekelte, hogy belefolyt a csizmájába, eláztatta a szoknyáját, harisnyáját, ment föl, míg el nem ért egy kilátópontig. Innen délnek messzire ellátott. A távolban más hegyoldalak vonulatai húzódtak szürkésen-kéken a kora délutáni naplementében.
- Miért? – kérdezte magában. Arca, teste még mindig lángolt a dühtől – Miért kell mindenkire ráhúzni ugyanazt a sémát? Mi történik, ha valaki pár évvel később szül gyereket, ahogy az szokás, mi történik, ha később megy férjhez, ha nőként tanulni akar? Miért baj az, ha valaki másképp cselekszik, mint ahogy azt a népek megszokták? Mit árt ő a saját másságával másoknak? És miért kell ezért bántani, kiutálni a közösségből? Miért? Miért?
Nem bírta magában tartani az indulatot, remegő kezeit ökölbe szorította, majd teli torokból elüvöltötte magát:
- Miért?!
A hangra megremegtek feje fölött az ágak, a vastag hóréteg a rezgésre megingott, majd lezúdult a magasból, épp az alatta álló törékeny alakra.
Bálint akkor kötötte ki saját lovát, amikor elhangzott az égtelen kiáltás: Miért?!
- Bell – a mély hóban sietni kezdett fölfelé felesége nyomain. Valamivel gyorsabban haladt, mint az előbb az asszony. Lábai erősebbek és hosszabbak voltak, a kitaposott keskeny sávon is gyorsan tudott menni. Még hallott egy különös nyögéshez hasonló hangot, mielőtt fölért oda, ahol az előbb a fiatal nő állt. Lihegve állt meg az elfogyott nyomon, de egy pillanat is elég volt, hogy felmérje, Benedeknek nem sokkal korábban igaza volt. Csupasz fák meredeztek az égnek egy méretes hókupac fölött, amelyből egy elhalóan mozgó kézfej nyúlt kifelé.
- Bell! – üvöltötte most Bálint. Egy adag hó ismét megindult, de a férfi akkor már a kupac mellett térdelve, kétségbeesetten, puszta kézzel hányta le a kedveséről a havat. Először előkerült Bell teljes karja, majd a fél mellkasa, aztán felbukkant az arca.
- Bell – húzta ki a hóból ájult feleségét Bálint, és rázni kezdte. Bell köhögni kezdett, majd levegő után kapkodott.
- Bá… Bálint? – kérdezte, majd mikor felismerte a férjét, zihálni kezdett, végül zokogásban tört ki
- Bálint! – sírta keservesen. A férfi magához húzta, átkarolta, melegítette.
- Semmi baj! – fújta, bár nem tudta eldönteni, hogy a feleségét vagy magát akarja megnyugtatni - Semmi baj!
Bell a kastély fürdőkádjában, a habos, melegen gőzölgő vízben feküdt. Bálint kihúzta a hóból, majd lehúzta róla hólétől átitatódott kabátját, és ráadta a magáét. Bár Bell tiltakozott, ölben vitte le a lovakhoz, és mint amikor először vitte lovagolni, maga előtt átkarolta, ketten ültek férje lovára. Hátát melegítve hozta vissza a kastélyba. Nem beszéltek útközben. Bálint a lovat siettette, érezte, felesége egyre inkább reszket a hidegben.
Most, hogy a forró vízben átfagyott tagjai felengedtek, hagyta, hogy minden indulat, amely felgyűlt benne délután, néma könnyek formájában távozzon.
Kopogtak.
- Én vagyok – nyitott be a fiatal férfi – Bejöhetek?
Bell bólintott, letörölte a könnyeit. Bálint becsukta az ajtót, hogy ne menjen ki a gőz, odahúzta a kád mellé az öltözőzsámolyt és arra ült. Nem szégyenlősködtek egymás előtt, ismerték egymás testének minden pontját, hibáját, néha együtt is fürödtek a nagy kádban.
- Ne sírj! – simogatta meg Bálint – Megijedtél?
Ismét bólintott.
- Ha nem jössz…
- De jöttem – válaszolt a férfi, mielőtt a fiatal nő végigmondhatta volna – De nem az én érdemem. Apád küldött utánad, mondta is a sok havat, mintha ráérzett volna, hogy baj lesz.
Bell könnyei mögött is elmosolyodott.
- Igen, ez jellemző rá. Olykor ráérez dolgokra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése