Pintér Illangó (13 éves)
A veszekedő bokrok kibékülése
Volt egyszer egy domboldal. Nem volt az igazán se erdős, se mezős, hanem bokrokkal ültette tele Isten. Emberek nem nagyon jártak erre, csupán a szarvasok szökelltek és a vaddisznók csörtettek végig rajta.
Itt, ezen a hegyoldalon állt a sok másik cserje között egy galagonya és egy kökény bokor. Tavasszal kibontották fehér virágjaik szirmait, majd a nyár során mindketten elkezdték érlelni a gyümölcseiket. A galagonya apró, piros terméseit nyújtotta a nap felé. A kökény pedig kék bogyóit kerekítette, növelte, tartogatta, hogy majdan az októberi fagy megcsípje. Ugyanis a kökényszemek csak így tudnak megérni kellőképpen zamatosra.
Ez a két bokor nem volt békés, mint két ma született bárány. Messze nem! Sőt! Folyamatosan veszekedtek.
–Menj már arrébb, én akarok erre nőni! – szólt a galagonyára a kökény rosszkedvűen.
–Nem megyek, ez már nem a te területed! – kiáltotta vissza hanyagul a galagonya.
–Nem igaz! Menj arrébb! Nekem van több gyümölcsöm, ezért több helyre és fényre van szükségem! – rikoltotta a kökény.
–Ugyan már! Nézz rám! Rajtam sokkal több a bogyó! – szájalt vissza a galagonya.
–De azok mind aprók! Sosem nőnek nagyra!
–Mert a tieid talán igen?!
–Persze!
Erre már a közelben ácsorgó vadszilva és vadalma is felhorkant. Megrázták magukat, hogy a nagyszájú kökény jól lássa az ő terméskezdeményeiket, melyek máris jóval nagyobbra duzzadtak, mint az övéi.
–Na, jó, igaz – vett vissza kicsit modorából a kökény. – De az enyémek akkor is sokkal méretesebbek, mint a tieid! – öltött nyelvet a galagonyára.
Így veszekedtek hosszú-hosszú ideig a nyughatatlan bokrok, mígnem eljött a galagonya ideje. A nap utolsó erős, már szeptemberben kilövellt sugarai teljesen megérlelték a piros bogyókat. Jöttek is a madarak; a cinegék, a vörösbegyek, a légykapók és még sok-sok más faj, kóstolgatni a termést. Nagyokat füttyentgetve nyelték a vörös gyümölcsöket és messze kiköpdösték az apró magvakat.
–Látod, én hamarabb megértem! Én vagyok a gyorsabb! – dicsekedett a galagonya a kökénynek, aki irigykedve szemlélte szomszédját. Minden erőbedobásával azon igyekezett, hogy rögvest megérlelje kék bogyóit, de azoknak még fagy kellett az élvezhetőséghez, ami még jócskán váratott magára.
Végre, ahogyan közeledett a tél, megérkezett az első dér is. A bokrok és a fák levelei lassan-lassan sárgulni, vörösleni vagy éppen barnulni kezdtek. Ezzel együttemben a kökény is megérett. Az itthon maradt, hidegtől nem félő madarak ismét eljöttek a domboldalra, hogy csemegézzenek a roskadozó kökénybokorról, aki már messziről eléjük kéklett, ahogy röptükben szemlélték alattuk a tájat.
–Látod? Én vagyok a fontosabb, mert most hidegebb van és a madárkáknak nagyobb szükségük van táplálékra, mint a te idődben! – vetette oda a kökény büszkén a galagonyának.
–Ó, persze, ennek a pár kismadárnak talán fontos vagy… De a többség már délre repült és az útra az én bogyóim készítették fel őket! – szólt vissza a másik.
Telt, múlt az idő, mindkettőjüknek elfogytak a termései. Eltelt az ősz, lehullottak a bokrok levelei. Beköszöntött a téli, adventi időszak. Az idő egyre jobban hűlt. „Mikulásra már talán a hó is megérkezik” – gondolták a kopasz cserjék.
Ám a várva várt hópaplan nem jött, csak az egyre dermesztőbb hideg! Az viszont annál inkább! Egyre csak hűlt. A szél csípősen süvöltött, reggelente zúzmara borított mindent.
A karácsony előtti napokban egyre több felhő is gyűlt az égre. Szürke lepedőként fedték a nap sugarait, amelyek mindig egyre kevesebb ideig világították meg a domboldalt. Az éjjeleken az állatok összebújtak, hogy ne fázzanak, távoli falvaikban az emberek pedig erősen befűtöttek. S a bokrok? Igen, ők is összébbhúzódtak. De a mi két harcias cserjénknek bizony ez nem akaródzott. Méghogy egymáshoz érjenek, méghogy egymásnak segítsenek! „Soha!” – gondolták dacosan. Pedig, hogy vacogtak! Még az ágaik is összeverődtek!
Így közeledett a szenteste. Amikor eljött az alkonyat, jeges szél söpört végig a vidéken, viharos fagy tombolt és néhány reménykeltő hópehely is kavargott a levegőben. A várva-várt dunyha azonban mégsem érkezett meg.
A két bokor, a galagonya és a kökény nagyon fázott. Csak ők meredeztek dermedt egyedüllétben, mindenki más összekucorodott a társaival.
Amikor ezen a különösen hideg éjszakán legélesebben ragyogtak a csillagok, és legmélyebbre zuhant a hőmérő higanyszála, a kökény hirtelen így szólt a mellette didergőhöz:
–Bocsánatot kérek, hogy pökhendi voltam. Nem békülhetnénk ki?… Így a szeretet ünnepére? Nagyon fázom. Nem húzódhatnánk közelebb egymáshoz?
–De-de-dehogynem… Bo-bo-bocsánat, a-a-a-mi-miért é-é-én is u-u-undok vo-vo-voltam – vacogta a galagonya és egyik ágát máris közelebb emelte szomszédjához.
Lassan, ünnepélyesen mind összefonták a gallyaikat. Így már nem is fáztak annyira. De nemcsak az ágaik, hanem a lelkük is átmelegedett. Ahogy átjárta őket a szeretet, úgy érezték, még a nedvkeringésük is megindul egy pillanatra szívük megolvadása nyomán.
Reggelre havazott. A kristálytiszta fehérség beburkolta a cserjéket. Innentől a csillogó lepel burka alatt közösen várták a tavaszt, az új virágzást. De most még először az első együtt átélt csodájuknak, a hó szikrázásának örültek egymásba karoltan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése