Robin O’Wrightly: Stronger than Christmas – Erősebb a karácsonynál
(Téma: karácsonyi szerelem)
Azt mondják, aki ilyen király helyen lakik, mint Hawaii, és olyan menő munkája van, amivel embereken segít, az ne legyen már depressziós! De mit tehet az ember lánya, ha kiég a mindennapokban és felőröli a környezetében látott nyomorúság?
Semmit. Majd az élet elintézi. Mert akkor betoppan az életébe Nicholas Harris… Toppan? Mit toppan! Kerekesszéken gurul! Illetve bottal és – bár gyökkettővel, de – csoszogva közlekedik. A mozdulatai bizonytalanok, és érthetően, bár lassan beszél. Néha elréved, mintha nyitott szemmel aludna, vagy épp epilepsziás rohamot kap. Eközben mégis szikrázó humorral és ép, éles elmével szórja szét a kedvességét a közönsége között. Ettől pedig feltétlenül erőre ébred a megfáradt lélek, mert látszik, hogy egy nála szerencsétlenebb helyzetben lévő képes élvezni élete minden egyes percét. Ilyenkor rendszerint elszégyellem magam, hogy nekem egészséges emberként igazából még életcélom sincs.
Nick a legfiatalabb páciensem a maga harmincnégy évével. Vagyis hát nem az enyém… Én csak egy kis nővérke vagyok a mozgásrehabilitációs osztályon, a helyi egészségügyi központban. A bátyja, Steven és a sógornője, Winona az egyetlen családja. Ők rendszeresen látogatják, hétvégékre néha magukhoz veszik. Nem sokat tudok róluk, de azt hiszem, a testvérpár nem amerikai, a Harrist talán a nőn keresztül kaphatták, biztos valami újfajta zöldkártya. Az viszont tisztán látszik, hogy nagyon szeretik Nicket és mindent megtesznek a teljes felépüléséért. Ugyanis ő nem így született, hanem baleset érte, amiről nem szívesen beszél, én pedig inkább hanyagolom a témát. Nick már rengeteget fejlődött az eddigi bennléte alatt. Egyvalami nem változott: a huncut égszínkék szeme, ami akkor is mosolyog, amikor ő maga nem.
Az az igazság, hogy… oké, bizarr ilyet leírni, de… belezúgtam a páciensembe. Ő az első, aki olyan érzelmeket vált ki belőlem, amit eddig még egy bentlakó sem. Bevallom, akkor kezdődött, amikor Mr. Harris begurult az ellenállhatatlan mosolyával az életembe.
– Legyen olyan a napja, amilyen maga: szép! – indított ezzel a szöveggel.
Kísérői nem győztek bocsánatot kérni, én viszont elég cukinak találtam. Már akkor éreztem, hogy Nick mellett nem fogok se unatkozni, se depizni, az egyszer hétszentség.
Azt viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy megszeretteti velem a karácsonyt. Pedig olyankor itt bezár a bazár, azaz minden bentlakó és dolgozó hazatér, hogy együtt ünnepeljen a szeretteivel. (Mi, dolgozók is kapunk két pihenőhetet, amit az intézet rendel ki a számunkra, ezért az egész éves szabadságunkon felülinek számít. És aki egyedül kénytelen tölteni az ünnepet, az két hétig fuldoklik a tétlen lehangoltságban.) Ezért is utáltam ezt az ünnepet. Minek tartsam, ha nincs senki, akivel megoszthatom? Amióta Oahu szigetére költöztem, a családommal sem jártam össze. Messze voltak, nem maradt pénzem tízezer kilométereket utazni Atlantába, csak hogy lássam őket, aztán összevesszünk és megint tisztes távolságba kerüljünk egymástól.
Nick esetében az idei volt az első karácsony, amikorra hazaköltözött volna, én pedig gombócot éreztem a torkomban, hogy két hétig nem láthatom az én „boldogságdíleremet”. Amint közeledett a búcsú napja, én egyre szomorúbb lettem, miközben Nick is valahogy szétszórtabbá vált. Úgy tűnt, hogy egymástól függetlenül, mégis összhangban vergődünk.
Mielőtt mind hazamentünk volna, azon a péntek délelőttön kint ültem a kedvenc ápoltammal a kórház parkjában, és élveztük a meleg téli napsütést – mégiscsak Hawaii, az ég áldjon meg minket! Nick egyszer csak felém fordult, és óvatosan megfogta az alkaromat. Egészen libabőrös lettem, csak remélni mertem, hogy nem érezte meg.
– Sheila – így csak akkor hívott, ha különösen kedveskedni akart –, kérdezhetek valamit? De nem ezt! – tette hozzá viccesen, amitől majdnem elnevettem magam. De túl izgatott voltam, mit szeretne mondani.
– Persze, Nick, kérdezz csak – álltam készen szinte bármire. Azért reméltem, nem kéri meg a kezemet, csak mert képes lennék igent mondani neki.
– Eljönni akarsz karácsonyra hozzám? – bökte ki a sajátságos furcsa angol szórendjével, kihagyva a kérdőszót. Már megszoktam-szerettem az akcentusát és a beszédmódját.
– Úgy érted… meglátogatni Stevenéknél?
– Kapok kicsi lakás, fizetnek nekem, mellettük egy – hadarta, amivel még mindig nem lett gyorsabb szavú, mint egy egészséges ember, de kevésbé érthetően beszélt. – Igaz, egy szoba, de két ágy. Nem ingyen – tette hozzá. – Segítség lenne jó nekem az ünnepre. Bátyámék szeretnék pár napokat együtt is tölteni. Fizetünk neked, mint nővér. De te lennél ott nekem, mint barát. Ha nem bánod…
Fülig vörösödtem, és hirtelen nem tudtam, mit válaszoljak erre.
– Ez megtisztelő – bukott ki belőlem, és szidtam magam, hogy lehetek ilyen érzéketlen. – Mármint úgy értem, hálás vagyok, amiért rám gondoltál, de… Már péntek van. Ha ezt előbb tudom, én… – hebegtem összevissza, pedig az agyam száz decibellel üvöltötte a számnak, hogy „mondj igent, te hülye”.
– Van programod – csüggesztette le a fejét.
– Nem – vágtam gyorsan a gondolatai elébe. – Nincs. Tök egyedül leszek karácsonykor.
– Akkor gyere el, legyél velem – tette ismét meleg tenyerét az alkaromra. Ettől a gerincemen izgalmas vibrálás futott végig.
Pár órával később megtárgyaltuk a Harris családdal, hogy beköltözöm melléjük, Nick stúdiólakásába két hétre, hogy ápoljam a beteget. Mivel arra az időre, egyértelmű, hogy vagy otthon lébecolom el az időt egy hatalmas jégkrém, forralt bor és Kevin „kellemes karácsonyt, te mocskos állat” McCallister társaságában full magányosan, vagy… Nick Harris személyes ápoló- és társalkodónője leszek, nem volt nehéz meghozni a döntést.
Nem tudom, hogy jól tettem-e, de aznap éreztem először azt a furcsa boldogságot, ami évek óta elkerült. Persze tudtam azt is, hogy egy mozgásában korlátozott személy nulla-huszonnégy ellátása komoly kitartást és fizikai állóképességet igényel. Én azonban akkor már bevallhattam magamnak, hogy beleszerettem ebbe a srácba, és képes lettem volna bevállalni a teljes idejű gondozását, amíg csak bírom. Még ha tudtam is, hogy a végleges agykárosodása örökre megpecsételte a sorsát. Jó ég, egyelőre két hét együttlakásról van szó, nem egy egész közös életről! Sheila, te agyilag vagy rokkant! – szóltam be magamnak.
Szombat este merült fel, hogy ismét meg merjem kérdezni a balesetével kapcsolatban. Féltem, hogy megint lepattint egy „nem foglalkozom a múltammal” szöveggel, de ehelyett merőn nézett rám, és komoly arcot vágott:
– Elmondom. De nem árulhatod el másnak. Soha. Titok. Rendben?
Zavartan bólogattam, megijedtem, hogy ez most valami jó vagy valami nagyon rossz hír lesz-e.
Az ágyán ültünk, miután megigazítottam a tartásjavító mellényét a hátánál, valahogy ott maradtunk. Lassan izzani kezdett közöttünk a levegő, amitől nyugtalan lettem. Egyáltalán nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni őt és kerülni sem. Ez az egész beteg-ápoló kapcsolat annyira bonyolult…
– Tizenhat éves voltam, és… volt egy nem igazi apám.
– Mostoha? – segítettem ki.
– Igen! Furcsa szó – mosolyodott el félig. – Most vagy ’oha? – játszott a szavakkal. – Tinédzser voltam. Lázadtam. Elvettem tőle pénzt. Loptam, igazából…
Nagyon rossz előérzetem lett, de nem szóltam közbe. Látatlanban meggyűlöltem ezt a mostohaapát. Hát persze, hogy súlyosan bántalmazta Nicket! Ahogy sejtettem, nem baleset történt! A fiú komoly agysérülést szenvedett, és hosszú időkre tehetetlen állapotba került. Steven és egy barátjuk gondozták, a bátyja próbálta eltartani őt és fizetni a gyógyíttatását. Ezt nem fejtette ki bővebben; éreztem, jobb is, ha nem tudom a részleteket. Ám ennek eredményeképpen kerültek ki az Egyesült Államokba, amit Winona Harrisnek köszönhetnek.
– Winona eljött értünk, és idehozott – fejezte be a történetét. – Ő adta nevünket. Szeretem Amerikát. Itt akarom életemet élni.
Nem tudtam mit mondani neki, csak szótlanul átöleltem, és belefúrtam a homlokomat a vállába. Így ültünk percekig szótlanul, míg ő remegő kézzel simogatta a hajamat. Ezt elviseltem volna az öröklétig.
– Mi akartál lenni „az” előtt? – törtem meg a csendet.
– Nem is tudom – gondolkodott el. – Űrhajós… falmászó… vagy gazdag!
– Hm, hát gazdag még lehetsz – vicceltem el az érzékeny pillanatot.
Elnevette magát azzal a tökéletes „hehehé”-vel, amit annyira megkedveltem, mert csak úgy áradt belőle a természetes vidámság. Nickben semmi mesterkéltség nem volt, egyedül a borzalmas múltja sötét titka.
– És te miért lettél nővér? – szakított ki egy szokatlan kérdéssel a gondolataimból.
Egek! Miért is? Jó mélyre kellett ásnom. Tizenkét évnyi kemény munka után, most itt ülök huszonhat évesen, a kedvenc ápoltam mellett, és már régen nem tudom, miért is csinálom, amit csinálok. Legalábbis Nick előtt már nem tudtam. Most azért kezd visszajönni…
– Szeretek segíteni az embereknek. Jó látni a gyógyulásukat, vagy a fejlődésüket, és együtt örülni velük minden egyes mérföldkőért, amit el tudnak érni. A mozgásrehab az egyik leglátványosabb ebből a szempontból. Lásd, te is mennyit változtál, javultál, fejlődtél! És hogy téged boldoggá tesz… Engem ez éltet. Mármint… – meg akartam magyarázni, de igazából mindketten tudtuk, hogy elárultam magam.
Összenéztünk, és akkor elfelejtettem levegőt venni. Az arcunk csak centikre volt egymástól, fel is gyorsult a szívverésem. Ne, ne, ez nem jó ötlet! Mégis csak a gondozottad… Nem kavarhattok! – szólalt meg bennem a vészjelző. Mégis ki írja ezeket a hülye szabályokat?! Szerelmes vagyok! – tromfolt rá egy másik belső hang. Mire feleszméltem, már el is merültünk egy édes, puha és meleg csókban. Annyira tökéletes volt, egy pillanatnyi igazi teljesség áradt szét körülöttünk, és a szobánk a boldogság szigetévé változott. Az a bizonyos „saka” életérzés jelent meg, ami annyira jellemző Hawaiin.
– Steve! – hallottunk egy egércincogásszerű hangot a bejárat felől, majd kattant a zár.
Szétrebbentünk, mint egy vétkes gerlepár, és akkor döbbentem rá, hogy valószínűleg Winona rántotta vissza a férjét az ajtóból, amikor véletlenül ránk nyitottak. Fülig vörösödve álldogáltak mindketten a belépő torkolatában, és mindenki rettentően kínosan érezte magát egy pillanatig.
– Csak nem megzavartunk „valamit”? – vigyorodott el Steve.
– Nem! – pattantam fel az ágyról, és idegesen kezdtem porolgatni a nadrágomat.
– Hoztunk egy kis előkarácsonyi finomságot – somolygott sokat sejtetően Winona, majd felém nyújtotta a bealufóliázott tetejű kerámiatálat. – Szerintem legközelebb zárjátok kulcsra a lakást, mert Steve nem az a tapintatos fajta, ugye, drágám? – szúrt oda egyet a férjének, én meg csak remélni mertem, hogy nem pattan ki egy instant karácsonyi vita a szemem előtt. De egészen más történt.
– Az én öcsém! Ez tízpontos volt, te kurafi – toppant oda Steve az öccséhez, aki már oldottabb hangulatban engedte, hogy játékosan a vállába öklözzenek, amint az a pasik között szokás.
Ez a jelenet sokat segített abban, hogy inkább elvegyem a tálat, és a konyharészre vonuljunk Winonával, így elkülönüljünk a férfiszekciótól. Kicsit idegesen kezdtem kibontani a csomagolást, miután a pultra tettem a kerámiát. Mire feltűnt egy hagyományos karácsonyi almás pite, ami az illata alapján isteninek ígérkezett, én is feloldódtam valamennyire.
– Anyám receptje. Nem sok jót örököltem tőle, de ezt igen – lépett mellém jótevőm, majd készségesen segített előkészülni a szervírozáshoz. – Bocsánat, hogy úgy rátok törtünk – tette hozzá őszinte megbánással a hangjában.
– Semmi baj – motyogtam megilletődve, nem nézve rá, mert igyekeztem inkább a tányérokra és villákra koncentrálni. – Minden rendben.
– Nem kell beszélnünk róla, ha nem akarod – nyújtott felém egy tányért, így kénytelen voltam felé fordulni. – Csak tudd, hogy őszintén örülünk kettőtöknek. Nick állapota rengeteget javult, amióta megismert téged, és végre megvalósult az álma – azzal a legtermészetesebb módon vett ki egy szelet pitét, és szedte a tányérra.
– Ez most komoly? – ütköztem meg. Akkor már tudtam, hogy mégiscsak beszélnünk kell róla.
– Persze! Amikor itthon van, folyamatosan rólad áradozik. Szerinted nem tudtuk, hogy fülig szerelmes beléd? És ahogy látom, neked sem közömbös. Úgyhogy elhatároztuk: kap egy saját zugot, ahol élheti a felnőtt életét, mint minden normális férfi. Arra nem számítottunk, hogy ilyen hamar elhív téged, de mindketten nagyon örülünk neki. Ez Nick első igazi karácsonyi ajándéka – krákogott egyet –, mármint hosszú ideje újra. Gyertek, szedjetek! – rikkantott a srácok felé, gyorsan terelve a témát.
Hamarosan vidáman falatozva és beszélgetve ültük körbe a kis asztalt, ahol épp elfértünk négyen. Aznap éreztem én is, talán először, hogy egy igazi családba kerültem. Olyan, amilyen, de „ohana, mahalo!” (Család, köszönöm!) Így lett ez az én karácsonyi ajándékom, amiért örökre hálás leszek Harriséknek, különösen Nicknek. Azóta ismét boldog vagyok, tele életörömmel, és nemsokára hivatalosan is összeköltözünk. A következő karácsonyra talán már én is adhatok neki egy újabb ajándékot…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése