8. adventi ablak

kép forrása: pexels.com

Egy régi kedves ismerősöm mondta rólam, hogy én tipikus április bolondja vagyok: szélsőséges, örökké változó, kiismerhetetlen. Van benne valami.

Egyik pillanatban tele vagyok érzelmekkel

Vérvörös dobbanás

Rózsaszín csobbanás

Vakhit, elfogadás

Őrült szívdobogás

Tűzzel nyaldosó

Vízzel suttogó

Kéklő végtelen

Ez is szerelem.

A másik pillanatban komor leszek mint Toldi bikája

Fekete, feketébb, még feketébb

Egyedül utamon, hova mennék?

Nincs társam, nincs párom, kinek kellenék?

Fekete, feketébb, még feketébb.

Aztán persze kisüt a nap, és csintalan mosolyra húzódik a szám

Fut, robog a Haragos,

Szája sose mosolyog.

Ej, ráérünk arra még,

Ráncos lett az arca rég.

Kicsi-kocsi takaros,

Hajtja is a Haragos.

Falu végén van egy kocsma,

Nem rúg ő ki a Szamosra.

Szamos szomszéd nagy zsivány,

Éjjel mindig lopni jár,

Jó szomszédság? Csak egy átok!

Haragvásuk bajt hoz rájuk.

Ellopták a kicsi kocsit,

Rendőr vitte el Szamosit.

De nem boldog a Haragos,

A kocsmában kivel igyon most?

S ha jön a szerelem? Vagy éppen megy? A változás engem nem rettent meg.

kép forrása: pexels.com

Szívem nyitva, új kalandra fel,

Éj után reggel, a nap ismét felkel,

Gúzsba kötött lelked ébredő, táncra kel.

Valami vége, újnak kezdete

Indulj utadra, legyen a réginek vége.

Így lelsz békére, jobbra, szebbre.

Barátnőim, kik nem ilyen kemények mint én, gyakran jönnek hozzám sírni, vigaszra lelni. Egy jó poén itt is segít.

Baby, letört a körmöm

S a rúzsom sem elég

Ne sírj, kedvesem, ez még nem a világ vége.

Baby, van egy ránc arcomon

S a sarkam kemény

Ne sírj, kedvesem, ez még nem a világ vége…

Gyakran játszom a gondolattal, ha lehetnék bármi, vajon mi lennék?

Gyönyörű gepárd lennék

Mint a villám, úgy surrannék

Testvérkémmel szórakoznék

Hatalmas elefánt lennék

Ormányommal utat törnék

Ellenségeimen átgázolnék.

Konok bivaly lennék

Soha, senkitől nem félnék,

Minden akadályt legyőznék…

S ha az egyetlen állandó férfi az életemben, az öcsém jön hozzám, hát neki is van tanácsom, vigasztaló szavam bőven.

Ablak alatt büdöske

Gyere hozzám, kis Böske

Megfogom a hmm, hmm hajadat

Csókolom a piros ajkadat.

Százszorszép, kikerics, büdöske

Így lett az enyém kis Böske

Ablak alatt rozmaring

Piszkos lett a fehér ing

Leveszem a pulóverem

Úgy ölelem a kedvesem

Kikerics, büdöske, rozmaring

Lekerült rólunk már minden ing…

Egyébként az öcsém a nagy Ho-ho-horgász, néha én is elkísértem. Sok minden nem ragadt rám a bogáncson meg a kullancson kívül, na jó, meg megtanultam néhány hal nevét.

Szerelmes a sügér a harcsába,

gyönyörködik a hatalmas bajszába’

Ám a harcsa hajthatatlan, nem áll kötélnek,

Összetöri gyenge szívét a szerelmes sügérnek.

Hogy a sügérnek nincs is szíve? Nahát!

Kit érdekel egy ilyen apróság!

Mikor a harcsa bajsza másért remeg,

Nem másba, mint a rettegett csukába szerelmes…

Na, kiismertél végre? Még mindig nem?

Lássuk csak: mi hiányzik még? Hát persze! Így vallok szerelmet én!

Hiányzik fejemből egy fogaskerék

Ezért hát minden, mit mondani szeretnék

Kihullik agyamból, mint rostán át a homok

Szerelmet vallani szépen ezért én nem tudok

De tudom, hogy mit érzek, itt, a gyomromban én,

ez pontosan olyan, mint egy ritka szép költemény

ahogy a szívem is hevesebben dobog

S nem azért mert kétezer métert futok…

A legfontosabbat meg majdnem elfelejtem! Író lennék, vagy valami hasonló. Írtam is már könyvet néhányat, s hogy miről? Ezzel kezdtem:

Barátim, kollégák, az idő eljött!

Elmondom végre! Vigyázat, mert jövök!

Néhány hét, és vége a jó létnek,

Otthon leszek, és senkit nem kímélek…

Aztán így folytattam:

Nincs szomszédom, de ha lenne,

Egy nagyon –nagyon jó pasi lenne.

Hibátlan mosollyal, széles vállakkal,…

…tovább is van, mondjam még?

A férjem is egy jó pasi

Nem is kell ezt bizonygatni

Nora meg a tökös feleség

Ki foggal-körömmel védi a férjét…

Aztán meg még ez is itt van:

Volt egy kislány, hogy is hívták? Eszter?

Nem, Lotte volt ő, s a családja reménykedett ezerrel,

Hogy Lotte is elveszti a szüzességét egyszer.

Mielőtt a család őszül meg egészen…

De írtam ám ilyen könyvet is!

Kívül cukormáz, de belül ármány,

Ez az Asperg család, bizony ám!

Apolka volt okos, de kíméletlen is,

Diana a lánya, csak csendben követi…

Emily, az unoka, okoz sok meglepetést,

De Kenneth, az utód, ki a főnyeremény.

Iza csak játssza, hogy anya és feleség,…

Azt még nem is mondtam, hogy Afrikában élek. És tudod, mikor jöttem rá, hogy ez tényleg nem Európa? Amikor….

Bejött a skorpió a lakomba.

Túlélheti? Komolyan ezt gondolta?

Bár kettőnk közül ő volt a mérgesebb,

Papucsom talpa ellen farka hiába billegett.

De van még más is, ami keseríti az életemet! A rengeteg áramszünet, vagy ahogy itt hívjuk, a loadshedding! Ilyenkor bizony nem marad más, mint a nyitott szemmel álmodozás.

Éjjel kettő, loadshedding,

Nincsen áram már megint,

Unatkozom egyedül, hát írok egy kicsit.

Álmodozom egy jó nagyot

arról hogy milliomos vagyok

és ott élhetek, ahol csak akarok.

Hova menjek? Hol lenne jó élni?

Hol lenne jó megöregedni?

Vagy még egyszer, új életet kezdeni?...

Van ám humor bennem, ha fekete is néha….

Fehér maci unja már a hideget

Vágyik messze innen, élvezni a meleget.

Koktélt inna, de jég nélkül, sokat,

Banánt enne, mangót, unja már a halat.

Böngészte hát az eszkimó újságot

S jelentkezett egy vándorcirkuszhoz legott…

Fantáziám végtelen – legalábbis szeretem ezt hinni. Mert ki másnak jutna eszébe egy reszelőről verset írni?

A reszelő elhatározta magát

pályát módosít. Nem reszel tovább.

Imádta hallani a saját hangját

nem sokat töprengett, énekesnek állt hát.

Meghallotta ez a sarokvas, s gyorsan

nyikorgott egy nagyot, jó hangosan.

Duóban nyomták innentől a nótát,

Míg a szerelő elő nem vette az olajos kannát…

Jöjjön hát a végszó! Ha eddig még nem ismertél volna ki, itt van az életem néhány sorban, eléd tárom, lecsupaszítom magam!

Nem kértem én

Hogy megfoganjak

Nem kértem én

Hogy világra bújjak

Nem kértem én

Hogy szeress, nevelj,

A te döntésed volt

Hogy gyermeked legyek…

A versek egy részét teljes hosszában olvashatod a szerző weboldalán, amit nem, azzal hamarosan találkozhatsz valamelyik könyv lapjain.

Minden jó, ha jó a vége! Ha már én vagyok április bolondja, akkor búcsúzom stílusosan egy Varga Feri – Balassy Betty dallal:

Egy bolond százat csinál,

fordítva forog ez a nagy világ.

Szédíthetsz mást,

de hamis álarcod porba hull talán

Egy bolond százat csinál,

Bábeli zűrzavar mi körbe zár

hát ölelj most át

egy bolond is szerethet úgy mint bárki más.

Egy bolond százat csinál

Sky S. T. írónő oldala
Sky S. T. írónő weboldala
Helma Kiadó

7. adventi ablakocska

kép forrása: pexels.com

Ferger Annamária vagyok, kortárs szerző, feleség és anya. Egész fiatal korom óta foglalkoztat az írás, ahogy az olvasás szeretete is. Szeretem kiírni a gondolataimat, elképzelt világot megalkotni, miközben kiszakadok picit a valóságból. Mindig is álmodozó voltam, tele ötletekkel.

2016 óta 4 könyvem jelent meg nyomtatásban, ebből kettő verseskötet, egy ifjúsági és egy

new adult.

Nagy vers rajongó vagyok, szeretem a rímek játékát, ahogy érzelmet váltanak ki az olvasóból néhány sorban. Sosem féltem igazat írni, rávilágítani olyan dolgokra, ami mellett sokan elsiklanak. Verseim fájdalommal, csalódással, később pedig szeretettel telnek meg. Ifjúsági történetem könnyed, humoros történet, ami egy irodalmi táborba kalauzolja el az olvasót. A humorral fűszerezett könyv rávilágít a családi összetartás fontosságára.

kép forrása: pexels.com

Regényrészlet a Blind Love – Vak szerelem című felnőtt romantikus regényemből, amely még nyomtatásban nem jelent meg, viszont wattpad-en Wwendy06 felhasználónév alatt ingyen olvasható az egész történet.

„– Daniel, fogalmad sincs, hogy nézek ki, mégis itt vagy, velem. Honnan tudhatnám, hogy amit érzel, az igazi, és nem egy ábránd? Te meg attól félsz, hogy csupán a külsőd miatt vagyok melletted? – keserűen felnevetek.

– Ha komolyan ezt gondolod, akkor jobb is, ha ennek itt és most véget vetünk!

– Tudod mit érzek? – mondja indulatokat túlfűtött hangon a férfi. – Mint egy szirén, megigézel a hangoddal. Nem tudom kiverni a fejemből. És nehogy azt hidd, hogy nem tudom, hogy nézel ki. Az ujjaid hosszúak és vékonyak, mikor belém karolsz érzem, milyen törékeny, vékony az alakod. A hajadat belefújta a szél az arcomba, innen tudom, hogy selymesen puha és hosszú. Az illatod… mint egy afrodiziákum, amit kimondottan nekem készítettek… Lehet, hogy vak vagyok, de sok mindent látok. Nagyon sokan lefestettek már téged nekem, sokan csodálják az alakod, a szépséged, de nekem az észjárásod tetszik igazán. És ha tudnád, hány férfi tekintete akad meg rajtad, míg nem figyelsz… – itt elfúlik a hangja, majd szavaiba féltékeny él kerül. – Egyszerűen csak nem tudnám elfogadni, ha más karjaiban kötnél ki.

– De nincs más, Dan. Csak te meg én.”

kép forrása: pexels.com

Ferger Annamária: Az leszek

Mikor a hullócsillag földet ér,

Ott várlak, hol elalszik a fény.

Sóhaj leszek a hűvös szélben,

S szavak egyetlen ölelésben.

Édes leszek, mint a szilva,

S ha kell, virág, mi neked nyílna.

Vagy tűzben a parázs,

Mint forrón izzó varázs.

Az leszek, mit magadnak kivántál

Ott, valahol a hegy lábánál.

Kitárt két karod, remegő imád...

Valóra váltom, bármire is vágysz.

Én leszek a mindened, ha kell!

Maga a csillag, ki az eget érted hagyta el.

2023.08.03.

Ferger Annamária hivatalos oldala

6. adventi ablakocska

kép forrása: pexels.com

Néhány héttel ezelőtt váltottam pár szót egy volt tanítónénimmel. Felfedezte az írói oldalamat, és elkezdte figyelemmel kísérni a szépirodalmi tevékenységemet. Kedvesen méltatta is a gondolataimat egy hozzászólásban, ezért megkértem, hadd használjam fel a szavait olvasói véleményként a könyvem népszerűsítésénél. Egyik mondata vagy inkább mondása velem kapcsolatban még mindig a tudatom peremén lebeg, és még mindig elmosolyodom rajta, ha eszembe jut.

„Miből lesz a cserebogár…” – írta. És valóban. Nem voltam kiemelkedő tanuló és nem voltam különösebben közösségi ember sem. Visszahúzódó és csendes annál inkább. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem lett volna mit mondanom, de a közlésre szánt gondolatokat rendszerint megtartottam a legszűkebb környezetemnek. Időnként felrémlett az írás vágya, de azokat a mondatokat a naplómnak ajándékoztam és néhány kis egyszerű füzetnek. Fogalmam sem volt, hogyan kezdjek hozzá. A családomban sem voltak nagy intellektusok, egyszerű, józan gondolkodású volt minden felmenőm, mindössze egyetlen helyről kaptam ösztönzést olvasáshoz és íráshoz is. Ő azonban a legfontosabb ember volt az életemben nagyon sokáig. Az édesanyám. Ő adta először a kezembe a Jane Eyre-t és a Monte Cristo grófját, s én egyre növekvő kíváncsisággal bújtam fiatalságának összegyűjtött kincseit. Mind jobban érdekelt, ami nem volt obligát, amit én választhattam vagy ő javasolt. Meg kell vallanom, erősen birkóztam az akkoriban kötelezőnek számító Egri csillagokkal, és csak később, a tanítóképzőben olvastam ezt a remekművet úgy, hogy falni tudtam, mert képzeletben ott voltam a szereplők között.

kép forrása: pexels.com

A VÁRAKOZÁS IDEJE

Felemás az emlékezés és az érzések, amelyek számomra az év utolsó ünnepi időszakához kötődnek. Amióta csak az eszemet tudom, mindig megvolt bennem ez idő tájt a várakozás, az izgalom valami után, amire vágyni lehetett, mindig ott volt a szentség az életünkben. Ha eszembe jutnak a gyermek- és kamaszkorom évei, még most is felébred a gyomrom tájékán valami remegő feszülés, amely az ünnepekhez kapcsolódik.

Akkor még nem tudtam, miért van ez, erősebb volt a vallás parancsa, hogy templomba kell menni, gyónni és áldozni, és odamenni a jászolhoz a Szűzanya szobra alatt, hogy szinte valóban azt vártam mindig, maga a Kisjézus fekszik tán a durva posztóval lefedett szalmán. Nagyanyáim között vonultam a templom felé, szüleim igen ritkán kísértek el, csak sátoros ünnepeken.

Ezért volt olyan emlékezetes a nagy készülődés a didergést ígérő reggeli vagy esti istentiszteletre, amikor előkerültek a bélelt irhakabátok, szüleim nagy büszkeségei. Kevesen engedték vagy engedhették meg maguknak, hogy ilyen becses ruhaneműt tartsanak, s őszintén szólva én nem is igen kedveltem a sajátomat, mert meglehetősen kényelmetlen és körülményes volt a viselete. Már csak ahhoz is két ülőhely kellett, hogy elrendezhessem magam körül. Nagyon örültem, amikor aztán eljött az idő évekkel később – hiába vettek drága szüleim még nagyobbat is, mint a méretem – és menthetetlenül kinőttem a gyönyörű darabot. Édesapám próbálta volna, hogy varrjuk a gombokat némileg kijjebb vagy engedjük ki deréktájban, ám a varrónő sajnálkozva közölte, hogy nem lehet azt, csúnya lesz, látszani fog, bármit tesz vele. Meg kell mondanom, nem kis erőfeszítésembe került, hogy ne lehessen látni rajtam a megkönnyebbülést. Végre úgy járhattam, mint társaim, még ha ez széphez szokott szemű édesapámnak inkább csak csalódást és elégedetlenséget is okozott.

Innen, mármint a templomba járás szokásából származott talán, hogy kezdetben egyfajta különös, mondhatni ridegebb kapcsolat fűzött a karácsony kellékeihez is. Kevésbé a fenyőfához, jobban az adventi koszorúhoz. Fiatalkoromban azon igyekeztünk, hogy mindig élő fa legyen a kisszobába állítva, szépen feldíszítve, csillogva, fényeskedve, fekete öntöttvas tartóban, mintha a nappali csillárja költözött volna le néhány napra a cirádás, vörös mintás szőnyegre. Ó, azok a régi idők! Akkor még a gyerekszoba volt az ünneplés színhelye, s fotó bizonyítja, hogyan próbáltam eljátszani újonnan kapott játékzongorámon a Boci, boci, tarkát, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Később, jóval később, amikor már felnőttként néztem elébe az ünnepnek, a nagyszoba lett az ünneplés színhelye, és nagy egyetértésben döntöttünk úgy, hogy nem veszünk többé él fenyőt, sajnáltam azért a két hétért kivágni bármely fát is.

Hogy miért cseréltem meg a mesélésben december végét az elejével, az most fog kiderülni. Az adventi időszak tart ebben a szürke, félhomályos hónapban a legtovább. Mégis, érzés csak annyi fűzött hozzá az elmúlt években, hogy mindig megünnepeltük az iskolában, ahol tanítottam. Ez volt az összes téli ünnep közül a legjelentéktelenebb számomra, nem éltem meg különlegesnek. Négy hét készülődés, várakozás és munka, amely onnan indul, amikor épp csak felocsúdtunk a Halottak napja után. Pedig eltelik egy egész hónap közben. Csakhogy az év végi hajrában észre sem vesszük. Valahol a tudatunk peremén tanyázik a kétségbeesett, töprengő ráébredés, hogy lassan ideje lesz ajándék után nézni a szeretteinknek, de arról fogalmunk sincs, minek örülnének, mi a szívük vágya. Végezzük mindennapi dolgainkat, míg egyszerre szemükbe ötlik a boltok polcain a százféle adventi koszorú, karácsonyfadísz és készre díszített műfenyő, s egyszerre azt olvassuk a fotocellás ajtó nyíló-záródó üvegfelületén, hogy ünnepi nyitva tartás várható a hétvégéken, mert bronz-, ezüst- és aranyvasárnap következik. Révedezve jut el hozzánk, hogy akkor talán még lesz idő, míg oda nem jutunk, hogy végül ezeken a napokon a legnagyobb a nyüzsgés, a türelmetlenség és a tanácstalanság.

Sok éven át nézegettem még a piacok kínálatát is, mert mindig felmerült bennem, hogy veszek kis ebédlőnk asztalára egy adventi koszorút. Legyen ez az időszak is végre a helyén kezelve. Még sem tettem meg soha, merthogy minek az? Csak foglalja a helyet, mindig át kell rakni máshová, ha étkezésre kerül a sor, a műanyag csúnya, az igazi hullatja a tűleveleit. Így mindig lebeszéltük magunkat róla. Nálunk inkább csak a karácsonyfának volt szokása, s ha túl soknak bizonyult rá az árvalányhaj meg a gyöngyfüzér, hát felakasztgattam a lépcsőház fakorlátjára és az előszoba tükreire. Ez volt a mi díszítésünk.

Az adventi készülődéshez tartozó koszorú iránti vágyamat máshol éltem ki. A környékbeli kisiskolában. Ott komoly hagyománya lett a gyertyagyújtásnak. Ott értettem meg sok mindent ennek az időszaknak a jelentőségéről, ott szálltam magamba csendben és nyugalomban a lyukas óráim alatt, és gondolkodtam el az élet értelméről. Annyi sok érzés és gondolat suhant át rajtam ezekben a percekben, miközben világosan tudatába kerültem az ünnep szentségének és méltóságának. Ráébredtem, hogy csend kell hozzá, mély, tiszteletben tartott némaság, földöntúli nyugalom. Csak arra néhány percre, amikor gyertyát gyújtunk. S hiába éreztem addig ridegnek és hidegnek ezt a néhány percet, az csak azért volt, mert ritkán járok ennyire bent, a lelkem zugaiban, ahová a zajos külvilág nem enged túl gyakran.

Egy éven aztán mégis lett egy egyszerű adventi koszorúnk, édesanyám szerezte be valahonnan. De más volt a légkör, a vasárnapi ebéd mellé gyújtottuk be rajta a gyertyákat, miközben a tévében éppen a híreket mondták be. Három csillárból sugárzott a fény, amely elnyomta a gyertyák erejét, s valahogy érvényét vesztette az ünnep. Akkor határoztam el, hogy megteremtem a saját adventemet egyszer, ami se nem rideg, se nem zajos, és nem érzem sötétnek és jelentéktelennek sem. Pontosan az lesz, amiről szólnia kell. A várakozásról, a megpihenésről, az elmélyülésről, miközben várjuk a Kisjézus eljövetelét.

Egyszer majd eljön az ideje, amikor a kislányom nagyobb lesz, és nem darabokra szedni való játékot lát csak a koszorúban, amikor megteremtem azt a helyet, ahonnan nem kell sehová áttenni, mert útban van, és ahol épp elég jelentőséget kap ahhoz, hogy melegséget és ünnepélyességet árasszon. És akkor majd elmesélem Manónak a gyertyák jelentését is…

Haupt-Kutasi Mónika hivatalos oldala

5. adventi ablakocska

 

4. Adventi ablak

Veszprémben láttam meg a napvilágot Jenei András néven (azóta már J.A.A. Donath és Ian N’ Draas-ként is megtalál bárki ) , majd éltem Csajágon, kicsit sok más helyen, a fővárosban, Budaörsön, most pedig napvilág nélkül élek Ikladon…

A sokféle izgalmas között pedig annyi minden történt velem, hogy ha itt most olvasnád, előbb érnél a végére egy gyalogos földkörüli utazásnak, mint az olvasásának.

Ami a papírfirkálásom illeti, ezért ajánlom a könyveim; megismerheted kalandos életem eddigi részleteit, de utazhatsz szülőfalum legendájával a török időkben akár. Kóborolhatsz több világomban lovagokkal, harcosokkal, de akad tanítómester is és ha borzongani vágysz, abból is adhatok. Ja és akár bevihetlek a pesti „nyócker”-be amennyiben erre akarnál dzsalni…

A rövidebbeket kedvelve, hatvan kis írásom várja tekinteted három gyűjteményembe, ha pedig egyszerűen elektronikusan vágysz soraimra, úgy is meglelsz! Vagy el is nyúlhatsz, hangoskönyv is akad a palettán több felolvasó tolmácsolásában.

Na felcsigáztalak? Ismerj meg még jobban: olvass írói oldalamon, a blogomon, vagy nézelődj a mindenféle tartalmakban a Youtube

csatornámon; ám ha kérdeznél: írj vakmerően… mint én :D !

„Az április javában bontogatta a fák és bokrok ágainak friss, zöld hajtásait, még ki nem pattant bimbóit. Útjára bocsátotta a párkereső állatokat, és meg- töltötte a mezőket ébredező virágok körül zümmögő méhekkel, pillangókkal. Fecskék szelték az eget, majd cikázva le-le csaptak, illatok kavalkádja szállt versenyt a madarakkal, a nap egyre melegebben sütötte a vetéssel meghintett szántókat, erdőket, patakokat.

No meg egy kis dunántúli falu, Csajág egyik nemesi portájának udvarát, ahol a kocsiszín és a gazdaistálló előtt a birtokjegyző próbált felülni egy lóra. Körötte már javában folyt a jobbágytelkek reggeli ceremóniája, parasztok siettek a faragott cirádákkal díszített, széles kapu felé, hátukon szerszámok- kal, oldalukon elemózsiás tarisznyával. Igyekeztek a szántóföldekre, erdőkbe vagy a közeli kenderáztatóhoz. A tágas udvar oldalról karolta a takaros, fehérre mázolt falú, jókora épülettömböt, melynek oszlopos tornácán fehér főkötős főcseléd állt, széles csípőjére támasztott kézzel egyszerre perlekedett a házban szorgoskodó és a gádor6 körül sürgő-forgó fehérnéppel.

A birtokjegyző ezzel látszólag mit sem törődött. Csizmás lábát beleillesztette a kengyelbe, és amint átlendítette a másikat a bőrnyereg felett, a pej mén fehércsíkos feje megrándult, fekete farka félig oldalvást csapott. Kicsit topogott, megrázta a zablát a pofájában, tompán rágott a fémen, majd halkan nyihogva megfeszítette nyakán az izmait.

A mozdulatát követően a körülötte ólálkodó szürke, rövidszőrű eb – jól ismervén, milyen érzés, ha kap egy patkolt rúgást az oldalára – elugrott; az udvar túlfelébe igyekvő, fiatal fiú is gyorsabban terelte a meghőkölt, sziszegő libákat. Amint a férfi kissé kopott, finoman díszes szűrje alól rávágott a ló farára, a kapu melletti vesszőkerítés tetején tollászkodó verebek felreppentek. – Mi a jó csuda van veled, Csillag? – morgott hegyesre pödört bajusza alatt a nyeregben ülő ember a patáshoz.

A hátas megrázta magát, mire a férfi odakapott süvegéhez, nehogy az lerepüljön félig kopasz fejéről.

A ló reszkető izmokkal kitámasztotta négy lábát, de már az útra igen készülődő gazdája szája széle is vele remegett.

- Csajághy uram meghagyta, hogy napszálltáig térjek meg Fehérvárrúl, de se kíséretet nem ad mellém, se rendes lovat! – morgott az udvaron lévőkre, és köpött egyet oldalra.

- Adjon Istön! – köszönt rá a kapuban ácsorgó fiatal legény, és meghajolva lekapta kopott süvegét. – Ha nöm sértöm mög nagyságos uramat, az a ló, biza’, nöm hogy Föhérvárig, de a falu határáig se viszi el kendöt.

Az ifjú bő, fehér vászoninget és fekete nadrágot viselt, hosszú, sötét haját egy fekete madzaggal zabolázta a háta mögé. Mezítláb lépett a díszes kapufélfa alatt az udvarra, és bár nem hívták, az udvari nép pedig nem ismerte, mégis határozottan közelített. A vállán átvetett tarisznyazsák együtt mozdult lépése ütemével, a derekán egy bőrből font övön összetekert karikás fityegett. Bal kezében hosszúnyelű fokost tartott, de ahogy a lóhoz ért, óvatosan lerakta a földre a tarisznyával együtt, és lehajolt a mén hátsó, bal lábához.

- Nem ismerlek, honnét hozott ide a talpad? – vonta fel bal szemöldökét a nyeregben ülő birtokjegyző, és közben árgus szemmel figyelte, mit művel a hívatlan vendég.

- Elnézésit kéröm az úrnak, Recsege Mártonnak hínak. Ugyan csak bétolakodtam a birtokára, de már kintrűl láttam ezön a párán, hogy rettönetösen fájlalja a lábát.

A birtokjegyző a fejét vakarva nézett az ifjúra, aki ugyan nem rítt ki az öltözékével a többi jobbágy közül, de olyan furcsán, nyökögősen beszélt, hogy a férfi alig értette, mit mond.

- Tán értesz a lovakho’?

Eddigre már a szántóra igyekvő jobbágyok is megtorpanva figyelték az idegent, és ha a főcseléd nem ripakodik a kíváncsiskodó fehérnépre, azok is szájtátva figyelték volna a jövevényt.

Az ifjú visszarakta süvegét a kobakjára, elvigyorodott vékony bajuszkája alatt, és miközben megvakarta bal fülét – ami kissé elállt kerek fejétől –, jobbjával végigsimított a ló hátsó felcombján.

- Ezt a lovat a minap nagyon möghajthatták, s tán észre söm vötték, hogy gödörbe ugrajtott. Most az ögész lábszára görcsben van, biztos nöm járatták le az öste – felelte Márton a ló fejéhez lépve. Kezét a ló pofájára simította, majd felnézett a birtokjegyzőre. – Hat évöt szógátam a Kunságban, a Verös Jónás tökintetös úr ménösében Dorozsmán, aztán nyóc hónapot a kutya töröknél is, hogy gyönne rájuk a nöhézség! Onnét mög mögszöktem…

- Agyonütöm a lovászkölköt! – morgott a férfi, majd leugrott a nyeregből, és közelebb lépett Mártonhoz. – Kiss Tamásnak hínak, s nem én vagyok a birtokos itten, hanem a nemes Csajághy Ferenc uram. Szóval, aztat mondod, értöl a lovakho’?

- Az eddigi gazdáim ölégedöttek vótak velöm – húzta ki magát Márton, de mivel a birtokjegyző még úgy is fentebbvalónak tűnt, hogy nem ő volt a birtok ura, ezért a fiú lesütötte a szemét, mintha még mindig a négylábút vizslatná.

- Messziről gyüttél, oszt’ az meg úgy van, hogy aki messziről gyütt, azt mond, amit akar. De nékem sürgős utam lenne, így, ha meggyógyítod a Csillagot, tán beszélek az úrral, és…

- Mán mög ne orroljék kend, de Csillagot biza’ lögjobb most két napig pihöntetni, csak aztán fokozatba hozni.

Jú, hogy azt a kutya úristenét! – szakadt ki a birtokjegyzőből süvegét a porba hajítva. – Ez a ló a leggyorsabb, azt hittem, megjárom az utat. Fontos lenne, hogy ne zargassa folyvást a jobbágyinkat onnét az adószedő, mer’ oszt’ nem marad mán semmijök! Onnét a török, máshunnét meg a német kutyák…

A fiú hallgatott, mert látta, hogy a férfi rágja a mérgét, és igazat adott neki.

Országszerte így ment ez – leginkább itt a Dunántúlon –, néha kétfelé harácsoltak a magyarra baráti népek behajtói. Ugyan ebben a faluban látszólag béke honolt, de máshol, ha a pribékek nem tudtak adót behajtani, elvitték a jobbágyokat, a kevés marhát és a megmaradt gabonát is…

- Mögengödné, hogy ránézzök a maradékra a hátasistállóban? – kérdezte Márton, aztán végigsimította Csillag nyakát, majd megvakargatta az álla alatt.

A ló odafordult hozzá, fújt egyet, és megbökte őt a fejével. A fülét is megmozgatta, és megrázta a gyengébb lábát.

*Gádor: A külszínnél mélyebben fekvő padlózattal épített épület vagy pince tetőrésszel védett lejárata”

Jenei András hivatalos oldala

Jenei András weboldala

Jenei András youtobe csatornája

3. Adventi ablak

kép forrása: pexels.com

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy faluszéli házikó. Abban élt egy 6 éves kislány a családjával. Az a kislány, a nyári szünet alatt gyakran maga köré ültette a kedvenc babáit, plüssjátékait és mesélt nekik. Nem is akárhogyan. Mivel még nem tudott olvasni, a könyvekben található képek alapján talált ki különféle történteteket. Azt játszotta, hogy ő az óvó néni, aki mesét olvas a gyerekeknek, az általa írt könyvéből. Egy szép napon pedig a kislány megfogadta, hogy a játék valósággá fog válni. Telt-múlt az idő, a leányzó lassan felcseperedett. Hitt abban, hogy ahogyan a népmesékben is, a szegény ember legkisebb gyermeke szorgalmával, becsületességével, szeretetével meg tudja valósítani álmait. Sok próbatétel várt rá, de bizony, a mesét életre keltette… Az a kislány, ma már 35 éves, s abban az óvodában, abban a csoportszobában, ahol nevelkedett, óvó néniként olvas meséket a gyermekeknek, a saját könyvéből. Bízik abban, hogy az általa írt történetekben megjelenő pozitív értékek elvetik magjukat a gyermekek lelkében. Hogy ők is kitartóan, szorgalmasan induljanak el céljaik eléréséhez vezető rögös úton.

kép forrása: pexels.com

Radics Renáta: A becsületesség ajándéka

Zord idő volt, szakadt a hó és hatalmas szél tombolt az egész környéken. Akinek egy csöppnyi ész is szorult a fejébe, az bizony ki nem mozdult a jó meleg otthonából, hacsak nem volt muszáj. Sajnos azonban, mint mindenhol, ebben a kisvárosban is élnek szegény emberek, akik nem tehetik meg, hogy a kandalló mellett vészeljék át ezt a cudar időt.

Eljött bizony nemcsak a tél, a hideg, hanem a Karácsony, a szeretet ünnepe is. Ilyenkor mindenki sürög-forog, ünneplő ruhát öltenek fel, az anyukák finomabbnál finomabb ételeket készítenek a konyhában. Hmm… szinte már érzem is orromban a friss bejgli illatát. Este együtt feldíszítik a fenyőfát, amelyen a kis gömbök, figurák barátságosan csillognak a félhomályban. Gyönyörű kép!

Ez a csoda viszont nem minden otthonban valósul meg. Nézzünk csak be az öreg Juhászék ablakán, mit látunk ott!

A gyerekek ütött- kopott műanyag katonákkal játszanak, s közben odabújnak a kályha mellé, ami nem sok meleget ad már. Lábukon nincs cipő, csak zokni, de azon is annyi a luk, mint dinnyében a mag.

Szinte kihallatszik, hogy vacognak a kis szegények. Az anya kenyértésztát gyúr az asztallapon, arcáról sugárzik a gondterheltség és a fáradság. Az öreg Juhász nincs otthon, mint hallottam, elment az erdőbe tűzifáért. Hosszú utat kell megtennie gyalog, ugyanis az erdő a város másik végén van.

Ment a szegény ember, út közben megnézte a kirakatokat, s fájó szívvel gondolt arra, hogy ezen a Karácsonyon sem tud majd semmi szép ajándékot adni gyermekeinek, pedig igazán megérdemelné az a két angyali kislány.

Egyszer csak egy csillogó tárgyat pillantott meg a fehér hóban. Lehajolt, és amikor felvette, csak akkor vette észre, hogy egy arany karórát talált. Első dolga volt, hogy bevitte az ékszert a játékboltba, amelyik előtt találta, és megkérdezte az eladót, nem tudja e, kié lehet ez a darab, amit most talált. Az eladó fukar egy ember volt, és felcsillant a szeme az arany láttán.

-Hagyja csak itt jóember, majd én visszaadom a tulajdonosának. – mondta nyájasan, de közben már el is dugta az órát kabátja zsebébe, s azon járt a feje, milyen jó lesz az neki.

Majd két szem selyemcukrot nyomott az öreg kezébe, hogy vigye csak el a lányainak. Az ember nagyon megörült az ajándéknak. Megköszönte, és hozzátette, legalább ennyit adhat a gyermekeinek Karácsonyra.

Egy jómódú ember is az üzletben volt, aki eddig hallgatott.

Majd így szólt az eladóhoz:

-Úgy örülök, hogy megtalálták az órámat, még a feleségemtől kaptam születésnapomra, nézze csak meg, a hátulján ott a nevem belevésve. Az árus kivette a zsebéből az órát, és látta, valóban ott a hátulján a név. Visszaadta hát az úrnak, mosolygott, és folyamatosan azt mondta, milyen jó, hogy ilyen hamar visszakerül a gazdájához, de közben arca vörös volt a dühtől. Az férfi becsomagoltatta a két legszebb babát, és az öreg Juhász kezébe adta.

- Drága barátom, ezt tőlem kapod, azért mert a szegény ember becsülete mindennél többet ér- így szólt, majd beültette autójába az embert, a városban vett neki egy szép fenyőt, finom ünnepi ennivalókat, és még tűzifát is. Majd hazavitte őt a feleségéhez és a lányaihoz.

Képzelhetitek, milyen boldogok voltak a gyerekek, mikor meglátták a sok finomságot, a fenyőt és az ajándékokat. Azt sem tudták mihez nyúljanak örömükben. Az öreg Juhász szeméből örömkönnyek hullottak, mert becsületességének hála a legszebb Karácsonyt adhatta családjának.

Renáta Radics hivatalos oldala

2. Adventi ablak

 

Fedina Lídia – Milyen vagyok?

Milyen is vagyok? A leginkább elszánt. Elszánt, mert rendületlenül írok, tele vagyok ötletekkel, gondolatokkal, megírásra váró feladatokkal, nem rettent el a félsiker vagy a sikertelenség. Mert ez és mindig is ez volt az álmom: írni, alkotni – csakhogy ebből nem lehet megélni, hát fordítok is. A leginkább éhbérért – és egyetlen szerencsém, hogy igen gyorsan dolgozom, ráadásul nagy munkabírással, sokszor 10-12 órát is naponta. Volt már, hogy végig dolgoztam egy fordítással az éjszakát, és a hajnal fényeinél fejeztem be a munkát. Fárasztó volt, de szép emlék. Persze nem sűrűn ismételhető.

Egyetlen dolog írhatja fölül nálam az alkotó munkát: a család és a barátok. Ez ugyanis az a színtér, ahol nincs lehetőség halasztásra. A szeretteinket most kell szeretni, amíg lehetőségünk van erre. E téren sosem szabad a holnappal számolni – én legalábbis ezt vallom. Édesapámnak 2021-ben ebéd közben váratlanul leállt a szíve. Szerencsére ott voltam nála, és bár rettenetesen megijedtem, újra tudtam indítani a szívműködését egy intenzív szívmasszázzsal. Fájlalta is utána a bordáit…

Ha nem vagyok ott, holtan találjuk. Sors bona… no, és odafigyelés.

Említettem a fordítást: a Galaktika Magazinban olvasható tőlem a legtöbb: legutoljára A. Abdullah: A bagdadi tolvaj című regénye és M. Caidin: A pokolban nincsenek vadászpilóták című novellája. Én fordítottam ifjúsági irodalomban Lemony Snickett: Balszerencse áradása című sorozatát, több Philip Pulman könyvet és most, legutóbb három írónő tollából a Tótágas mágia sorozat első két kötetét.

Mivel a szakmám: gyógyszerész, szakkönyveket is fordítok. Pillanatnyilag S. Goddard-Blythe: Reflexek, tanulás és viselkedés című nagy sikerű könyvének legújabb, bővített kiadásán dolgozom. Ezt minden szülőnek el kellene olvasnia, ugyanis nagyszerűen elmagyarázza a csecsemők és kisgyermekek fejlődését, például azt, hogy miért alapvető fontosságú a mászás, stb.

De visszatérve a hivatásomhoz: az írás jelenti számomra az életet. Olyan, mint a levegő, ha nem írok, olyan, mintha nem lélegeznék.

Mit olvashattatok tőlem? Legelsőnek a Vili a veréb, a Vacak, a hetedik testvér meg a Vacak az erdő hőse rajzfilmek mesekönyv átiratát. És ha már a rajzfilmnél tartunk, én írtam a Hayy, a sziget gyermeke című arab-magyar rajzfilm irodalmi forgatókönyvét, amely Kairóban megkapta a gyermekközönség díját. Írtam több filmforgatókönyvet is, amíg a Pannónia Filmstúdió létezett, például Dargay Attilával megírtuk a Vuk folytatását, Kis csavargó címmel, de mire Attila betegsége miatt ebből film lehetett volna, más fel- elhasználta az ötletet.

Hát, nem sikerülhet minden!

Ami a regényeimet és novelláimat illeti: első, saját ötletből készült könyvem az Akikről a mesék szólnak a mesehősök meseszerű ismertetése – ez 2002-ben látott napvilágot, a Pedagógus könyvtárban nagy becsben tartják.

Eddig összesen húsz könyvem jelent meg különböző kiadóknál. Legutóbb egy regényes, de korhű és tényeken alapuló Petőfi életrajz a: Tőről vágott magyar ember és ezzel szinte egy időben jelent meg a Bűbájpalota 8-12 éves korosztálynak szóló mesesorozatom első része Az Elixír.

Legelső novellám, még a Jedlik Ányos gimnázium lapjában jelent meg 17 éves koromban (A Bermuda-háromszög titka), majd némi szünet után jött a második megjelenés 2007-ben a Galaktika magazinban a Hazatérés című rövid, csattanós novellámmal.

Idén karácsonyra a Vízió könyvkiadó két antológiájában jelenek meg novellákkal. A Hatalom-pénz-szerelem kötetben egy a leginkább weirdnek nevezhető rövid írásom kapott helyet, a Karácsonyi kötetben két rövid novellám, egy megható realista és egy fanyar humorral átszőtt fantasy jelenik meg.

Terveim szerint idén is benne leszek a Beszélgessünk az írókkal csoport karácsonyi kalendáriumában.

Remélem, hogy a Női SF antológia is megjelenik karácsony előtt, ebben a Szemfényvesztés című vidám hangvételű sci-fi novellám kapott helyet.

Ugyancsak szerkesztés alatt áll az Utódok című fantasy antológia, amelybe szintén beválasztották egy novellámat.

Jövőre több megjelenés van tervben: Az Erdélyi Szalonnál a Kard és lánc című regény egy, a férjem (a képregényes Kiss Feri) által összeállított dokumentum gyűjteménnyel egy kötetben, ami arról szól, hogy mi történt és mi történhetett Petőfi Sándor eltűnése után.

A Marysol kiadó folytatja a Bűbájpalota mesesorozatot immár a harmadik résszel, ami a Vízvarázs címet viseli.

És van pályázatra beadva történelmi novellám – meglátjuk, mit hoz a sors.

kép forrása: pexels.com

Miért?

A második Nap ragyogó arany sugarai átbuktak a horizonton, és megtöltötték világossággal az első Nap bíbor fényének halovány derengését. A széles ösvény, amit az állat hasított a dzsungelben, jól láthatóan kirajzolódott a vadász előtt, és fejvesztett menekülésre utalt. Az állat helyenként körbejárt, máshol tétován toporgott, mert nagy területen letaposta a dús, kék levelű aljnövényzetet.

Gordon kényelmesen követhette lövésre kész Supra mágnesfegyverével. Persze egy ilyen fegyverrel a kezében nem akadhatott félnivalója. Az Urbek bányáiban dolgozó robotok titán-burzek ötvözet páncélján is csinos lyukat üt, ha szükség van rá… egy ilyen, tirannoszaurusz méretű dög meg se kottyan neki!

Gordon elégedetten gondolt arra, hogy ez az utolsó példány, legalábbis az ő földjükön. Idővel ugyan a szomszédos telepek területéről átmenekül majd néhány, de azokat is elkapja. És lassan, apránként kipusztul ez az átkozott fajta, kivadássza! Szinte fütyörészni támadt kedve, de akkor, egy kanyarodó után, egyszer csak ott állt vele szemben az állat. Ormótlan, nyálkás testével remegve simult a sziklákhoz, amelyek elzárták előle a menekülés útját.

Gordon ráordított. Az állat megpróbált felkapaszkodni a meredeken, és Gordon mélyen megvetette azért, mert nem támadott. Sarokba szorítva egy ekkora behemót, pengeéles fogakkal, amelyekkel el tudja rágni a kék növények azbeszt kemény szárát, és nem támad!

Gordon a legalacsonyabb fokozatra kapcsolta fegyverét, és odapörkölt neki, hátha a fájdalom rákényszeríti, hogy védje az életét, de az állat csak összehúzta magát, és már menekülni se próbált.

Gordon ingerülten felnyomta a teljesítményszabályozó gombját, és a dülledt hüllőszemek közé lőtt.

Mikor hazaért, büszkén tette le Teresa elé az állat egyik fogát, a trófeát.

– Egyelőre ez volt az utolsó!

– Miért kell kiirtani őket, a légynek se ártanak!? – kérdezte Teresa árnyalatnyi rosszallással.

– A fenébe is, Tery! Olyan undorítóak!

Lídia Fedina hivatalos oldala

1. Adventi ablak

Keti Thür vagyok, aki íróként bukdácsol a szavak és történetek tengerében,

Remélve azt hogy ki olvassa meglátja a lényem.

Főállásban építőiparban jártas emberekkel dolgozok,

Ám édesanya és nagymama is vagyok.

Mivel már sok éve jöttem e világra,

A könyveimben is igyekszem átadni a tapasztalataimat másnak.

Szeretek ugrálni a történelem és idő síkján,

Az olvasóim szerint mindezt teszem érthetően és simán.

Nem hiányzik a történeteimből a krimi és a szerelem,

Ám aki megveszi a könyvemet,mind dicséri a lényeget.

Egy részletet küldök most ezekből nektek,

Lássátok ti is a fent leírtakban mindezt.

Amennyiben kíváncsi vagy te is rájuk,

Rendeld meg nálam , mindezt nagy örömmel várom.

kép forrása: pexels.com

A megsebzett hattyú dala
 részlet

Most már tudta, mit találtak ki neki a haverjai a huszadik születésnapjára. Kifizettek neki egy

szexuális szolgáltatást. Tekintetét feljebb emelte a lány arcára. Halvány bőre és vakítóan zöld szeme volt, ami még a smink ellenére is piros volt a sírás nyomán. Tekintetük egybefúródott, és a fiú porcikáját azonnal forróság járta át.

Igaz, hogy nem volt még soha nővel, így tapasztalatlan volt a másik nemmel szemben, mégis ennek a lánynak a szemében annyi fájdalmat látott, ami szinte szíven ütötte. Ha a szigorúan vett beosztását nézte, a lány kurva volt, mégis azt érezte, hogy el szeretné tüntetni a felé sugárzó lelki fájdalmat.

Krákogott egyet.

–Bocsásson meg, kisasszony a modortalanságomért. Gábor vagyok – nyögte ki nagy nehezen. A lány még mindig szótlanul meredt rá. 

A fiú éppen azon törte a fejét, hogy most hogyan tovább, amikor a lány hirtelen odalépett hozzá és zokogva rávetette magát a mellkasára. Gábor nem tudta, mit kellene tennie, de érezte, hogy jólesik neki a lány közelsége. Óvatosan átölelte és gyengéden simogatni kezdte a hátát, amíg csillapodott a zokogás.

–Kérem, segítsen. Segítenie kell! – hüppögte a lány szinte hisztérikusan. – Én,én nem vagyok olyan, olyan lány – lépett kicsit hátrább és tekintetét a fiúra szegezte. Szemeiből még mindig patakzott a könny.

–Nyugodjon meg kérem, üljünk le – mutatott az ágyra, ami már sok mindent láthatott mióta idekerült, ám valószínűleg ilyen jelenetnek még nem volt tanúja. A lány szót fogadott és óvatosan leült az ágy szélére, feszengve próbálta lejjebb húzni a túl mininek ítélt szoknyáját.

 – Hogy hívják? – kérdezte Gábor, miközben elővett egy tiszta zsebkendőt a zsebéből és

odanyújtotta neki.

–Klára a nevem – törölte meg a szemeit, majd hangosan kifújta az orrát. A hangok akár humorosak is lehettek volna, ha nem ilyen szituációban történnek.

–Szép neve van – mosolyogta el magát a fiú. Klára is mosolygott a fiú kedvessége láttán. Azok a gyönyörű szemek azonnal életre keltek a mosoly nyomán, mintha a felhők közül kitündökölne a nap. 

A szép arc közepén kis gödröcske keletkezett. A fiú nem tudta levenni róla a szemét.

–Igazán kedves. Tudja, nekem az lenne a dolgom, hogy ma egész nap és éjszaka szórakoztassam önt, de kérem, ne haragudjon rám, képtelen vagyok rá. Az életem az ön kezében van, mert ha kiderül, hogy nem tettem a feladatomat, nekem végem, és nem csak nekem, hanem annak a hölgynek is, aki befogadott – öntötte ki a szívét a lány és ismét könnyek lepték el a szemét.

–Mondjon el mindent és meglátjuk, hogy miben tudok segíteni. Ne törődjön azzal, hogy mit kellene csinálnia.

- Hallgatom! 

Keti Thür hivatalos oldala